A hetvenes években a Jugoszláv Néphadsereg olyan volt, mint egy nagy, boldog család, én mégis utáltam. Hiába ért az a szerencse, hogy egy rövid ideig tartó travniki kiképzés után a Bosznia északnyugati csücskében fekvő Banja Lukára – magyarul a Bán völgyébe – kerültem, ahol számtalan mozi, kávéház és szép lány kápráztatta el a hozzám hasonló gusterokat*, nem tudtam örülni sem ennek, sem pedig annak a katonakörökben dicsekvésre méltó adatnak, hogy a város közelében terült el a Manjacsa, Közép-Európa legnagyobb gyakorlótere. A páncélosok kiképzőközpontja Banja Luka Zaluzani negyedében működött, a boszniai helyeket felváltó, teljesen megszelídült dombok közötti irdatlan nagy síkságon, amelynek déli csücskén, a támaszpont pavilonjaitól kissé elkülönülve szerénykedett a műszaki zászlóalj ütött-kopott műhelye, néhány kisebb raktárral és egy javarészt ócskaságokból álló gépparkkal.
Ide szórt le engem a gondviselés, vagy inkább a vakvéletlen, és bár a században én voltam az egyetlen magyar, a harcos ősöket felmutató, államalkotó népek tagjai mégis irigykedtek rám. A fejüket ingatva, huncut vigyorral mondogatták, hogy te magyar, az anyád úristenit, jó helyre kerültél, itt megfogtad az isten lábát. A századparancsnokuk ugyanis bácskai magyar volt, és ha a földijei közül valaki az irányítása alá került, azzal nyíltan kivételezett. Nem sokkal az odaérkezésem előtt szerelt le egy szabadkai magyar fiú, aki legendás karriert futott be, mert remekül kihasználta, hogy a százados rábízta a szerszámraktárt. Reggel, feladatosztás után ki kellett adnia a munkához szükséges eszközöket, aztán azt csinált, amit akart. Onnét tudom ezt ilyen pontosan, mert a jóslat igaznak bizonyult: a százados tényleg engem helyezett a szerszámraktárba, és ez nem annyira a személyemnek szólt, mint amennyire jelzés volt, hogy magyarhoz méltó magatartást és teljesítményt vár tőlem.
Egy szempillantás alatt központi figura lettem, akit a tankalkatrészekkel küszködő, tetőtől talpig kenőcsös szerelők leplezetlenül irigyeltek. Nem győztem főzni nekik a pudingot és átfúrt pisztolygolyókból gyártani a nyakbavalókat, hogy a közéjük tartozás látszatát megőrizzem. Nagy örömömre a raktárban találtam egy nagy halom pisztolytöltényt, így a nyakláncbizniszhez hosszú távon megteremtődött a nyersanyag-utánpótlás, a pudingport pedig megvettem az otthonról kapott zsebpénzemből. A fiúk hamar be is fogadtak, mi több, olyan vagány lettem számukra, akivel érdemes jóban lenni. De ami az egyik oldalon előny, az a másikon hátrány. Ezek a csínyek és az a tény, hogy a százados egyszer tetten ért pisztolygolyófúrás közben, egyre inkább elvezették őt ahhoz a felismeréshez, hogy soha nem lesz belőlem mintakatona. Az is kiderült számára, hogy a raktárt nem azzal a katonás pedantériával tartom karban, ahogy az elődöm, mert a helyiség egy félig könyvtár, félig konyha jelleget öltő alkimistalaborra kezdett hasonlítani. Így aztán lassan kegyvesztetté váltam. Nem voltam fegyelmezetlen, csak kivontam magam minden olyan tevékenységből, ami az összetartozást erősíti. Ahelyett, hogy a nagyobb kampányok idején segítettem volna olajos vasakat köszörülni, kiváltságos helyzetemben megfészkelve olvasgattam a raktárban. Arra is rájöttem, hogy ha reggel könyékig bemocskolom mindkét kezemet, és onnantól fogva így mászkálok a körletben, egyetlen tiszt sem fog magához inteni és megbízni valamilyen feladattal, mert a látszat alapján egy minden képzeletet felülmúlóan piszkos munkával vagyok leterhelve. Másik, hasonlóan fontos találmányom az volt, hogy a szerszámraktár ajtaján lévő kis tolóablakot félrehúzva, belülről rátettem a lakatot az ajtóra, ami azt jelezte, hogy a raktár zárva van. A szerszámért érkező szerelők emiatt kicsit káromkodtak, de mert a munkájuk nem volt sem időhöz, sem teljesítményhez kötve, a helyzetet tudomásul véve hamar megnyugodtak.
