Vakmerő kaland a szabóval
Robert Walser válogatott prózai írásokat tartalmazó, A séta című könyvének 1916-ban született címadó írásából kiragadtuk Dünn urat, a szabómestert. Reggeli sétája során az elbeszélő számos vakmerő kalandba bocsátkozott, bármelyiket előhozhattuk volna. Megjegyezzük: a vakmerőség és a kaland az elbeszélőben van, nem a többi szereplőben. Így az elbeszélő nézőpontja teszi a jelenetek összefüggő, vakmerő kalandjává ezt a sétát. Milyen ez a nézőpont? Nos, éppen olyan, hogy akár 2016-ban is megtehette/megírhatta volna ezt a sétát. Jövőről múlt időben fogalmazni botorság, mégis így van. Talán azért, mert amit megfigyeléseivel, pompás, szórakoztató, ironikus, néhol megértő, néhol vitriolos, de mindig gyöngéd mondatokba öntött 1916-ban ebben a szövegben, azzal derékba kapta a teljes századot. De nemcsak azt, hanem a megelőző pár száz évben felhalmozott és felhalmozódott emberi „igyekezetet”, ami által alig-alig maradtak olyan sétálók, mint az elbeszélő, de megszaporodtak a Dünn urak. Fájdalom kimondani, mindannyian Dünn urak lettünk kissé. Mások meg – mondhatnák – Meili professzorok. De az a szomorú helyzet, hogy minden Meili professzor Dünn szabómester (kicsit vagy nagyon).
Cserébe Robert Walser könyveivel vigasztalhatjuk magunkat. Ha vigasztaló a bólogató fel- és ráismerés. De hát a tükör is lehet a barátunk. Legalábbis oldja a magányt. És ha Robert Walser tartja elénk a tükröt, akkor azzal a Robert Walserrel sétálók közösségét teremti meg. Amire neki magának semmi szüksége. Nekünk van rá szükségünk.
Az 1999-ben megjelent kötet utószavában Halasi Zoltán, aki válogatta és fordította a szövegeket, azt írja erről az elbeszélésről: „A családon kívül felvonultatja a Walser számára fontos tematikus motívumok szinte mindegyikét: írás, zene, színészet, táj, szerelem, halál. Párbeszédnek (alig) álcázott monológok követik egymást. Érdeklődések, kirohanások, beolvasások, hitvallások, értekezések, hirdetményszövegek. Burjánzik a nyelvi ékesszólás. De: senki senkit semmiről nem győz meg. A következmények elmaradnak vagy ellebegnek. Monodráma? Kudarc-áriák füzére? Sétába oltott bohózat? Is, is, is.”
A „magyarországi Walser-ismeret egyik megteremtője”, Báthori Csaba fordításában olvashattuk a 2018-ban megjelent Fritz Kocher dolgozatai című remeket, 2019-ben megjelent a szintén Báthori Csaba által fordított Elsüllyedt ösvény, valamint az Emlékszem, egyszer című kötet. Regényei is sorra jöttek, 2006-ban Bán Zoltán András fordításában a Jakob von Gunten, 2008-ban Nádori Lívia fordításában A Tanner testvérek, 2013-ban Báthori Csaba fordításában A mindenes. Nem a felsorolás céljával, nem is az olvasói öröm és elégedettség kifejezése céljával – ez kétségkívül jelen van bennünk –, inkább a tolakodó megállapítás miatt: Robert Walser nemcsak az emberre kíváncsi (kicsiség, elesettség, jelentéktelenség, fontoskodás, ostobaság, gőg stb.) olvasó igényét elégíti ki a hozzáértők által megállapított kiemelkedő színvonalon, sziporkázó, gyöngéd, maróan fájó pontossággal, de hiteles társadalmi keresztmetszetet is nyújt, amely az olvasók egy másik rétegét is megszólítja. Univerzális jelentéstartalma miatt mindig máshogyan, mindig aktuális műként olvashatjuk könyveit. Nem mellékes a könnyed, frivol, ironikus, csevegő, máshol tragikus, tűpontos hangnem sem, hiszen az teszi letehetetlenné; de ami miatt ilyen kifejezett igény mutatkozhat Robert Walser iránt, az társadalomrajza, a nyugati ember társadalmának ábrázolása. Az utcákon és az emberben sétáló Robert Walser olvasása jelentősebb élvezet, mint az emberi örvénybe ugró Hermann Hesse, az emberben/nek kiutat nem mutató Franz Kafka vagy a rettenetes és szükségszerű utat felvázoló Musil – talán ő áll legközelebb ezekhez az emberben tett walseri sétákhoz, amennyiben a folyamatos, halálig tartó futás hasonlít a sétához – hiszen a lábunk, a szívünk, a tüdőnk és a lelkünk kell hozzá.
