Martos Gábor: Valentin Lustig Nemo kapitány háreme

Kiállításmegnyitó

2023. június 18., vasárnap, 18.00 óra, Pilisborosjenő

„Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé.”

És ki ne emlékeznék rá, hölgyeim és uraim (akik nem, azoknak mondom), hogy ezt a mondatot – természetesen ott és akkor franciául, de ennek citálásától most, kérem, tekintsenek el; lesz itt még rossz francia kiejtés éppen sok – először 1869. március 20-án, a Magasin d’éducation et de récréation című, gyermekeknek és serdülő fiataloknak szóló illusztrált irodalmi lap VI. évfolyamában, a 121. számban lehetett olvasni; ekkor kezdték el ugyanis itt folytatásokban közölni a kiadvány állandó szerzőjének, az akkor negyvenegy éves Jules Verne-nek Vingt mille lieues sous les mers című legújabb regényét. A történet magyarul – vagyis az általam idézett kezdőmondattal – először 1875-ben látott napvilágot, Szász Károly fordításában, először Utazás a tenger alatt, később a franciának megfelelő Húszezer mérföld a tenger alatt, az utóbbi időben pedig már leginkább egyszerűen csak Nemo kapitány címen.

De menjünk tovább, egészen másfelé: ki ne emlékeznék rá, hogy 1902. október 12-én délelőtt tíz órakor avatták fel Kolozsvár főterén Fadrusz János ma is ott álló Mátyás-király-szoborcsoportját. De azt talán már kevesebben tudják, de ezt megelőzően Magyarország már az 1900-as párizsi világkiállításra elküldte a lovas főalakról készült eredeti méretű gipszmodellt – ezt a kiállítás bírálóbizottsága egy Grand Prix-díjjal jutalmazta –, amelyet ott akár Jules Verne is láthatott; azt legalábbis biztosan tudjuk, hogy 1867-ben meglátogatta az első párizsi világkiállítást, és a Búvárok házának nevezett pavilonban megtekintette azoknak a legújabb különleges eszközöknek a bemutatóját, amelyek hosszú időre lehetővé tették az ember számára a víz alatti levegővételt.

És akkor legyen egy harmadik út is, amelyen elindulunk, hogy aztán a végén mind ugyanoda (ide!) jussunk: ki ne emlékeznék rá, hogy – amint ezt meg Hunyady Sándornak A vöröslámpás ház című, 1937-ben megjelent novellájából tudjuk – éppen ekkortájt, mármint, idézem, „az ezerkilencszázas évek elején, mély békében történt, Kolozsváron” (innentől csak nagy vonalakban mondom), hogy az akkor a Buza utca 2. szám alatt működő, Gerendásnak hívott nyilvánosházban dolgozó kilenc lány (azért csak ennyi, idézem, „mert a Nelli elment [...] Aradra”) a Mutter vezetésével, idézem, „kokárdával a mellükön, szerényen megbújva az óriási tömegben, testületileg kivonultak a Főtérre, a Fadrusz-szoborhoz. [...] Válogatottan szép lányok voltak, fiatalok. Szőkék, barnák, feketék, mindenféle [...], amit csak kínálhat Erdély. Volt közöttük ritkaságnak egy lángvörös hajú, szeplős [...] zsidólány is” (idézet vége). A novellából máshol további részleteket is megtudhatunk, miszerint, megint idézek: „Aurelia kőszénfekete, nagypillájú, örmény lány volt [...] Darinka egy kanáriszőke, pisze kis nő [...] a mutter ötven körüli, asztmás, kövér [...] Szürkülő haja a feje tetején az akkori divat szerint magas kontyba volt rakva [...) A nyakában, hosszú ezüstláncon cvikker lógott [...] A szájában porcellánfehéren ragyogott hamis fogsora.”

És hogy – kérdezhetik – hogyan kapcsolódik össze a francia ifjúsági regény, a kolozsvári szobor és Hunyady novellája? Hát kérem: az én kifejezetten saját – és hangsúlyozottan elméleti, azaz kizárólag fejben lefolytatott – kutatásaim szerint úgy, hogy, bár ezt nem sokan tudják, Nemo kapitány tengeralattjáróját, a Nautilust nem másból készítették, mint az 1900-ban és 1901-ben a Beschorner [...] és fia királyi udvari műércöntők nevű cégnél a Fadrusz-szobor alakjainak elkészítése után megmaradt fémanyagokból (szeretném, ha az időpontok szigorúan csak látszólagos logikátlanságán senki nem akadna fenn), és a hajót eredetileg Kolozsváron bocsátották vízre, a Kis-Szamoson (a Malom-árok ideiglenes lezárásával emelték kellő magasságúra ennek vízszintjét), majd onnan a Nagy-Szamoson, a Tiszán és a Dunán át jutott ki a tengerekre, hogy ott aztán megkezdje izgalmakkal teli útját, ahogyan ezt azóta is olvashatjuk.

