Mészáros Márton: Boldogító nem – Arról, hogy mit vesztünk, ha elfeledkezünk a mozi varázsáról

2020. november 12., 07:05
Cinema Paradiso – Forrás: Cinenuovo Kft.

Az MGM stúdió kénytelen volt cáfolni egy sajtóhírt, miszerint a soron következő Bond-film, a Nincs idő meghalni premierjét nem tolják el még egyszer a koronavírus-járvány miatt, hanem busás anyagiak fejében megpróbálják streamingszolgáltatókkal forgalmazni. Tárgyunk szempontjából felesleges arról beszélni, hogy kacsáról vagy szivárogtatásról lehet-e szó, hiszen sokkalta komolyabb kérdések is felmerülnek a hírt olvasva. El lehet-e várni a rajongók millióitól, hogy a forgatás utolsó napjától számítva másfél évet – tehát jövő áprilisig – várjanak Őfelsége legtitkosabb ügynökének huszonötödik kalandjára, ha adott esetben otthonuk nyugalmában és biztonságában már a következő hetekben is megnézhetnék a kémfilmet? Csak sejteni lehet, hogy milyen változásokat hozott volna, ha az utóbbi egy-két év legjobban várt mozidarabja (is) kikerülte volna a mozivásznakat. Az elképzelésre felbődült az internet népe, és a legtöbb megnyilvánulás nem hagyott kétséget afelől, hogy a Bond-szériák kedvelői bizony nem kívánják az otthonaikban követni a mozgalmasabbnál mozgalmasabb képsorokat. Pedig a világjárvány megerősítette a mozik ellen már régen megfogalmazott hangokat, amelyek valami olyasmit hirdetnek, hogy a mozi már halott műfaj és nem trendi. Nem kizárólagosan azért, mert egyre több a silány, vacak produkció az értékes, egyedi látásmódú és sajátos filmnyelvet beszélő alkotások között vagy egyre többször azok helyett. Nem is a távol-keleti moziipar megizmosodása miatt, hanem mostanában leginkább azért, mert a világjárvány miatt sorra mondták vissza vagy csúsztatták a legtöbb szuperprodukció bemutatóját (március közepén történelmi mélyponton voltak a mozik az Egyesült Államokban, de októberben Woody Allen új filmje, az Egy esős nap New Yorkban csak háromszáz embert vonzott a nyitva tartott kevés amerikai filmszínházba), a moziba küldött filmek többsége pedig nem hozta a kívánt bevételeket. Számtalan intézmény kénytelen volt lehúzni a rolót, közülük több ki sem nyitott, de az újranyitottak között is akadnak „renitensek”, amelyek ősztől újra bezárni kényszerülnek. Ilyen a huszonöt éve működő Cineworld mozilánc is, amely ideiglenesen az összes brit és amerikai moziját becsukja.

Ez is szépen mutatja, hogy a pandémia rendkívüli jelentőséggel bír a garast a hagyományos forgalmazás mellett letévők számára. Nagy-Britannia első számú mozihálózatának döntése százhuszonnyolc filmszínházat érint, körülbelül 5500 ember veszítheti el a munkáját. Másrészről, a Cineworld leányvállalata éppen a Cinema City International hálózat, a legnagyobb Magyarországon működő multiplexmozi-hálózat zászlóshajója. A magyar mozijegyeladási adatok nem túlságosan kétségbeejtők, viszont az már súlyos válságtünet, hogy idén csak alig néhány magyar játékfilmet mutattak be, a legtöbbnek jövőre tolták a premierjét, ezért csupán a minősíthetetlen Pesti balhé számíthat „közönségsikernek” – körülbelül 80 ezres össznézőszámmal.

Ahelyett, hogy a nagy stúdiók látványos gesztusokkal támogatnák a súlyos válságban lévő moziláncokat akár filmek dafke moziba küldésével (a karácsonyi szezonban vagy ’21-ben), gyakran alternatív megoldást választanak. A Disney például úgy döntött: az eredetileg októberi mozibemutatásra szánt Lelki ismeretek című animációját nem engedi a színes, széles vásznakra, helyette december 25-től a Disney+ csatornán teszi elérhetővé. Mondani sem kell, a Nemzetközi Mozik Szövetsége (UNIC) „megbotránkoztatónak és kétségbeesőnek” látja az „Egérbirodalom” döntését, de ez a jelek szerint cseppet sem érdekli őket. Az aggodalom nem hatotta meg az Amerikába jöttem második részének készítőit sem, mert hiába ígérne csengő kasszát, Eddie Murphy vígjátékfolytatását nem fogják vetíteni, helyette az Amazon streaming oldalán kerül bemutatásra decemberben. Mindeközben a Netflix, a legismertebb szolgáltató sorra dobja be a nagy neveket: David Attenborough Egy élet a bolygónkon című friss doksija óriási siker és fontos üzenet, és hamarosan debütál a The Midnight Sky, amelyben George Clooney játssza az általa rendezett főszerepet.

