Luzsicza István: Örök kortársunk, innen, a történelem végeiről – Bene Zoltán vázlatos pályaképe az indulástól napjainkig

2021. október 08., 12:05
Fotó: PKÜ/Onda Róbert

Bene Zoltán irodalmi munkásságáról és világfelfogásáról sok minden elmondható – ez meg is fog történni –, az azonban a legkevésbé, hogy túlzottan gyakran hivatkozna Francis Fukuyamára. Őszintén szólva ilyet szinte egyáltalán nem tesz, ami annak fényében különösen tisztességes dolog, hogy amennyiben nagyritkán mégis a neves amerikai filozófusról esik szó Benénél, akkor leginkább elrettentő példaként.

Túlzottan ne vicceljünk el azonban komoly dolgokat, mert nem véletlen, hogy az ellenpéldával keressük szerzőnk jellemzését, az akcióval, amelyre saját, önállóan működő világa mégiscsak egyfajta reakciót jelent. Tény, hogy Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című, 1992-es könyvében a közép- és kelet-európai államszocialista rendszerek összeomlását – leegyszerűsítve – úgy értelmezte, mint az ideológiák közötti harcok befejezését és ezzel egyben a történelem végét: az egész világon már csak egyetlen üdvözítő társadalmi rendszer maradt, elérkezett a liberális demokráciák kora, amelyben aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Azonban a happy end után is következett folytatás, mint azt a mindennapjainkban azóta is láthatjuk; egy idő után a filozófusnak is részben javítania kellett tévedéseit, kritikusai pedig azóta is kíméletlenül szemére hányják nagyívű gondolatmenete kétségtelen hibáit. Bene Zoltán viszont – a társadalom politikumon kívül álló többségével egyetemben – nem feltétlenül tudatos lázadóként, hanem 1973-as születésűként mint a kor megélője-átélője, reményekkel teli fiatalja jutott már idejekorán ezzel ellentétes megállapításokra. A rendszerváltás egyre kevésbé beigazolódó várakozásai, az ellentmondások, bizonytalanságok, elvetélt álmok, frusztrációk és csalódások eleggyé összeálló gyors váltakozása, a társadalom jókora részének becsapottságérzete, vereségtudata, s vele a mindeközben új szellemi-ideológiai csatározások mentén újra kettéhasadó nagypolitika hamar egyértelművé tette, hogy amíg világ a világ, addig mindennek van egy következő epizódja, mindennek van ellentettje, és a szereplők nem biztos, hogy boldogan élnek, ellenben az sem, hogy meg is halnak.

Talán a bevezetőből is érzékelhető, hogyan, milyen tapasztalások útján juthatott el Bene Zoltán a történelem vége helyett a történelem végeire, a korszakhatárokra, amikor sokszor szinte észrevétlenül, de elér utolsó fázisaihoz egy-egy historikus éra, egy-egy civilizáció, hogy ugyanilyen lopakodva, lassú, de könyörtelen folyamatként – és sosem egyik napról a másikra, erőszakos gyorsasággal berobbanva – felváltsa az új. A főhősök változnak, a mellékalakok viszont maradnak, alkalmazkodnak vagy szembeszállnak, előrejutnak vagy elbuknak, túlélnek vagy belehalnak – mert végül is minden az ő bőrükre megy. S mivel az ember örök aktor, a jellemek és motivációk pedig korfüggetlenül állandók, még az is meglehet, hogy épp róluk, epizódszereplőkről szól a történet. A történelem pedig ezáltal az ő szemszögükből, rajtuk, sorsaikon keresztül láttatható a leghitelesebben.

A hitelességhez persze nem kevés tárgyi tudásra, elméleti felkészültségre van szükség, bármely korszak fordulójához érünk is, és az sem hátrány, ha megvan az az írói módszer, amely ennek ábrázolására a leginkább alkalmas. S ezekkel már az első könyv, a mindenféle publikációs előzményt mellőző 2001-es Fekete föld sztorijában sem volt hiba. Az ókori Egyiptomi Birodalom hellenizálódás előtti végnapjaiból származó fiktív emlékirat egy korabeli írnok szemén át elemzi a készülődő átmenetet – ugyanakkor már itt feltűnnek azok esszészerű, nem egyszer monológként interpretált filozofikus gondolatmenetek, amelyek cselekménybe építése a későbbi benei történetmesélésnek is fontos eleme marad, megelőlegezve a mai – perpillanat aktuálisan – filozófus-doktoranduszt. Ami kevésbé észlelhető, s csak az írói magyarázat világít rá, az a Szahara korabeli, mára elsivatagosodott egyiptomi részének ligetes-szavannás jellege, mintegy megidézve a mai magyar Alföldet. És ezzel Bene Zoltán rögvest indulásként hazaér, felhasználhatja a jól ismert tájat, a mindennapok személyes tudását, megelőlegezve az otthont, az örök szerelmet: Szegedet.