Robert Walser regényeinek és más írásainak univerzális értékét – időtállóságát, aktualitását, kontextusba helyezhetőségét vagy egyszerűen csak magas hőfokú olvasmányélményét – éppen az jelenti, ami megjelenésekor a hátrányára vált: a cselekménynélküliség, amelynek helyébe benyomások, reflexiók lépnek. A maga pőreségében megjelenő elbeszélő, a jelentéktelen ember, az antihős, a robogó, hódító – és ebből fakadóan akarva-akaratlanul is romboló – helyett mélázva sétáló, egy helyben topogó, inkább hátra-, mint előretekintő ember. Ez teszi univerzálissá, és menti meg attól, ami az univerzális helyére törekszik a fejekben: a globálistól.
Az egyetemes és a világméretű közötti ellentét mértékegysége az emberben tett, az ember megtette séta. Húsz éve, amikor A séta megjelent, másként olvastam, aprónak tűnő, de érvényes igazságait szerettem, tökéletes, ezért könnyednek tűnő stílusát csodáltam.
Most másként olvasom. A keménységére és a bátorságára figyelek, arra a kiteljesedett, szuverén írói világra, amelyről húsz éve fogalmam sem volt, de amelynek megteremtése ma inkább ámulatba ejt, mint húsz éve ejtett volna. Természetesen a közben eltelt időben bekövetkezett hatalmas és megrázó (leíró értelemben) társadalmi, szociokulturális változások miatt.
„Nézze, ez úgy van: már egy új öltöny egészen felkavar és boldogtalanná tesz; és ebből úgy gyanítom, hogy mindent, ami szép, új és finom, gyűlölök, és mindent, ami régi, rongyos és ütött-kopott, szeretek.”
Vakmerő kalandom Dünn kisasszonnyal
Dünn kisasszony is valamiféleképpen kötődik a szabómesterséghez. Nem úgy, hogy ő maga volna a szabó, még csak nem is varróleány. Sokkal inkább sepreget, és figyeli a szalonban zajló eseményeket, sóvárogva azért, hogy ő maga is azok közé tartozzon, akik a szalonban megrendelik a ruháikat. Ne különbözzön tőlük, vagyis ne nézzék le és ne nézzék ki.
Dünn kisasszony közel harminc évvel ezelőtt, miután megérkezett Párizsba, azonnal megállapította, hogy még vidékinek sem menne el, kis édesnek sem. Prouston edződött, tehát pihe-puhára alakult. Rémülten tapasztalta, miközben a kutya sem nézett rá, hogy a disznószarszagú bácskaiság messziről szaglik viseletéből, így tehát belőle. Tehát Dünn kisasszony berobogott az első áruházba, és vásárolt egy könnyű anyagú fekete szoknyácskát, amelyet vidám fehér krikszkrakszok díszítettek, és amely remekül mutatott a nagyanyja kötötte hosszú és slamposnak tekinthető cérnapulóverrel meg egy másikkal. Valamint vásárolt egy pár lila cipőt. Később egy antikváriumnak is nevezhető boltban, Proust emléke előtt is tisztelegve, vásárolt egy fekete ruhát, a mellrészen lévő rózsaszín selyembetétre fekete horgolt csipke feszült, a szabó-hímző-varró munkát a nagyanyja elismeréssel nézegette hazaérkezését követően. Ezekben a ruhákban, de különösen a püspöklila cipőben Dünn kisasszony remekül érezte magát, elvegyült a párizsiak között, akárkik is voltak azok, tán még párizsiak is akadtak köztük. Önfeledten rótta az utcákat, túlcsordult benne az európai kultúra fővárosa iránti rajongás. Vagy a divat fővárosa? Ma már felidézhetetlen és szétszálazhatatlan, hiszen mind a kulturális főváros jelentése, mind a divat fővárosa kifejezés egészen mást, sokkal többet jelent. Akkoriban még csak ízlelgették a kulturális főváros kifejezést, hiszen alig hat évvel korábban indult útjára ez a program. Dünn kisasszony végtelenül, vidékiesen és szánalmasan elfogult volt Párizs iránt, neki az volt a kulturális főváros, Berlin lehet a legpezsgőbb kulturális központ, de az egyszeri, a legcsodálatosabb és legszebb, a kultúra fővárosa mégiscsak Párizs. Ebből nem engedett. Mivel senki nem kérdezte, nem is kellett engednie. Nyugodtan és önfeledten sétálhatott utcáin, ijedt elragadtatással és némi távolságtartással megszemlélhette a két évvel korábban átadott, támadott és magasztalt üvegpiramist a Louvre udvarában. Ha az udvar. Nem is tudta Dünn kisasszony, érvényes-e arrafelé az udvar szó.