Aztán megjelent az életemben a hiénatermészetű Golubovics zászlós. Valójában mindig ott volt a közelemben, de csak úgy, mint egy árnyék. A reggeli szemle idején, amikor kezeslábasban, kezünket a hátunk mögött összefogva, enyhe terpeszben felsorakoztunk a műhely előtt, engem nem irányíthatott máshová, csak a szerszámraktárba. A többieket bezzeg úgy ugráltatta, hogy fájdalmas volt nézni. Szegény fiúk egész nap fúrtak, hegesztettek, csak úgy visított a kezük alatt a flex, miközben én a szerszámospultra helyezett rezsón kavargattam a pudingot. A sunyi, undok megjelenésű Golubovics zászlósnak egészen addig nem volt hatalma felettem, amíg a századparancsnok három hasonlóan balszerencsés társammal együtt át nem irányított a tankszállító trélerre.
Erre a brutális méretű, leginkább egy pleisztocén kori őshüllőre emlékeztető járműre azért volt szükség, mert békeidőben nem szokás tankkal furikázni a városi utcákon. A lánctalp ugyanis felmarja az aszfaltot, ezért vagy le kell cserélni gumírozottra, vagy a szörnyeteget kell föltenni egy hadihajó méretű trélerre. Mi erre a célra egy szovjet gépet használtunk, és azt Golubovics zászlós vezette. A vucsni voz néven emlegetett monstrum a műhelytől távol, egy gazzal benőtt területen vesztegelt, és miközben diszkréten csámcsogta a rozsda, a szovjet berendezések hagyományait követve szükség esetén gond nélkül működött. Beindítani viszont nem volt egyszerű mulatság, mert akkora dízelmotor hajtotta, mint egy kisebb kulipintyó. Akkumulátorból is volt benne vagy tizenkettő, és mind a nagyobb, túlméretezett fajtából. A vezetőfülke viszont elég tágas volt ahhoz, hogy a hosszú, padszerű ülésén szépen, libasorban elférjünk mind az öten, a meglehetősen zömök Golubovics zászlóssal együtt. Igaz, hogy mi, kiszolgálók eléggé összezsúfolódtunk, de egyikünk sem volt több hatvanöt kilónál, úgyhogy ennyi kellemetlenség még belefért volna, ha csak utazgatásról van szó.
A tréler karbantartása javarészt az akkumulátorok cibálgatásából állt, mert azokat kéthetente ki kellett szedni és kisütés után újratölteni. Amikor megjött a parancs, hogy egy tankot át kell vinni a városon, föl a Manjacsára, vagy egy ott megrongálódottat be kell hozni a műhelybe, Golubovics zászlós megvadult oroszlánt idéző bőgéssel riadóztatott bennünket. A tank általában a saját hernyótalpán mászott föl a trélerre, mert hátul volt két, irdatlanul nehéz lehajtható rámpa, amit nem hidraulika, hanem kézi erő működtetett. Az amerikaiak biztosan másképp oldották meg ezt, de a mi gépünk szovjet volt, és ők az ilyesmit a világért sem bízták volna bizonytalanul működő szerkezetre. A négyfős legénységre a rámpa elképesztő súlya miatt volt szükség, enélkül talán egy katona is elég lett volna, viszont így, hogy nekünk kellett ezt a hatalmas és mindig mocskos vasplatót mozgatni, minden erőnket össze kellett szednünk.
A tréler emiatt nagyobb utálatnak örvendett, mint a vécépucolás, így akit odahelyeztek, úgy is vehette, hogy a megbecsülés legalsó foka alatt kapott helyet. De a rámpa lenyitása és fölemelése után már csak ücsörögtünk és lestük Golubovics zászlós trükközéseit. Banja Luka szép nagyváros, de az utcái nem elég szélesek egy ilyen szörnyhöz, ezért a zászlósnak minden rutinjára szüksége volt, ha be akarta venni a kanyarokat. Valósággal ráfeszült a hatalmas, vízszintes helyzetben lévő kormányra, amit szervó is segített, de ha egy hetventonnás tank a rakomány, amihez a jármű hozzátesz egy harmincast, a szervó önmagában nem elég. A Golubovics mellett ülő kisegítőnek emiatt élesebb kanyaroknál be kellett segítenie a kormányzásba, az pedig sosem fordult elő, hogy egy-egy fuvar alkalmával ne bontsunk meg egy kerítést vagy ne rongáljunk meg néhány rossz helyen parkoló gépkocsit. Az ajtó mellett ülő ilyenkor kihajolt a letekert ablakon, felírta a megrongált jármű rendszámát vagy a ledöntött kerítés házszámát, hogy a hadsereg kártalaníthassa a tulajt, és robogtunk tovább, megállás nélkül.