Szeged ugyanis origóvá lesz a vagány kezdés után. Az induló regény nem túl visszhangos, mégis kedvező fogadtatása után előkerülnek a különböző asztalfiókokból és még inkább alkönyvtárakból a Bene-novellák, elkezdenek meg-megjelenni folyóiratokban, azok kulisszájaként visszatérően a Tisza-parti nagyvárost, vagy ha lehet ilyen képzavarral élni: a nem születési hely szerinti szülővárost szerepeltetve. (Bene Szegedről induló és ott is maradó íróként valóban annyira összenőtt a várossal az irodalmi köztudatban, hogy tiszakécskei kisgyermekkora és – a legközelebbi kórházi helyszínként – kecskeméti születése még ismerői jórészét is meglepetésként éri.) A kortárs közegben játszódó művekben a mai Szeged jelenléte kiváltképp meghatározó – már a Változatok, lehetőségek novelláiban (2002) is, az először 2004-ben megjelent Út pedig szintén innen indul, s itt is fejeződik be, miközben három régi szegedi barát Erdélyben keresi negyedik, önmaga és sorsa elől menekülő barátját. E kisregényben már az érett hangú mesélő áll előttünk, önnön közegéből, a rendszerváltással eszmélkedő fiatal vidéki értelmiségiek világából merítve – s amíg az önmagából és ismeretségi köréből összegyúrt alteregók a mai Erdély lepukkant, varázsát mégis megőrző útjain, falvain, tájain haladnak végig, addig szkeptikusan filozofikus elmélkedéseikkel-emlékezéseikkel újra bejárják önmaguk útjait is, a honnan hová okait és okozatait is, megújult tartalommal megtöltve „az út maga a cél” sokszor felhasznált örök bölcsességét. Katarzisban végül nem részesülünk, az újrakezdés esélyét azonban megkapjuk – s ez az írói módszer a későbbiekben is megmarad, egyfajta Bene-védjeggyé válva.

A történetmesélés tudatossága, a posztmodernitáson túllépő, bár annak használható elemeihez bátor játékossággal nyúló és a szórakoztatás néhol önironikusan is felvállaló attitűd már mind határozottabban jelentkezik az előző évtized műveiben is így az Ásatás (2006) szellemesen kurtanovellának nevezett, tárcaszerű írásaiban, majd a 2007-es Év-könyv novellafüzérében és a 2008-as regényben, az Üledékben. (Hogy aztán majd elérjünk az utóbbi években az Áramszünet tudálékos szószátyárnak nevezett főhőséig – akinek könyvesboltjába a cselekmény szerint maga Bene Zoltán író is betér –, a megcsörrenő mobiltelefonnal villamost váró „Rózsasándor”-ig, vagy az Isten, ítélet filozofikus fejtegetései közben az asztalra dőlve horkoló kun szolgáig). Mindeközben a mesélőkedvre a kritikák is felfigyelnek, abban a hagyományok melletti kiállást és a kánon elleni lázadást látva; ezen időszak termése az első komolyabb elismerés, a Fehér Klára-díj is. A lázadás azonban félig-meddig ösztönös is: Benénél mindig van mit elmesélni, van mondandó, amit a legcélszerűbb módon kell eljuttatni az olvasóhoz. Így az Év-könyv és az Üledék esetében azt a minőségromlást és atomizálódást – s erre utal a közösségeink, közös alapjaink lerombolását, megtagadását kifejező NEMzedékregény alcím is az Üledék esetében –, amelyet az idő és a történelem idéz elő. Ezáltal lesz különösen érdekes szerepe a két mű azonos, de bő évszázad különbséggel ábrázolt fiktív helyszínének, a régi mezőváros Nagyszegnek, amelynek esetében Szeged ezúttal úgy válik viszonyítási ponttá, hogy kifejezetten annak kontrapontjaként jelenik meg, rávilágítva, hogy a huszadik század történelmi végpontjai és átmenetei – a történelmi Magyarország széthullása, a berendezkedő szocialista rendszer, majd a kisiklott rendszerváltás – az ezredforduló környékére hogyan tettek periférikus, provinciális helyekké a Monarchia évtizedeiben még élénk szellemi-kulturális központokat.

Napjaink hőseinek, az 1989 utáni időkben helyüket keresőknek a sorsa másutt is magában hordozza ezt a sivárságot, de azt is, hogy kilátástalanságban, remény nélkül nem lehet huzamosan élni, túlélni. A 2010-es – regénymorzsák műfaji meghatározású, de a Bene által kedvelt novellafüzérrel azonosítható – Keserédes fő alakja, a sok foglalkozást és léthelyzetet kipróbáló Szomor Zsolt viszontagságai, megpróbáltatásai után ezúttal a váratlan, kései szerelem nyújtja a kapaszkodó, a menedék, a sínre kerülés talán több, mint elméleti lehetőségét.

