Az MGM stúdió kénytelen volt cáfolni egy sajtóhírt, miszerint a soron következő Bond-film, a Nincs idő meghalni premierjét nem tolják el még egyszer a koronavírus-járvány miatt, hanem busás anyagiak fejében megpróbálják streamingszolgáltatókkal forgalmazni. Tárgyunk szempontjából felesleges arról beszélni, hogy kacsáról vagy szivárogtatásról lehet-e szó, hiszen sokkalta komolyabb kérdések is felmerülnek a hírt olvasva. El lehet-e várni a rajongók millióitól, hogy a forgatás utolsó napjától számítva másfél évet – tehát jövő áprilisig – várjanak Őfelsége legtitkosabb ügynökének huszonötödik kalandjára, ha adott esetben otthonuk nyugalmában és biztonságában már a következő hetekben is megnézhetnék a kémfilmet? Csak sejteni lehet, hogy milyen változásokat hozott volna, ha az utóbbi egy-két év legjobban várt mozidarabja (is) kikerülte volna a mozivásznakat. Az elképzelésre felbődült az internet népe, és a legtöbb megnyilvánulás nem hagyott kétséget afelől, hogy a Bond-szériák kedvelői bizony nem kívánják az otthonaikban követni a mozgalmasabbnál mozgalmasabb képsorokat. Pedig a világjárvány megerősítette a mozik ellen már régen megfogalmazott hangokat, amelyek valami olyasmit hirdetnek, hogy a mozi már halott műfaj és nem trendi. Nem kizárólagosan azért, mert egyre több a silány, vacak produkció az értékes, egyedi látásmódú és sajátos filmnyelvet beszélő alkotások között vagy egyre többször azok helyett. Nem is a távol-keleti moziipar megizmosodása miatt, hanem mostanában leginkább azért, mert a világjárvány miatt sorra mondták vissza vagy csúsztatták a legtöbb szuperprodukció bemutatóját (március közepén történelmi mélyponton voltak a mozik az Egyesült Államokban, de októberben Woody Allen új filmje, az Egy esős nap New Yorkban csak háromszáz embert vonzott a nyitva tartott kevés amerikai filmszínházba), a moziba küldött filmek többsége pedig nem hozta a kívánt bevételeket. Számtalan intézmény kénytelen volt lehúzni a rolót, közülük több ki sem nyitott, de az újranyitottak között is akadnak „renitensek”, amelyek ősztől újra bezárni kényszerülnek. Ilyen a huszonöt éve működő Cineworld mozilánc is, amely ideiglenesen az összes brit és amerikai moziját becsukja.
Ez is szépen mutatja, hogy a pandémia rendkívüli jelentőséggel bír a garast a hagyományos forgalmazás mellett letévők számára. Nagy-Britannia első számú mozihálózatának döntése százhuszonnyolc filmszínházat érint, körülbelül 5500 ember veszítheti el a munkáját. Másrészről, a Cineworld leányvállalata éppen a Cinema City International hálózat, a legnagyobb Magyarországon működő multiplexmozi-hálózat zászlóshajója. A magyar mozijegyeladási adatok nem túlságosan kétségbeejtők, viszont az már súlyos válságtünet, hogy idén csak alig néhány magyar játékfilmet mutattak be, a legtöbbnek jövőre tolták a premierjét, ezért csupán a minősíthetetlen Pesti balhé számíthat „közönségsikernek” – körülbelül 80 ezres össznézőszámmal.