Na most márpedig mindezekből teljesen logikusan következik, hogy Nemo kapitány a hosszú, egy a világtól évekre elzárt tengeralattjáróban tervezett útjára mind a maga, mind pedig a legénysége számára nem máshonnan toborozta a szórakoztatásukra szánt lányokat, vagyis a Nautilus háremét, mint éppen Kolozsvárról, nyilván a Gerendásból a Buza utca 2.-ből, meg a többi akkori-ottani hasonló műintézményből (hogy több is volt, azt ugyancsak Hunyadytól tudjuk, aki maga is szorgalmasan látogatta ezeket).

Persze mármost miután mindezeket tisztáztuk, azért csak maradt még egy, pontosabban két egymással szorosan összefüggő kérdés: az tudniillik, hogy egyrészt miért nincs sehol semmilyen nyoma, hogy annak idején Kolozsváron épült volna egy ilyen hajó, illetve másrészt hogy a Nautilus tenger alatti kalandjait a könyvben lejegyző tudós, doktor Pierre Arronax professzor, a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese ugyancsak miért nem említi egyszer sem, hogy a fedélzeten nők is lettek volna. Nos, erre viszont nagyon könnyű és logikus a válasz, méghozzá nem mástól, mint éppen magától Jules Verne-től. Ő ugyanis az 1898-ban írt, ám csak a halála után, 1910-ben megjelent Le secret de Wilhelm Storitz, magyarul Storitz Vilmos titka című regényében fehéren-feketén leírja, hogy a címszereplő apja, a nem sokkal annak a történetnek a játszódása, 1775 előtt elhunyt német alkimista-kémikus, Otto Storitz már feltalálta a bárkit láthatatlanná tudni tevő anyagot, és azt gonosz fia, a címszereplő Vilmos a regényben eredményesen is tudja használni különféle ördögi tervei megvalósításához, többek között szerelmi vetélytársa menyasszonyának, Radvánszky Máriának az eltüntetéséhez. (Zárójelben megjegyzem: ez a regény egyike Verne összesen négy magyar témájú történeteinek, ráadásul – szemben mondjuk a Sándor Mátyással – ennek a cselekménye jórészt Magyarországon is játszódik.) Mármost: ha Otto Storitz már 1775 előtt felfedezte a láthatatlanná tevő szert, ráadásul abból biztosan volt magyar területen is, akkor azt az 1860-as évek első felében Kolozsváron vajon miért is ne ismerhette volna az amúgy is zseniális találmányairól híres Nemo kapitány? Ennek segítségével pedig előbb nyugodtan láthatatlanná tehette a hajóját építőket, az arra felszálló legénységet, sőt magát a Szamosba merülő Nautilust is, utána pedig az oda felszálló lányokat; akár még az is könnyen lehet, hogy például a Nelli sem egy aradi kupiba ment át a kolozsvári Buza utca 2.-ből, azt csak úgy elhíresztelték, hanem a tengeralattjáróra, Auréliával, Darinkával, a lángvörös hajú, szeplős zsidó lánnyal, sőt alighanem magával a Mutterral is együtt.

Na de és hogy ezt mind honnan tudjuk? Hát ezt meg onnan, hogy – további saját, fejben lefolytatott kutatásaim szerint teljesen nyilvánvalóan – a Nautiluson Otto Storitz láthatatlanná tevő vegyszerének köszönhetően még ketten ott voltak a kolozsvári vízre bocsátástól kezdve egészen a hajónak a Malström hatalmas tengerörvényében történő elpusztulásáig (amikor is nyilván a süllyedő járművet az utolsó pillanatban elhagyó Arronaxékkal együtt, csak ők éppen láthatatlanul, ők is kisodródtak arra a bizonyos közeli szigetre, és a regény hőseivel együtt megmenekültek). Kutatásaimnak hála pedig ma már azt is tudjuk, hogy ki volt ez a két ember.

