Márton László: Somlyó Györgyről

2021. május 08., 08:24
Somlyó György - Fotó: MTI / Czimbal Gyula

A vége felé ő volt az utolsó Nyugat-szerző. Persze, amikor Nyugat-szerző volt, még nagyon fiatal volt, és nem tudhatta, hogy egyszer majd ő lesz az utolsó mohikán. Azt sem tudhatta, hogy háborút és üldöztetést túlélve, csúfosan el fog romlani. Nézzünk szembe a ténnyel: a Rákosi-korszakban minősíthetetlen propagandaverseket írt. Hallgatásra kényszerülő nemzedéktársai – például Nemes Nagy Ágnes – emiatt mindvégig nehezteltek rá. Én, aki életkorom szerint a fia lehettem volna, megengedhetem magamnak, hogy elnézőbb legyek, és inkább arra figyeljek, hogy a mélypont után költői értelemben összeszedte magát. 1956 után jó költő volt. Akkoriban, talán 1958-ban, írt egy szonettet Giordano Bruno emlékére; ezt még gimnazistaként olvastam, és megragadt az emlékezetemben. Valamiért fontosnak éreztem ezt a verset, noha már tizenhat-tizenhét évesen is kétségeim voltak az utolsó sor – „hogy minden máglyából egyszer szobor lesz” – erős és elhamarkodott állításával szemben. Jó két évtizeddel később kaptam tőle egy dedikált kötetet, a Seb és kés címűt, amelyben döbbenettel bukkantam rá egy másik szonettre és abban ezekre a sorokra: „mert nem minden máglyából lesz szobor / millió máglya húny ki, mint a borszesz / és nem szobor csak isa hamu por lesz”. Ilyen volt ő, legalábbis idős korában, amikor személyesen ismertem: önmagával küszködő, tépelődő és ebből erőt merítő személyiség.

Pályája kezdetén, de tulajdonképpen egész életében egy súlyos hendikeppel, az apa hatalmas árnyékával kellett szembenéznie, akárcsak barátjának és nemzedéktársának, Karinthy Ferencnek. Ő ezt a problémát jól kezelte. Somlyó György szerette és nagyra becsülte Somlyó Zoltánt, de költőként nem volt a tanítványa. (Ellentétben a szintén nemzedéktárs Tóth Eszterrel, aki a halott apától, Tóth Árpádtól tanulta a költőmesterséget.) Jellemző Somlyó Györgyre, hogy az akkor még pályakezdő Szálinger Balázs a fiatalon elhunyt apa iránti rajongás révén kerülhetett közel az akkor már igen idős fiúhoz. Somlyó György nyilván számos tulajdonságát örökölte vagy eltanulta az apjától, például a bohémságra való hajlamot, de a költészete merőben más, mint Somlyó Zoltáné. Utóbbié vadélesztős erjedés, csupa spontaneitás, rögtönzés, amelyből hol zseniális, hol pedig összecsapott, elrontott versek jöttek létre. Somlyó György versei sokfelé figyelő, körültekintő költői észjárásból, szerves építkezésből készülnek. Ebben hasonlít Kosztolányira, akinek szintén nincs rossz verse (leszámítva első, kiforratlan kötetét, amelyben azért akad egynéhány), csak éppen nem mindegyik egyformán jelentős. De a kevésbé fontosak is jól meg vannak csinálva.

Ő volt az egyik legműveltebb magyar költő. Sok nyelven tudott, a modern nyugati nyelveken kívül latinul és görögül is. Ebből több dolog is következik. Például az, hogy óriási műfordítói életműve van, és – ellentétben „nyerselő”, azaz nyersfordításra támaszkodó pályatársaival – minden költői és drámai művet eredetiből ültetett át. Az is következik belőle, hogy igen sokféle irodalmi, poétikai hatásra nyitott volt anélkül, hogy bármelyiket is hagyta volna eluralkodni maga fölött. Tudós költő volt anélkül, hogy jellemző lett volna rá bármiféle professzoros nagyképűség. (Amúgy magánemberként tudott nagyképű, sőt pökhendi is lenni, de még mennyire.) A harmadik fontos következmény, hogy sokat utazott, világlátott ember volt, mindenütt feltalálta magát, és több kontinensen voltak író, költő barátai Pablo Nerudától Jannisz Ritszoszig.

Sármos ember volt, akárcsak a már említett Karinthy Ferenc és másik közeli barátja, Devecseri Gábor (aki remekül fordította Homéroszt és a görög tragédiaköltőket, de már Firdauszit elfuserálta, a saját versei pedig gyengék). Szerette a nőket, ők is őt. Emiatt minden házassága – volt belőlük nem egy, nem kettő – zátonyra futott. Sok barátja, sok szerelme volt, mégis magányban töltötte élete nagy részét. Szerette a macskákat, erről költészete is tanúskodik. Lásd A cica sziesztája című bravúros (és kedves) kis verset, valamint A macska tízezer létezésmódja című monumentális költeményt, amelyben mások mellett hivatkozik Baudelaire-re, aki szintén kedvelte a macskákat, illetve szeretett írni róluk.

Nagy tekintélye volt az irodalmi közéletben, mégis mellőzve érezte magát. Fiatalkorában négyszer egymás után kapott József Attila-díjat, ami ebben a formában nem kitüntetés, hanem súlyos megalázás. Viszont úgy töltötte be a hetvenötödik évét, hogy még mindig nem volt Kossuth-díja, holott életműve alapján már húsz évvel korábban is megérdemelte volna. (Aztán megkapta, de olyan későn, hogy már nem örült neki.)

Azt írtam róla a föntiekben, hogy 1956 után jó költő volt. Hozzáteszem: jó költő volt kezdeteiben is. Első két kötete mutatja, mennyi alkotói potenciál volt benne már húsz-huszonkét évesen. Viszont – megítélésem szerint – öregkora, az utolsó három évtized volt az igazi nagy korszak az életében. Ekkor írta azokat a kései remekléseket, amelyek fenn fogják tartani nevét és hírnevét. Ellentétben más, késő vénséget megérő pályatársakkal, ő mindvégig megőrizte frissességét és energiáját, ugyanakkor bölcsebb és kiegyensúlyozottabb lett, mint volt.

 Én már ilyennek ismertem. Első és utolsó munkahelyemen, az Európa Kiadótól nemrég függetlenné vált Helikon Kiadóban ismerkedtem meg vele az 1980-as évek közepén. Úgy emlékszem, Octavio Paz Duchamp-esszéjét fordította a kiadónak. Egy kicsit lekezelő volt a modora, de ezért nem lehetett neheztelni rá. Elolvastam újabb verseit. (Előzőleg azt hittem, túlléptem a költészetén, valahogy úgy, mint Juhász Ferencén.) Érdekelni kezdett új korszaka. És itt kiteszem a pontot, mert az ő életműve tizenöt éve lezárult, de az említett érdeklődés, akárcsak az emléke iránti szeretet, mindmáig tart.