Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el. Eperjes lázas szellemiségű, élénk városka volt a 19. század negyvenes éveiben; megannyi nép – német, magyar, zsidó, szlovák, lengyel, ruszin – találkozóhelye, és hangulatában is mintegy rímelt a reformkori Magyarország szellemi megpezsdülésére. A környező településeken lévő kisnemesi kúria miatt nem véletlenül nevezték Sáros vármegyét a „kedélyes Gascogne”- nak – központ és vidéke a tájon valamiképpen egymásra talált. A korabeli honismereti író, Berecz Károly már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegette.
Eperjesi időzése során Petőfi számos kirándulást tett a környéken. Helybeli barátaival bejárta a szép kilátást nyújtó Szent László-hegyet, kirándulgattak az akkortájt kedvelt kiránduló- és mulatóhelynek számító Havránra, a savanykás borvízforrásáról nevezetes Cemétefürdőre, a sárosi vár romjaihoz. A legemlékezetesebb – irodalomtörténeti szempontból is nevezetessé vált – kirándulásra április derekán a Tarca folyó túloldalán magasodó hegyekben került sor. Petőfi ekkor Kerényi és az ekkortájt Eperjesen nevelősködő Tompa Mihály, valamint Irányi István társaságában indult erdei sétára. Némi keresés után a Vilec-dombon még manapság is megtalálható az az emlékmű, melyet a híres költői verseny emlékére, 1883-ban emeltetett a feltételezett helyen az eperjesi Széchenyi Kör. A hányatott sorsú kőobeliszket 2021 őszén újíttatta fel Magyarország Kassai Főkonzulátusa. Mára újra régi fényében látható, sőt, mellőle Eperjesre is rálátni. E helyen pillantották meg erdei sétájuk közben a költők azt a kunyhót, amely kapcsán elhatározták, hogy azt „költői verseny” keretében egy-egy versben örökítik meg. A költemények tán még aznap, ám napokon belül bizonyosan megszülettek, és a Pesti Divatlap július 17-i számában jelentek meg a következő jegyzettel: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül ollyanforma tájképet adni. K. P. T.”
Nem sokkal megjelenésük után az irodalomtörténész Szász Károly elemezte a verseket. Szerinte „Kerényi egy naiv lyrai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leiró-költeményt adott”. Majd így folytatta: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, – mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!”
De vajon létezett-e egyáltalán a költők által megverselt „Erdei lak”? Tompa Mihály már a szabadságharc bukása után keletkezett Barátim emlékezete című versében a következőket írta: „És most hű tanúját a boldog időnek, / Az erdei lakot elpusztúlva lelem!” Tompa szerint tehát létezett. Irányi István, mint állandó kirándulótárs, egy visszaemlékezésében a kunyhó pontos helyét is megadta: „A Tarca folyó és Svinka patak között, néhány mérföld hosszában elvonuló erdős magaslatnak keleti lejtőjén, Eperjestől délnyugatnak s ezek és egy vontcsövű puskalövésnyire a Tarca folyótól, szemben a régi kőbányával, mely a Szt. László hegyhez legközelebb van, tehát a ‘zsimni potok’ nevezetű völgyecskében fekszik az ‘erdei lak’, melyet az e vidéki köznép ‘Herkelyugka’ név alatt ismer, mert e házikó tulajdonosnéja özv. Herkely Mária volt.”
Irányi szerint már előtte is volt szó arról, hogy együtt verselnének meg valamit, ám a konkrét ötlet csak e kunyhót útba ejtő túra alkalmával fogalmazódott meg. Irányi az ötletet magáénak vallotta, szerinte a völgyet és a házikót elsőként ő látta meg, és javasolta azt megverselésre. Sőt, továbbment azzal, hogy őt kérték fel kritikusnak a hétvégi, Kerényinél tartott közös felolvasás alkalmával. Egy másik kortárs, Haviár Dani ellenben úgy emlékezett, hogy még a kirándulás estéjén, népes társaság közepette, „díszes vendégsereg előtt, az elragadtatást kifejező éljenek között olvasták föl egymás után verseny költeményeiket”. Ámbár ezek már részletkérdések. Bárhogy is volt, a versek magukért beszélnek…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Aki ismeri Oros Lászlót, az vele kapcsolatban egyetérthet Szerb Antallal, miszerint: „A világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.” Oros László szereti a könyveket. Gyűjteni, olvasni, és írni is. Ő a nagybetűs csodabogár, aki négy évtizede szenvedélyesen gyűjti a könyveket, régi fegyvereket, arcképeket, művészeti alkotásokat és színes reprodukciókat.
Van olyan, hogy tapodtat és van olyan, hogy talpalatnyi, de tapodtatnyi nem nagyon. Tapodtat: lépés, átvitt értelemben azt jelenti: nagyon kevés. Ragos főnév, leginkább csak ebben a kötött szerkezetben használatos: Egy tapodtat se! (egy lépést se), másként: jottányit se!
Ha Kassák Lajosról szólunk, művészete mellett óhatatlanul egy intézményről is beszélnünk kell. Alig van huszadik századi irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált volna a művészeti-társadalmi megújulás igénye, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt.
Az egész hosszú éjjel ott fent a csúcson pihentek a vándormadarak, ez esetben a daruk, amelyeket messziről lehetett látni most a reggeli napsütésben: készülődtek elindulni hosszú útjukra. Rendezték soraikat, beszélgettek az ők titkos nyelvükön, és ébredeztek az éjjel őrködő madarak is, akik reggelre elpihentek.
Tudom, hogy nem haragszol meg e kései sorokért, hogy nem az elsők között gratulálunk a méltán elnyert nagy tisztességhez, a Kossuth-díjhoz, de hát az örömünkön túl talán fontosabb most emlékezni ebből az alkalomból is mindarra, ami miatt szeretünk téged
Kezdetben volt a szóbeliség. És máig ez a legfontosabb kommunikációs lehetőségünk. Ugyanis az emberré válás hajnalán már megjelenik a szó, míg az írás még nagyon sokáig várat magára. Tehát ősi emlék, tapasztalat rejlik abban, hogy amit szóban mondanak el, annak van igazi érvénye, hitele, az írás csak valami huncut, netalán úri tréfa. Nem véletlen, hogy az írástudókban kezdetektől nem bíznak. Egy egyiptomi fáraó állítólag így utasította írnokát: Úgy írd, ahogy mondtam, és azt olvasd fel, ami oda van írva!
Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.