Mivel menthetetlenül ragaszkodott ahhoz, ami volt, kissé idegenkedve szemlélte az üvegpiramist. Ahhoz, hogy szeretni is tudja, azt kellett éreznie, hogy a körbezárt tér, ahol a bejáratul szolgáló üvegépítmény áll: udvar. Így tette ismerőssé az ismeretlent, fogadtatta el magával azt, amitől idegenkedett.
Egész Párizsban leginkább a Wallace-ivókutakat csodálta. Képes volt órákon át üldögélni, és bámulni egy-egy ilyen kutat.
A Wallace-féle ivókút a legszebb dolog volt, amit csak utcán Dünn kisasszony el tudott képzelni. Piros kis noteszába zöld tollal lejegyzetelt ezekről az ivókutakról mindent, amit csak látott rajtuk. Leírta az összes, a haragoszöldre festett öntöttvas testen olvasható szót. Rajongója lett ezeknek a kutaknak. Állt a járdaszegélyen, és bámulta a kariatidákat. Hogy ilyen van a világban, ámuldozott. Addig ő csak kerekes kutat látott szépnek. Nagyon is szépnek látta a világos, talán fűzöldre festett kerekes kutakat, élvezettel hallgatta annak a nyikorgását, amelyik éppen a nagyszülei utcájában, alig pár házra tőlük, a kereszteződésben állt. Trécseltek előtte az asszonyok, így képzelte magában, mert látni már nem láthatott ilyen jelenetet, csak időnként szólalt meg rozsdás hangján a kút, amikor a kamaszok megpörgették, hogy aztán a csobogva kizúduló vízzel lefröcsköljék egymást. Pazarló módon, ma már ezt gondolná Dünn kisasszony, de akkoriban ez fel sem merült, nem volt ilyen szempont. A Wallace-féle ivókutak esetében sem a takarékosság szempontja ragadta magával, hanem a szépség. A praktikusság fölé helyezett esztétikai szempont. Azt gondolta magában Dünn kisasszony, hogy a világot ez határozza meg. Európát. A világban Európa az esztétikai mérce. Sok egyéb buta gondolata is akadt, miközben a haragoszöld ivókutak kariatidáit bámulta. Egyebek mellett az is, hogy ő tudna párizsiként gondolkodni, amennyiben ez azt jelenti, hogy ilyen ivókutakhoz hajolva enyhíti szomját. A mondat azt kívánta volna, hogy tudna párizsiként létezni, de ez zavarba ejtő és hamis feltételezés volna, hiszen sohasem vette magának a bátorságot és a fáradságot, hogy máshol és másként létezzen, mint ahol megszületett. Az elragadtatás fokát mégis a létezés, és nem a gondolkodás ige használata fejezné ki jobban. De nem kell ahhoz ragaszkodni, ami jobb, ha a másik szó többet érzékeltet. És Dünn kisasszony a maga elragadtatottságában is leginkább töprengett, gondolkozott, míg sétált az utcákon. Ritkán ült metróra – sohasem volt erőssége a tájékozódás, egyszerűbb volt a céltalan bóklászás, séta vállalása.