Ahelyett, hogy a nagy stúdiók látványos gesztusokkal támogatnák a súlyos válságban lévő moziláncokat akár filmek dafke moziba küldésével (a karácsonyi szezonban vagy ’21-ben), gyakran alternatív megoldást választanak. A Disney például úgy döntött: az eredetileg októberi mozibemutatásra szánt Lelki ismeretek című animációját nem engedi a színes, széles vásznakra, helyette december 25-től a Disney+ csatornán teszi elérhetővé. Mondani sem kell, a Nemzetközi Mozik Szövetsége (UNIC) „megbotránkoztatónak és kétségbeesőnek” látja az „Egérbirodalom” döntését, de ez a jelek szerint cseppet sem érdekli őket. Az aggodalom nem hatotta meg az Amerikába jöttem második részének készítőit sem, mert hiába ígérne csengő kasszát, Eddie Murphy vígjátékfolytatását nem fogják vetíteni, helyette az Amazon streaming oldalán kerül bemutatásra decemberben. Mindeközben a Netflix, a legismertebb szolgáltató sorra dobja be a nagy neveket: David Attenborough Egy élet a bolygónkon című friss doksija óriási siker és fontos üzenet, és hamarosan debütál a The Midnight Sky, amelyben George Clooney játssza az általa rendezett főszerepet.
Az idők változnak, Bob Dylan megénekelte már fél évszázada. Ez feltétlenül nem is jelentene rosszat, de úgy tűnik, mostanában egyre kevesebbet mérlegelünk, mielőtt fejest ugranánk az újdonságba. Az egy dolog, hogy a mozik szinte egységes bezárása után sok filmszínház kinyitott a nyár folyamán, de ahhoz, hogy valóban talpra tudjon állni az ipar, egységes támogatásról kellene dönteniük a világ kormányainak. Nem csak azért, mert ha csődbe jutnak, lőttek a hálózatoknak, a forgalmazóknak, a tömegfesztiváloknak és nem mellesleg ugrott az állása azoknak, akik szegről-végről az iparág eltartottjai. Azokról, akik napról napra megtöltötték (bizonyos esetekben most is ezt teszik) a vetítőtermeket, még nem is szóltam.
Mielőtt valaki szplínesen legyintene egyet, emlékezzünk csak arra, hogy nem is olyan régen még tömegek jártak el otthonról egy nagyon is nyilvánvaló céllal: filmet nézni. Kasszapultokhoz vagy jegyautomatákhoz kígyózó sorokban tolongtak a jegyekért, rágcsálták a nachost és a popcornt, szürcsölték a kólát. Lélegzetelállító és elgondolkodtató előzetesek nézésével múlatták a film kezdése előtti perceket, aztán másfél-két óráig meredtek a hatalmas vászonra. A közönség nevetett, izgult és sírt, együtt. Most a panel- és üvegházak magányában, a tévé vagy a laptop kijelzője előtt kuporogva teszik ugyanazt, de most egyedül. A hozzám hasonlók, akik az életük jelentős részét mozitermekben töltötték, soha nem fogják örömmel fogadni, ha akár csak egyetlen filmről, ami felkeltette az érdeklődésüket, le kell mondaniuk. (Mert ugye, nyilvánvaló, hogy az HBO GO még úgy-ahogy elmegy, de a Netflix és társai már az ingerküszöb előnytelenebb oldalán állnak.) Természetesen az elvi aggályok mögött nincsen semmiféle összeesküvés és még azt is megértjük, hogy ebben a sajátos helyzetben valóban kisebb az esélye annak, hogy idegen nyál vagy takony fröccsenjen ránk, hogy a hozzátartozón kívül más is a fülünkbe köhöghessen, ha a saját, jól bevált kanapénkon ülünk. Azt a fogkrémet, amit egyszer már kinyomtak a tubusból, nem lehet visszatuszkolni, de az egészséges középútról mégsem szabadna végképp letérni, ezért az online térnyerésének csak ideig-óráig szabadna jelen lennie a filmiparban. Az Egyesült Államokban befutott, majd csúnyán elfeledett német pszichológus és teoretikus, Hugo Münsterberg már száz évvel ezelőtt megpróbált tudományos feleletet adni az elemi