Lukács Lilla: Felfejtett pulóver

Nóra és Torvald, Zentai Magyar Kamaraszínház, rendező: Verebes István

Nem olyan régen fogadóórára mentünk Ervin atyához, hogy eligazítson bennünket az esküvőnk egyházi teendőivel kapcsolatban, amiből van bőven: katekézis, jegyesoktatás, jegyesvizsga. Amikor az utolsó ponthoz értünk, kicsit pánikba estem: úristen, még vizsgáznom is kell a tanultakból? És mi lesz, ha megbukom, nem házasodhatunk össze? Jaj, dehogy, nem erről van szó – mondta kedvesen Ervin atya –, a jegyesvizsgán csak olyan kérdéseket tesznek majd fel, mint például, hogy miért akarunk összeházasodni. Nem mintha ettől megnyugodtam volna, igazából még nem gondolkodtam ezen. Vajon mi lehet erre a helyes válasz? Azért kell megházasodni, hogy boldoggá tegyük a társunkat. Nem magunkat, hanem őt. Ervin atya mondata járt a fejemben, miközben Nóra és Torvald diszfunkcionális kapcsolatát és életének jeleneteit néztem a Zentai Magyar Kamaraszínház új előadásának főpróbáján.

A Nóra és Torvald című előadás Henrik Ibsen Nóra című drámájának átdolgozása, amelyet a rendező, Verebes István Kúnos László fordítása alapján készített. Ibsen 1879-ben íródott Nórája – vagy egyes fordításokban A babaház – a drámairodalom talán egyik legfontosabb alkotása, amely egy látszólag boldog család, Helmerék életének és házasságának felbomlását meséli el. A karácsonyi készülődés idilli jelenetével kezdődik a történet, de a dráma során kiderülő hazugságok és az ezekből kikristályosodó igazság miatt Nóra végül elhagyja a férjét és a gyermekeit. A dráma leggyakrabban a női egyenjogúság témája mentén értelmeződik, a Nóra és Torvald című előadás alkotói viszont egy más aspektusból kívánják a vizsgálni a kérdést. A rendezői előszó szerint: „Ibsen drámája a kapcsolatainkban megfészkelt és terjengő, kisebb-nagyobb, kíméletes és önző hazugságok romboló természetrajzát tárja elénk, legalábbis a történetben engem ez érdekel leginkább. Az általam elképzelt Nóra nem egy emancipálódásra ítéltetett, gyámoltalan nő, hanem olyan szerető feleség, aki egy határozottan meghozott, de titkolt döntését mindenképp meg akarja fosztani egy kényszerű hazugságtól. Hogy harcolja ki, milyen áldozatok árán igazát, ennek akarunk majd az előadással a végére járni.” (Verebes István)

Már az előadás címe is beszédes: itt nemcsak Nóra igazságra való ráébredéséről, rádöbbenéséről és végre a sarkára állásáról lesz szó, hanem a két ember házasságáról, kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyáról. Vajon ők tudják-e, hogy miért kellett megházasodniuk?

A darabot a színház kamaratermében játsszák, és egy ilyen térben minden lélegzetvétel jelentőségteljes, annyira intim a tér és a jelenlét. A díszlet vibráló, élénkpiros, mint az élet – a benne lévők, élők pedig szürkék, monotonok, kimértek. Az első jelenetben a Helmer házaspár dinamikáját figyelheti meg a néző: Nóra már megint pénzt költött, karácsony közeledtével egy óriási ajándékot vett a férjének. Hát igen, Nóra már csak ilyen, költi a pénzt – akár az édesapja, ő sem tudott a pénzzel bánni. Torvald a tekintélyes és tekintélyelvű bankár, a családfő, aki ott is van, de igazából nincs jelen a család életében. A feleségét pedig Babának szólítja, ami tűnhet kedveskedésnek, de inkább hangzik lenéző, tárgyiasító megszólításnak – mindenképpen utalás a dráma eredeti címére (A babaház). Itt meg kell említeni egy dramaturgiai hibát: Nóra is Babának szólítja a férjét, amitől nem világos a rendező/író szándéka, különösen az előadás végi nagyjelenetben. Mire utalhat a kölcsönös becézés ezen formája? A férj is egy baba, egy báb ebben a történetben?

Nórát meglátogatja gyerekkori barátnője, Lindéné, aki miután férje halálát követően egyedül maradt, régi barátnőjétől vár kis segítséget, hátha annak férjénél való közbenjárására álláshoz juthat. Nóra elmeséli Lindénének, hogy pár évvel ezelőtt Torvald nagyon beteg lett, életét annak köszönheti, hogy a felesége titokban megszerezte az anyagi forrást ahhoz, hogy elutazhassanak férjével egy gyógyító kúrára. Lindéné munkát kap Torvald bankjában, de mint kiderül, Krogstad, az aláírás-hamisító ügyvéd helyét szánják neki. Krogstad pedig megfenyegeti Nórát, hogy ha ő elveszíti a munkáját, akkor Nóra pedig a férjét, ugyanis le fogja leplezni azt a csalást, amellyel Nóra kölcsönhöz jutott, amely pénzből végül is Torvald meggyógyult – Nóra meghamisította halálos beteg édesapja aláírását az adóslevélen. Ez tulajdonképpen az előadás vezérfonala: elfogadható-e, hogy törvénytelen eszközzel tegyünk jót. Lindéné közbenjárására a leleplezés elmarad, de cserébe Nórának színt kell vallania férje előtt: saját lehetőségeihez képest mindent megtett azért, hogy megmentse a férje életét, és ezért csalnia kellett. Torvald a szabályokhoz mereven ragaszkodó ember (Nešić Máté letisztult és kimért alakítása), szerinte a becsületet nem lehet feláldozni azért, akit szeretünk. Nóra (Verebes Judit előző alakításaihoz képest pontos és fegyelmezett) ezzel egy kicsit sem ért egyet, és kiderül számára, hogy mennyire nem értik egymást a férjével, házasságuk pedig egy tökéletes harmóniának álcázott díszlet, amelyben a nő egy kellék, egy porcelánbaba. A felismeréstől szimbolikusan is felszabadul, leveti szürke, fojtogató ruháját, és szabad nőként, fehérben távozik.

Az előadásban rendkívül lényeges elem, hogy nincs benne gyermek (az eredeti drámától eltérően), csak annak lehetősége, a bölcső formájában, amelyet Nóra meglepetésként vesz a férjének, de ez Nóra és a közönség titka marad, erről további szó nem esik, csak lehetőség marad – még inkább vaktöltény.

Első ránézésre az előadás az eredeti drámához hű maradt, viszont több szálat túlságosan lefejtettek annak érdekében, hogy a férj és feleség történetét boncolgassák: a mellékszerepek valóban mellékesek lettek, kevésbé rétegesek: Krogstad – a bonyodalom, Lindéné – a segítség és Rank doktor – róla azonkívül, hogy beteg, és szerelmes Nórába, nem sokat tudunk meg. Tulajdonképpen addig fejtették Ibsen drámáját, mint egy norvég mintás pulóvert, de sajnos a végére az összes gyapjú elfogyott, ahogyan Nóra és Torvald története is – csak a közhely maradt helyette.

A díszlet központi eleme egy tükör, amelyen keresztül Nóra szimbolikusan távozik babaházéletéből, a tükrön keresztül, a tükörbe, ami meglehetősen összezavaró kép. Ebben a néző is végig magát látja: hogy ilyenek lennénk, ilyenek lehetnénk mi is? A mi életünk is lehetne ilyen? Én megjegyeztem Ervin atya mondatát.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)