Az egyikük az az 1955-ben Kolozsváron született Lustig Valentin festőművész (említettem már, hogy az évszámok egymásutániságában lévő látszólagos logikátlanságokat ma délután nem kell komolyan figyelembe venni), aki később, a Nautilusról történt megmenekülése után, 1977 és 1982 között a firenzei művészeti akadémián tanult, majd Svájcban telepedett le; jelenleg is Zürichben él, bár most éppen itt van velünk, és, mint abból a könyvből tudjuk, hála az Otto Storitz által ugyancsak felfedezett ellenszernek, ismét látható is. Nagy szerencsénkre ő 2007 késő őszén egy öt festményből álló sorozatban Nemo kapitány háreme címmel meg is örökítette a különleges hajón megtett utazása során átélt különleges élményeit, elsősorban a mások, például Arronax professzor és társai számára láthatatlanul ott lévőket; nyilván mint maga is a Storitz által kikísérletezett vegyszer hatása alatt álló valaki, ő persze látta a lányokat, az ezek szerint mégsem Aradra ment Nellit, a kanáriszőke Darinkát, a kőszénfekete Auréliát, a vörös hajú szeplőst, a Muttert és a többieket; ha figyelmesen nézik, valamennyiüket megtalálhatják itt ezeken a képeken. Merthogy a sors különös kegyelméből ez az öt festmény mostantól – legalábbis egy ideig – itt lesz tartósan látható, Pilisborosjenőn, ennek a pajtának a falán.

Amely pajtának-portának a tulajdonosa a mi mai vendéglátónk, Valentinnak egyrészt Kolozsvárról, másrészt Nemo kapitány hajójáról régi jó barátja. Merthogy, hölgyeim és uraim, ne legyenek kétségeik, a másik, láthatatlanul a Nautiluson utazó egykori kolozsvári – persze a lányok mellett – Selmeczi Gyuri volt. És persze erre is van bizonyítékom: ő ugyanis 1980-ban a kaposvári színházban Ascher Tamás rendezésében bemutatott John Arden-darabban, az Élnek mint a disznókban használta fel zeneszerzőként azt a teljesen nyilvánvalóan még a Nemo kapitány háremének valamelyik tagjától a tenger alatti út során hallott dalt, ami ráadásul éppen akkor, abban a pillanatban hangzott el, amikor az egyik itt látható festmény is készült, amelyen jól látható a Storitz-féle szerrel hirtelen saját magát is nyilván egy időre láthatatlanná tévő kapitánynak a parancsnoki székre omlott, üresen maradt díszegyenruhája. (A történet hitelességéért, mármint hogy Selmeczi Gyuri „készen” hozta a dalt a próbákra, néhai feleségem kezeskedik, aki a kaposvári előadásban a rendező asszisztense volt.)

Na, most tehát akkor már mindent tudunk.

Csakhogy, hölgyeim és uraim, itt viszont egy fontos útelágazáshoz érkeztünk, innentől ugyanis ez a megnyitóféle kétféleképpen érhet véget. Az egyik megoldás az, hogy Selmeczi Gyuri odaül a zongorához, és eljátssza-elénekli önöknek ezt a bizonyos, a Nautiluson tanult dalt (és utána én még mondok egy mondatot). A másik az, hogy kíséret nélkül, a cappella én adom elő, de ebben az esetben önöknek sajnálatosan valami olyasfajta halálközeli élményben lesz részük, mint Nemo kapitánynak és a Nautilus teljes legénységének lehetett – beleértve az amúgy láthatatlan kolozsvári lányokat is – közvetlenül azelőtt, hogy végleg, örökre elnyelte volna mindannyiukat a tenger mély pokla.*

„... hová tűntél, tengerész, szeress, szeress nagyon, oly régen állsz, mint a cövek, a hajóhidakon. Ki lök úgy, ahogy nekem kell, ki lök úgy, ahogy neki kell, no és ki lök majd úgy, hogy azután négykézláb mászik el?”

És akkor az a megígért még egy utolsó mondat: egy dolgot ne felejtsenek el búcsúzóul, hölgyeim és uraim, hogy ugyanis mi, akik most itt vagyunk, és a világon csakis mi, mostantól mind elmondhatjuk, hogy, idézem: ki ne emlékeznék rá, hogy 2023. június 18-ának a délutánját milyen öt fantasztikus festmény és mellettük milyen mindenféle jó kis zenék tették oly tüneményesen emlékezetessé.

* A megnyitón az első megoldás zajlott le (és mindenkinek jobb volt úgy – M. G.)