kérdésre, miszerint miért járunk moziba. A „tömegek szórakoztatását, gyönyörködtetését és boldogítását” látta a moziba menetel értelmének. A műfajba vetett mániákus hit azonban nem csak őt jellemezte, a hollywoodi aranykorról vagy az európai hősidőkről, hogy a Cinema Paradisóról ne is beszéljünk! Nem puszta véletlen, hogy a vetítőterem elsötétített, hogy bárhova ülhet a néző, mert bármilyen szögből élvezheti a látványt (a vászon ferdesége nem okoz torzulást), hogy a fények sokfélesége éppen egy nagyméretű vászonra ül ki. A néző részvétele, képzelőerője és figyelme elengedhetetlenné teszi a megértést, de cseppet sem mindegy, hogy elköteleződésnek és közösségi tevékenységnek vagy szimpla unaloműzésnek és időpazarlásnak tekintjük-e a mozizást.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)
Verskarácsonyfával segíti Viola Szandra író, költő a sukorói Vadmadárkórházat, és segíthetjük mi is, ha megvásároljuk a magyar költők soraival ékesített díszek valamelyikét. A verskarácsonyfa-állítás hagyományát még 2014-ben indította el Viola Szandra a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Azóta pedig olyan impozáns helyszínek adtak neki otthont, mint az irodalmi és történelmi múltjáról méltán híres Centrál kávéház. A verskarácsonyfán klasszikus és kortárs versek egyaránt megtalálhatók, amelyek olvasgatása az ünnepek valódi átélését is segítheti.
Kékkői Zalánt elsősorban Ákos gitárosaként ismerhette meg a nagyközönség, 2018 óta tagja a Beatricének, és különféle színházi produkciókban is találkozhatunk a nevével. Beszélgetésünk során kiderült, mit jelent neki a rockeréletstílus, milyen volt a váltás Ákos és a Beatrice között, hogyan látja a mai fiatal zenészeket és milyen önálló projektekkel készül.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
„A zenét át kellene helyezni egy másik polcra” – mondja Lukács Péter Peta, a Bikini gitárosa, amikor a rockzenéről kérdezem. A beszélgetésből hamar kiderül, Petának a zene a mindene, ezt igazolja az is, hogy jelenleg is több zenekarban gitározik, s arra is volt már példa, hogy 38 fokos lázzal bulizott végig egy koncertet. Ám a gitározás fortélyait nemcsak a színpadon mutatja meg, tanítja is a Kőbányai Zenei Stúdióban.
Az erdőgyaraki tanítótól származó Petőfi csizmái című szövegváltozat a Békés Megyei Népújságban látott napvilágot ifj. Bessenyei István békéscsabai tanuló gyűjtésében. Az eddig említett monda közül ebben a variánsban követhető nyomon a pápai csizmák történet tudatos újraalkotása, refolklorizációja.
„Elismerésre és főhajtásra méltó az a kezdeményezés, amit Döme Barbara és Király Farkas a Tegnap.ma portállal csinál. Felismerték azt, hogy van egy hiátus ebben a szakmában, mégpedig az, hogy hosszú távon és szisztematikusan rögzítsék a kortárs magyar írókat, költőket, hangban, képben, alkotásaikkal együtt. Az ő kitartó, sziszifuszi munkájuknak köszönhetően összeáll egy olyan archívum, nemzeti közkincs, amit nemcsak mi magunk fogunk használni, hanem reménységünk szerint az utókor is”
Rendhagyó, kettős kötetbemutatónak adott helyet a Benczúr-ház, ahol a teltházas díszterem irodalomkedvelő közönsége egy sokoldalúan alkotó házaspár, Tallián Mariann színművész, író és Lázár Balázs színművész, költő, a Törvényen kívüliek és Karanté(ny)ek című, legújabb könyveivel ismerkedhetett meg. Az est felvezetésében kiderült, a két szerző ugyan a közös projektjeik, a versszínházi előadásaik révén sok időt tölt együtt, egy térben, az íráshoz, az alkotáshoz viszont mindkettőjüknek magányra, csendre van szüksége.