Ezek a mai hiányérzetekre felelő remények nyitják meg az utat az utóbbi években jellegzetesen benei fogalmakká érő visszacsodásítás, a mítosz(újjá)teremtés, a közös legendák, közös hitalap felé – amelyet Bene értelmezésében a reneszánsztól a felvilágosodásig érő „csodátlanítás” folyamata, az emberi értelem egyre erőteljesebb mindenek fölé helyezése előzött meg –, de már huszonegyedik századi látásmóddal. A történelmi művekben mindez a túlélés és a helytállás együttesen jelenlévő, egyszerre emberi és erkölcsi parancsaiként jelentkezik, a 2010-es Hollók gyomra és a 2013-as Farkascseresznye török kori, az épp megszilárduló hódoltsági viszonyok közé helyezett ikerregényében éppúgy, mint a Továbbmondott történetek (2011) elbukott forradalmaink, szabadságharcaink előtt tisztelgő novelláiban; azonban ezeket a parancsokat próbálják követni, s az innen fakadó kérdések és adandó válaszlehetőségek foglalkoztatják – még mindig – napjaink (anti)hőseit is a Kurta élet (2014) és az Az Isten háta (2015) novelláiban is.

Így jutunk el Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai 2016-os, igazán nagy visszhangot verő betyárpikareszkjéig, ahol már előre megfontolt szándék gyártja a legendát, abszurd humorral és tömény iróniával. A valós köztörvényes bandita és a romantizált irodalmi-filmhős betyárfigura helyett így kapunk egy Don Quijote-sorsú szélmalomharcost, aki groteszk kalandjain keresztül fejtegeti még groteszkebb társaságával a néplelket és a történelem folyását, hogy megértsük, miért vesztek oda a közös alapok, miért erősebb a hősiességnél a mindennapok törvénye, miért felvállalni való ennek ellenére is a bukásra ítélt harc, hogyan keveredik össze zavarosan, s hogyan választható mégis szét a jó és a rossz – és miképpen lesz mindez mítosszá, az identitás alapkövévé.

A szórakoztatva gondolkod(tat)ás azonban nem vicc – s a folytatás, az Áramszünet 2018-as mélyen sötét disztópiája ezt már a lehető legkeserűbben tárja elénk. Szinte már összegződik a korábbi életmű: nem véletlenül halódónak, civilizációs határhelyzetben lévőnek ábrázolt korunkban a világméretű áramkimaradás révén működésképtelenné lett világot csak kisebb-nagyobb közösségek együttműködése tudná újra működővé tenni, arra azonban az egymásrautaltság nélküli, csak az egyén önmegvalósításának hitében élő, individualizált és technicizált emberiség nem képes, még kis, alkalmi kényszerkommunák szintjén se – s a világvégére felkészült maroknyi „szuperhőssel” megvalósuló, ezúttal már idealizált lezárás lesz csak igazán keserűvé a korábbi halk, katarzisnélküli „mégis”-ek után: a végzetes és végleges hiányokból, ahova mára jutottunk, csak az irreális csodák segíthet(né)nek vissza a normális, gyarlóságainkkal együtt is humánus világába.

Bene Zoltán azonban ilyen könnyen nem adja fel, keresi-kutatja a más, a több ígéretét, a valószerű fogódzót, azt, hogy ha minden után van folytatás, akkor mi jöhet a világvége után – az idén megjelent Isten, ítéletben a felsőbb parancsokat nem mindig értő, ám mindig a hűség, az emberi tartás morális parancsát választó Anjou-kori főalakjában is, miközben megannyi kiadás előtt álló vagy készülő művében újra és újra visszatér megannyi kedvenc, otthonos korába és helyszínére: legyen az Szeged és az aktuális járványok időszaka (az Igazak családregénye a XVIII. századtól egész máig), vagy egy elképzelt, meg nem történt kor (a Sarki fény Ferenc József-földi ukróniájában), de akár ismét a rendszerváltás utáni átmenet máig érő és ható idejében (a Mandola története című kisregényben).

Mert Bene Zoltán bárhol és bármikor otthon van, vagy úgy formálja, hogy otthon legyen. Itt jár-kel közöttünk, ül velünk egy asztalnál, de bármikor továbbállhat a régmúltba, az elképzelt jövőbe vagy az el sem képzelhető jelenbe, mi pedig csodálkozva látjuk, hogy ott és akkor is ugyanúgy vele ülünk mi, ugyanúgy mi vagyunk, akik között jár-kel: kortársa mindenkinek és mindenhol, meséli a meséit, de bárhová is kerül, bármit is mond bárkinek bármiről, akkor is mindig ugyanarról, ugyanannak beszél ugyanakkor és ugyanott: nekünk, rólunk, itt és most.

 

Megjelent az Irodalmi Jelen 2021/1. számában