Amikor mégis rászánta magát, hogy metróra szálljon, rendre ugyanaz a jelenet játszódott le: hátizsákos, hangoskodó fiatalok széthajtogatott térképek és a metrókocsi falán olvasható állomások közt kapkodó tekintete közé a helyiek megvető tekintete ékelődött, akik rendre összekacsintottak vele, Dünn kisasszonnyal. Ennek oka a lila cipője lehetett, meg biggyesztett szája. Kaméleon is volt egy kicsit Dünn kisasszony, de az is lehet, hogy csak képzelgett.
A Notre-Dame előtt hosszasan álldogált Dünn kisasszony, aztán körbejárta, kerülgette, eszébe jutott mindaz, amit a fenségesről tanult még középiskolás éveiben, egy kicsit Victor Hugóra is gondolt, de inkább csak átsuhant a fején, mert azt az írót kevéssé méltányolta. Ilyen botor is volt Dünn kisasszony, kizárólagos és butácska. Vagy egyszerűen csak ilyen volt. A Szajnánál többre értékelte az ivókutat. Mielőtt belépett volna a székesegyházba, két órán át tekergett körülötte, kereste a szigetet, amelyre a székesegyház épült. Ideges is lett, mert nem találta. Pedig látott már életében szigetet. Aztán bement a templomba. És fölment a 387 lépcsőn a déli toronyba egy kedves házaspárral. Ma már mindenki tudja a lépcsők számát. Akkor Dünn kisasszony nem tudta, így megszámolta. Amikor remegő lábakkal felérkezett, piros noteszébe lejegyezte: 387 lépcső; kedves házaspár; ördög? Pokoli forróság volt, de a látvány mindenért kárpótolta. Különösen a vízköpő bűvölte el.
Dünn kisasszonnyal megélt kalandomból nem maradt szinte semmi, még maga Dünn kisasszony sem, vagy leginkább ő nem. Néhány emlékfoszlány, fakuló zöld tintával írt sorok egy piros noteszban, amelynek a hátsó részében ott van Párizs apró térképe. Elveszítettem a kisasszonyt, pedig bármennyire is idegesítő volt (sokban hasonlított Walser úr ismerőséhez, Dünn szabómesterhez), nem érdemelte meg, hogy annyira figyelmetlen legyek vele szemben, hogy elveszítem.
Dünn kisasszonyt a hasonlóságok ellenére is világok választották el névrokonától, a szabómestertől, ezt sietek leszögezni. Barbár volt, pária, irigykedő, ámuló és rajongó, kelet-európai, közép-európai, balkáni jövevény. Ha európainak tekinthető egyáltalán, akkor csak annyiban, hogy képes felfogni a különbségeket. Ő még Dünn szabómesterre is felnézett, ahogyan a bécsi pincérekre, a velencei árusokra, a római hotelportásokra, az amszterdami kalauzokra, mert ők mind különbek voltak nála. Különbek, bizony! Hogyan lehetett volna egyébként ilyen óriási különbség világaik között?! Vagy a kerekes kút hasonlít talán a Wallace-felé ivókúthoz?! Pedig mindkettő ivásra szolgál.
Amióta elveszítettem Dünn kisasszonyt, nem gondoltam rá. Éppen ez jelentette azt, hogy elveszítettem. Hirtelen, egyik napról a másikra ugrásszerűen megnövekedett A nyomorultakat meg A notre-dame-i toronyőrt keresők száma a könyvtárunkban. Voltak, akik azt mondták, így emlékeznek arra a csodára, ami a miénk volt. Mások így feleltek: a miénk?! Vég nélkül beszélt mindenki. Szédültem, friss levegőre volt szükségem, sétálni mentem. Akkor csatlakozott mellém, hirtelen, mintha semmiből teremne ott, Dünn kisasszony. Kaján mosoly ömlött szét az arcán, úgy szökdécselt mellettem. Én is mosolyogni kezdtem. Aztán egy határozott mozdulattal odalöktem őt, ahová kívánkozott. Búcsú nélkül. Vakmerőség ez, és kaland, rikkantottam.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