Golubovics zászlós láthatóan élvezte ezeket a helyzeteket, de az elementáris gyönyört az jelentette neki, ha egy lámpánál megállva, a gépet alapjáraton, üresben röfögtetve észrevette, hogy fiatal lányok keveredtek a gép fejmagasságban lévő kipufogója mellé. Ilyenkor teljes erőből rátaposott a gázpedálra, mire a lányokat robbanásszerűen beborította a fekete füstfelhő. Nem volt normális, ráadásul a sors egy ilyen tömegpusztító fegyvert adott a kezébe, bár alig hiszem, hogy ebben ő volt az egyetlen a történelemben.
Fél évet kellett várnom a zászlós szokatlan személyiségében rejlő rejtély megoldására, de addig csaknem megbarátkoztam a vucsni vozzal. A szerszámraktárt egy leszerelés előtt álló szlovén fiú kapta meg, én pedig egy macedón, egy albán és egy bosnyák számkivetett társaságában próbáltam alkalmazkodni a helyzethez. Ha nem akadt fuvar, a kabinban szundikáltunk vagy meztelenre vetkőzve napoztunk a tréler platóján, ha pedig menetparancsot kaptunk, úgy figyeltük Golubovics zászlós bűvészkedését, ahogy egy drakulás filmet szokás nézni a moziban. Néha a több száz kilométerre lévő Zenicára is elkalandoztunk, máskor egészen Szarajevóig mentünk, közben pedig együtt ettünk-ittunk a zászlóssal.
Ahogy múltak a hetek, a hónapok, úgy halványult és tűnt el a közöttünk feszülő határ. Golubovics zászlós imádott fontoskodni, ami egyfajta pozíciófitogtatás volt, bár lehet, hogy csak jellemhiba, mindenesetre ezt meg lehetett neki bocsátani. A család volt a vesszőparipája, a szerény, hűséges és szorgalmas feleség, a sok gyerek és a velük egy fedél alatt élő nagyszülők. Ki is kérdezett bennünket, hogy miként állunk ezzel a témával. A vizsgán mindannyian átmentünk. Még az albán fiú is, pedig ő jóformán nem is tudott szerbül, viszont hat testvére volt, és mind fiú. Golubovics elismerően bólintott, és azt mondta, ez igen, ennyi fivérrel akár rendszert is lehet buktatni. Röhögtünk egy nagyot, mert ezt viccnek szánta. Amikor rám került a sor, elmondtam, hogy a szüleimmel élek és van egy lánytestvérem. A szemek felcsillantak. Madjarica!? Úgy nézek rám, mint aki az Eldorádó kincsén trónol. A magyar lányoknak hatalmas renoméjuk volt a Jugoszláv Néphadseregben, nem csoda, hogy Golubovics zászlós mély baritonhangján rögtön rázendített az általam mérhetetlenül utált szerb műdalra: „Magyarica tudom, tudom, tud magyarom, tudom, tudom…”
Ilyen vidáman múlt el a nyár, és leszámítva a délelőtti szundikálgatás hiányát, egy epés megjegyzésem sem lehetett a helyzetemre. Bebarangoltuk egész Boszniát, és mert sokszor csak hajnalban keveredtünk vissza a bázisra, másnap nem vonatkozott ránk az ébresztő. Gyöngyélet volt ez, bárhonnét vizslatjuk. Most, hogy jobban megismertük, Golubovics zászlós sem volt annyira vérszomjas, mint amikor az állunkon felejtett borostát tesztelte. Korábban, ha szúrást érzett a keze fején, fölmutatta két ujját, ami azt jelentette, a delikvensnek két perce van visszarohanni a körletbe és újból megborotválkozni. Mostanában viszont egyre inkább úgy kezelt bennünket, mintha családtagjai lennénk, egy szedett-vedett, tarka és bizonyos mértékben gyülevész banda, de valamilyen szinten mégis család.