Az idők változnak, Bob Dylan megénekelte már fél évszázada. Ez feltétlenül nem is jelentene rosszat, de úgy tűnik, mostanában egyre kevesebbet mérlegelünk, mielőtt fejest ugranánk az újdonságba. Az egy dolog, hogy a mozik szinte egységes bezárása után sok filmszínház kinyitott a nyár folyamán, de ahhoz, hogy valóban talpra tudjon állni az ipar, egységes támogatásról kellene dönteniük a világ kormányainak. Nem csak azért, mert ha csődbe jutnak, lőttek a hálózatoknak, a forgalmazóknak, a tömegfesztiváloknak és nem mellesleg ugrott az állása azoknak, akik szegről-végről az iparág eltartottjai. Azokról, akik napról napra megtöltötték (bizonyos esetekben most is ezt teszik) a vetítőtermeket, még nem is szóltam.

Mielőtt valaki szplínesen legyintene egyet, emlékezzünk csak arra, hogy nem is olyan régen még tömegek jártak el otthonról egy nagyon is nyilvánvaló céllal: filmet nézni. Kasszapultokhoz vagy jegyautomatákhoz kígyózó sorokban tolongtak a jegyekért, rágcsálták a nachost és a popcornt, szürcsölték a kólát. Lélegzetelállító és elgondolkodtató előzetesek nézésével múlatták a film kezdése előtti perceket, aztán másfél-két óráig meredtek a hatalmas vászonra. A közönség nevetett, izgult és sírt, együtt. Most a panel- és üvegházak magányában, a tévé vagy a laptop kijelzője előtt kuporogva teszik ugyanazt, de most egyedül. A hozzám hasonlók, akik az életük jelentős részét mozitermekben töltötték, soha nem fogják örömmel fogadni, ha akár csak egyetlen filmről, ami felkeltette az érdeklődésüket, le kell mondaniuk. (Mert ugye, nyilvánvaló, hogy az HBO GO még úgy-ahogy elmegy, de a Netflix és társai már az ingerküszöb előnytelenebb oldalán állnak.) Természetesen az elvi aggályok mögött nincsen semmiféle összeesküvés és még azt is megértjük, hogy ebben a sajátos helyzetben valóban kisebb az esélye annak, hogy idegen nyál vagy takony fröccsenjen ránk, hogy a hozzátartozón kívül más is a fülünkbe köhöghessen, ha a saját, jól bevált kanapénkon ülünk. Azt a fogkrémet, amit egyszer már kinyomtak a tubusból, nem lehet visszatuszkolni, de az egészséges középútról mégsem szabadna végképp letérni, ezért az online térnyerésének csak ideig-óráig szabadna jelen lennie a filmiparban. Az Egyesült Államokban befutott, majd csúnyán elfeledett német pszichológus és teoretikus, Hugo Münsterberg már száz évvel ezelőtt megpróbált tudományos feleletet adni az elemi kérdésre, miszerint miért járunk moziba. A „tömegek szórakoztatását, gyönyörködtetését és boldogítását” látta a moziba menetel értelmének. A műfajba vetett mániákus hit azonban nem csak őt jellemezte, a hollywoodi aranykorról vagy az európai hősidőkről, hogy a Cinema Paradisóról ne is beszéljünk! Nem puszta véletlen, hogy a vetítőterem elsötétített, hogy bárhova ülhet a néző, mert bármilyen szögből élvezheti a látványt (a vászon ferdesége nem okoz torzulást), hogy a fények sokfélesége éppen egy nagyméretű vászonra ül ki. A néző részvétele, képzelőerője és figyelme elengedhetetlenné teszi a megértést, de cseppet sem mindegy, hogy elköteleződésnek és közösségi tevékenységnek vagy szimpla unaloműzésnek és időpazarlásnak tekintjük-e a mozizást.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)