Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el. Eperjes lázas szellemiségű, élénk városka volt a 19. század negyvenes éveiben; megannyi nép – német, magyar, zsidó, szlovák, lengyel, ruszin – találkozóhelye, és hangulatában is mintegy rímelt a reformkori Magyarország szellemi megpezsdülésére. A környező településeken lévő kisnemesi kúria miatt nem véletlenül nevezték Sáros vármegyét a „kedélyes Gascogne”- nak – központ és vidéke a tájon valamiképpen egymásra talált. A korabeli honismereti író, Berecz Károly már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegette.
Eperjesi időzése során Petőfi számos kirándulást tett a környéken. Helybeli barátaival bejárta a szép kilátást nyújtó Szent László-hegyet, kirándulgattak az akkortájt kedvelt kiránduló- és mulatóhelynek számító Havránra, a savanykás borvízforrásáról nevezetes Cemétefürdőre, a sárosi vár romjaihoz. A legemlékezetesebb – irodalomtörténeti szempontból is nevezetessé vált – kirándulásra április derekán a Tarca folyó túloldalán magasodó hegyekben került sor. Petőfi ekkor Kerényi és az ekkortájt Eperjesen nevelősködő Tompa Mihály, valamint Irányi István társaságában indult erdei sétára. Némi keresés után a Vilec-dombon még manapság is megtalálható az az emlékmű, melyet a híres költői verseny emlékére, 1883-ban emeltetett a feltételezett helyen az eperjesi Széchenyi Kör. A hányatott sorsú kőobeliszket 2021 őszén újíttatta fel Magyarország Kassai Főkonzulátusa. Mára újra régi fényében látható, sőt, mellőle Eperjesre is rálátni. E helyen pillantották meg erdei sétájuk közben a költők azt a kunyhót, amely kapcsán elhatározták, hogy azt „költői verseny” keretében egy-egy versben örökítik meg. A költemények tán még aznap, ám napokon belül bizonyosan megszülettek, és a Pesti Divatlap július 17-i számában jelentek meg a következő jegyzettel: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül ollyanforma tájképet adni. K. P. T.”
Nem sokkal megjelenésük után az irodalomtörténész Szász Károly elemezte a verseket. Szerinte „Kerényi egy naiv lyrai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leiró-költeményt adott”. Majd így folytatta: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, – mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!”
De vajon létezett-e egyáltalán a költők által megverselt „Erdei lak”? Tompa Mihály már a szabadságharc bukása után keletkezett Barátim emlékezete című versében a következőket írta: „És most hű tanúját a boldog időnek, / Az erdei lakot elpusztúlva lelem!” Tompa szerint tehát létezett. Irányi István, mint állandó kirándulótárs, egy visszaemlékezésében a kunyhó pontos helyét is megadta: „A Tarca folyó és Svinka patak között, néhány mérföld hosszában elvonuló erdős magaslatnak keleti lejtőjén, Eperjestől délnyugatnak s ezek és egy vontcsövű puskalövésnyire a Tarca folyótól, szemben a régi kőbányával, mely a Szt. László hegyhez legközelebb van, tehát a ‘zsimni potok’ nevezetű völgyecskében fekszik az ‘erdei lak’, melyet az e vidéki köznép ‘Herkelyugka’ név alatt ismer, mert e házikó tulajdonosnéja özv. Herkely Mária volt.”
Irányi szerint már előtte is volt szó arról, hogy együtt verselnének meg valamit, ám a konkrét ötlet csak e kunyhót útba ejtő túra alkalmával fogalmazódott meg. Irányi az ötletet magáénak vallotta, szerinte a völgyet és a házikót elsőként ő látta meg, és javasolta azt megverselésre. Sőt, továbbment azzal, hogy őt kérték fel kritikusnak a hétvégi, Kerényinél tartott közös felolvasás alkalmával. Egy másik kortárs, Haviár Dani ellenben úgy emlékezett, hogy még a kirándulás estéjén, népes társaság közepette, „díszes vendégsereg előtt, az elragadtatást kifejező éljenek között olvasták föl egymás után verseny költeményeiket”. Ámbár ezek már részletkérdések. Bárhogy is volt, a versek magukért beszélnek…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek?
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.
2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.
Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.
A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.