Egy alkalommal a Líkai-fennsíkon, ami olyan sivár és kietlen, mint a Hold, a fuvarból már visszafelé tartva defektet kaptunk. Teher akkor már nem volt a tréleren, de egy embermagasságú, kimondhatatlanul nehéz pótkereket kellett felszerelnünk, szinte vaksötétben csúszkálva a ragadós pocsolyában. Ez ugyan nem tartozott a zászlós feladatai közé, ő mégis nekigyürkőzött, és velünk együtt nyögött, káromkodott. Ez volt az a pont, ahol végképp kiegyenlítődött a sorsunk. Néha ugyan leszidott bennünket, főként, ha valamelyikünk nem úgy viselkedett, ahogy az elvárható, de hát ugye az apa bármikor jogot formálhat erre a fiaival szemben. A családias hangulat persze csak a laktanyán kívül működött, mert mihelyst begördültünk a laktanya kapuján, éppen olyan kiállhatatlan lett, mint a régi időkben. A századparancsnokunk állítólag ugyanezt a vezérelvet követte: az öreg katonák szerint ha valamelyik földimmel összefutott a városban, magától értetődő természetességgel beszélgetett vele magyarul, de a laktanyakerítésen belül erre akkor sem volt hajlandó, ha rajtuk kívül senki sem tartózkodott a közelben.
A nyár végén olyan hírek kaptak szárnyra, hogy hamarosan egy minden korábbinál grandiózusabb hadgyakorlat lesz a Manjacsán, amit úgy rendeznek meg, mint egy igazi háborút: a páncélosok riadóval vonulnak ki a terepre és ócskavassá lövik a második világháborúból megmaradt, eddig is csak céltáblának használt Shermanokat. De azt, hogy ennek mikor jön el az ideje, senki sem tudta. A szóbeszéd viszont igaznak bizonyult, mert egy napon a reggeli parancsnál kijelölték azokat a futárokat, akiknek el kellett vinniük a mozgósítás hírét a városban lakó tisztekhez és altisztekhez. Meg sem lepődtem, hogy én is helyet kaptam a csapatban. Futár lettem, de a várost csak annyira ismertem, amennyire a kimenők idején bejártam. Néhány utca a központban, egy-két olcsóbb étterem, kávéház, egy-két mozi és a buszállomás, ahonnét a helyi járat visszahozott Zaluzaniba. A felettesek viszont nem a belvárosban laktak, hanem a periférián, az új építésű lakótelepeken, és oda bonyolult, labirintusszerű utcák vezettek. Szükséges volt hát egy próbariadóra, hogy mi, futárok megszerezzük a cél megtalálásához szükséges rutint.
A próba idején ítéletidő zúdult a városra. Karvastagságú ágakat tört le a fákról a szél, az utcákat szinte ellepte a törmelék. Az eső nem is hullott, hanem száguldott, mint a gyorsvonat. De a parancs ítéletidőben is parancs. Hajnali kettőkor rángattak ki bennünket az ágyból és ordították a fülünkbe, hogy öt perc múlva sorakozó. Kábán, ténferegve gyülekeztünk, és mert a vihar ekkor érte el a csúcspontját, az ügyeletes tiszt ordítva próbált bennünket eligazítani. Kaptunk egy sokszorosított térképet, meg néhány formanyomtatványt, amit a fölkeresett tiszteknek, altiszteknek alá kellett írniuk. Teljesen a véletlenen múlt, kit fogunk megkeresni, így a ponyvával fedett teherautóban zötyögve, zseblámpával silabizáltuk ki a címeket. Három ismeretlen hadnagy mellett nekem Golubovics zászlóst ajándékozta a gondviselés.
A teherautó ellentmondást nem tűrő határozottsággal dübörgött végig a kihalt a városon, és mert a sofőr tudta, melyik körzetben kinek kell leszállnia, ha elüvöltötte magát, hogy egyes, kettes és hármas lefelé, akkor a megszólítottak azonnal pattantak. Én voltam a hatodik, és egy keszekusza dzsungellé változott park mellett hagytak a sorsomra.
Az eső addigra elállt, és a szél is gyengült, de annyira lehűlt a levegő, hogy vacogtam a nyári zubbonyomban. A tükörfényesre sikált utcán egy árva lélek sem mutatta meg magát, pedig szükségem lett volna némi útbaigazításra. Elképzelés nélkül forgattam a térképet, aztán, mert erősen szorított az idő, találomra elindultam a park mögött ágaskodó szoliterek felé. Ösztönösen éreztem, hogy Golubovics zászlós ott húzza a lóbőrt, és mert a zivatar közben végleg elvonult, elvileg volt rá esély, hogy találkozni fogok egy helyismerettel rendelkező holdkórossal.
De mintha az égiek avatkoztak volna közbe, a parkot megkerülve rögtön megtaláltam azt az utcanévtáblát, amit kerestem. Még ki sem melegedtem rendesen, máris ott álltam a keresett szoliter előtt, ráadásul mind a négy címem ide szólt. A csengő természetesen nem működött, de az ajtót nyitva hagyták, így a lépcsőket kettesével véve, lendületből fölrohantam az ötödikre, ahol a kezemben tartott igazolás szerint Golubovics lakott. Eszembe jutott az egyik mondása: Katona vagy, találd föl magad! Hát most föltaláltam magam, zászlós elvtárs, jobban, mint Edison! Fél órával ezelőtt még azt sem tudtam, merre van az arra, és most rekordidő alatt itt vagyok. Máris főzheti a kahvét. A Kozara hegyen bujkáló partizánok sem lehettek büszkébbek, amikor visszaverték a rájuk vadászó németeket, mint én. Háromnegyed órám volt a négy cím kipipálására, és ebből mostanáig tizenöt percet sem használtam el. Alighanem rekordot fogok dönteni.
Rendbe szedtem magam és megnyomtam a csengőt. A berregés valahonnét messziről és eléggé gyengén érkezett, mintha legalább egy focipályányi távolságot kellett volna utaznia. Mi a fene ez? Eszembe jutott A Mester és Margarita, amelyben valami hasonló történik Moszkvában: a gonosz befészkeli magát egy lakásba, ahol ettől kezdve megszűnik a tér és az idő. Lehet, hogy Golubovics is összeszűrte a levet a gonosszal? Megint csöngettem, aztán még egyszer, hosszabban. Nem csaptam zajt, de ez a csekély neszezés is fölkeltette a szomszédok érdeklődését, akik talán a vihar miatt, talán egyéb okból – mind ébren voltak. Egymás után nyíltak ki az ajtók és bújtak elő a pizsamás, hálóinges alakok. Bizalmatlanul méregettek, bár elég nehezen elképzelhető, hogy egy betörő egyenruhát öltve, a bejárati ajtónál, csengőt nyomkodva próbálkozik. Itt lakik Golubovics zászlós?, érdeklődtem. A választ nem értettem, mert a szomszédok egymás szavába vágva vitatkozni kezdtek azon a felerészt török, felerészt bosnyák–szerb szavakból álló keveréknyelven, ami a kívülállóknak egyszerre tűnik rejtjelezettnek és halandzsának. Az már megtapasztaltam, hogy ez a nép egy csésze kávé megivására fél délelőttöt is elhasznál, de hogy miért nem képes tömören és érthetően válaszolni egy primitíven rövid kérdésre, az rejtély. Az idő meg csak múlt, és már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ha valamilyen csoda folytán mégis elővarázsolom Golubovics zászlóst, a másik három tiszttel együtt ez a haditettem belefér majd a műveletre előirányzott háromnegyed órába.
Aztán nagy lánccsörgés és egyéb, bizonytalan eredetű ropogás, zörgés után kinyílt az ajtó, és a moszkvai ördöglakosztályt híven idéző fekete négyszögből előbukkant egy olyan terebélyes matróna, akihez képest a Bulgakov-regényben szereplő Behemót kandúr közönséges házicica. Úgy nézett rám, olyan tekintettel, hogy ha gyors egymásutánban kétszer pofon vág, az is jobban esett volna. Ha a Kozara hegyen a partizánokat kergető németek ezzel a szempárral találkoznak, a fegyverüket elhajigálva futnak egészen Berlinig, és pityeregve kérnek oltalmat a Jóistentől. A riadalom ködén át tisztán, jól kivehetően látszott, hogy ez a matróna nem lehet Golubovics anyja, mert annak ellenére, hogy a szépség legelemibb részecskéjét sem hordozta magán, nem tűnt reménytelenül öregnek. Egy húszéves ifjú képtelen ránézésre megállapítani az emberek életkorát, de abban a helyzetben, talán a stressz miatt, nekem ez mégis sikerült. Úgy saccoltam, tíz-tizenöt év korkülönbség lehet közöttük az asszony javára. Eldadogtam, miért vagyok itt, és fölmutattam az aláírásra váró igazolást. Közben a szomszédok kereket oldottak, úgyhogy tanú nélkül maradtam arra a nagyon is hihető esetre, ha ez a monstrum lefejel. Ám ő elvette tőlem a papírt, megnézte, majd rekedt hangon bekiáltott a mögötte tátongó ürességbe. A hang varázserővel bírt, mert rövidesen előimbolygott a rövidgatyában és kék trikóban cseppet sem daliás termetű Golubovics zászlós.
Jobban örültem, mintha tulajdon, édes egyszülött apám jelent volna meg, mert a zászlós ebben a szerelésben egyáltalán nem emlékeztetett arra a kíméletlen, sőt olykor egyenesen kegyetlen, erőt és hatalmat demonstráló önkényúrra, amilyennek Zaluzaniban ismertük. Morcosan elvette a papírt és a golyóstollat, amit bölcs előrelátásból a zsebembe készítettem, aztán az ajtófélfán alárittyentette a nevét meg az időpontot, amit tőlem kérdezett meg. Vettem egy nagy levegőt, és lecsaltam tizenkét percet. Ezzel a megspórolt idővel sikerült elérni, hogy a lentebb lakó másik három tiszt is kegyeskedett adományozni néhány percet, mert nem vetett volna rájuk jó fényt, ha Golubovics zászlós neve mellett sokkal kedvezőbb reagálási adat szerepel. A végén majd negyedórát utaztam vissza az időben, így dupla örömmel iszkoltam ki a szoliterből és száguldottam a gyülekezőhelyre, ahol a teherautónak föl kellett vennie. Mivel elviselhetetlenül hosszú ideig vártam, biztos lehettem benne, hogy a többiek nem teljesítették ilyen kiválóan a küldetést, de ez nem tett felhőtlenül boldoggá. Egy kicsit szégyelltem magam, mert mintha az apámat kaptam volna rajta valami ocsmányságon. Hiába papolt nekünk Golubovics a családról, neki ebből – úgy tűnt – csak az elmélet jutott. A ki tudja, hol, miért, milyen lovagias gesztussal elvett, jóval öregebb feleség miatt nem jöhetett össze neki a gyermekáldás, és most már azt is megértettem, miért bánik olyan kegyetlenül a fiatal lányokkal.
Miközben a teherautó Zaluzani felé vitt bennünket, azon gondolkodtam, megoszthatom-e ezt a titkot a többiekkel, de a kísértést végül legyőzte a józan megfontoltság. Tudtam a kényes igazságot Golubovics zászlósról, ami elsősorban neki volt kellemetlen, ezért gyorsan eltávolított a tréleresek közül, és mert máshol nem vették hasznomat, a szlovén fiú leszerelése után visszakerültem a szerszámraktárba. A századparancsnok biztosan látta, milyen rátermett módon, mindenkit megelőzve oldottam meg a futárszolgálatot, ezért nem ellenkezett, sőt amikor az év végi állománygyűlésen kissé oldottabb kedvében előadta, hogy valakit elő kellene léptetnie, és javaslatot kért, a fiúk az én nevemet kezdték skandálni. Talán az a rengeteg puding, amit a raktárban főztem, megtette a hatását, de a századosunkat ez nem hatotta meg. Alaposan végigmért, aztán legyintve becsukta a századnaplót.
Nem lett belőlem őrvezető, de Golubovicsot az idők végezetéig megúsztam, és vele együtt a trélerezést is. Ő továbbra is abban építgette a saját, folyton változó családját, én pedig egyre közelebb kerültem a sajátomhoz. Apám, anyám, a testvérem láthatatlan ezüstfonállal kötődtek hozzám, ami erősebb, kitartóbb az egyébként nem elhanyagolható bajtársiasságnál, mert az is egy járható út. Büszke vagyok rá, hogy a katonaságom végére már ebben is jelentős előrelépést tettem, hála annak a sok-sok pudingnak, amit a század a szerszámraktáramban elfogyasztott. Főleg azután, hogy a városban rábukkantam egy boltra, ahol zágrábi port árultak. Az egész egyszerűen mennyei.
Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)
