Miklóssi Szabó István: Irodalom és fejlövés

2021. április 13., 09:16

Vannak könyvek, melyek után úgy érezzük, több is van a sorok, történetek mögött. Ezek közé tartozik az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, Király Farkas Sortüze, mely az 1989-es változásokról (forradalomról?) szól. Könnyen lehetne egy sisak-, főbelövés történetének nevezni, de túlságosan erős, kijózanító alkotás ahhoz, hogy ilyen prózai módon kategorizáljuk. Ez a regény az olvasó számára valójában egy illúzió kezdete és vége. Hátteréről a szerzőt faggattuk.

Király Farkas két katonatársával azokban a zavaros időkben

M. Sz. I.: Hogyan jut el ahhoz az ember, hogy fejbe lőjék?

K. F.: Szerencsém volt, a sisakomról lepattant a lövedék – nem sokkal később a szebeni szász szakasztársaméról viszont nem. Messziről jöhetett a golyó, mintegy kétszáz méterről, mégis elöl átment a sisakján, a homlokcsontján, hátul kijött a koponyáján, és ismét kilyukasztotta a sisakot. Erre mondta egy főtörzsőrmester, hogy eléggé jól ismeri a román hadseregben rendszeresített fegyvereket és azok lőszereit, és ezt a lövést valószínűleg nem ilyennel adták le. Erre nem tudok mit mondani…

Ide úgy jut el az ember, hogy Romániában él, 1989-ben érettségizik, bejut az egyetemre, majd szeptember végén beáll szolgálni a hazát, ami akkoriban kötelező volt, elkerül egy operatív egységhez, ami azt jelenti, hogy nem bányában, vízierőművön vagy a szocializmus egyéb megalomán építkezésein dolgozik. Előfelvételis katona, tartalékos tiszti képzést kap, jó a kajája, a kiképzése. Novemberben megtartják a Román Kommunista Párt tizennegyedik, egyben utolsó kongresszusát. Szinte alvás nélkül, éjjel-nappal őriztük a hangulatot. Aztán bekövetkezik az, amit közönségesen decemberi forradalomnak nevezünk. Amikor Ceaușescu elmenekült, kitört a káosz, rengeteg katonát vezényeltek mindenfelé.

M. Sz. I.: Szerinted ki lőtt?

K. F.: Nemrég olvastam egy tanulmányt a Magyar Kisebbség 2018/1-2-es számában, ami arról szól, hogy kizárólag a szeku csinálta az egész cirkuszt. Azt gondolom, a diverziót ők keltették, de biztos, hogy a különféle katonai egységek lőtték egymást, mert félreinformálták őket. Például ott volt a ploiești harckocsizó alakulatnak a parancsnoka, aki jó barátja volt Sergiu Nicolaescunak (román színész, filmrendező volt, nacionalista nézeteiről híres – a szerk.). Nicolaescu azzal hívta Bukarestbe, nyilatkozta a tiszt, miután nyugalomba vonult, hogy Bukarestből Otopeni-be küldjék, mert a terroristák elfoglalták a repülőteret. Miután a tankokból figyelmeztető zárótüzet adtak le az épület közelében, egy repülős ezredes kiszaladt a mezőre, ahol egy botra felkötött egy fehér alsógatyát, és azt lengette a béke jeléül.

Ez azután történt, hogy Câmpináról a Securitaténál szolgáló katonákat fegyvertelenül pakolták teherautóra, küldték őket Otopeni-be, hogy védjék a repteret a terroristáktól. Az ott állomásozóknak meg azt mondták, hogy jönnek a terroristák teherautóval. A câmpinaiakból nem sokan élték túl az eseményt. Nem tudom alátámasztani, de hallottam, hogy több halottnak a tarkóján találtak égési nyomot a golyóbehatolás körül, ami azt jelenti, hogy kivégezték őket. Sokat hallottam az országba beutazó Szpecnaz ügynökökről (az orosz hadsereg és biztonsági szolgálat különleges alakulatainak elnevezése – a szerk.), arabokról, de bizonyítva nincs. Arról se feledkezzünk meg, hogy különféle magas rangú pártaktivistáknak voltak golyós vadászfegyvereik, lehet, ők is a tömegbe lőttek.

Fejlövés után az élet

M. Sz. I.: Milyen érzés fejlövést kapni?

K. F.: Kirendeltek egy híd és egy akármi közé, onnan figyeltem a történéseket. A „sector de tragere” azt jelenti, van egy területed, melyre vigyázol, azon kívül nem lősz, mert lehet, hogy a bajtársadat kapod telibe. Valakik elkezdtek lövöldözni ránk. Nem volt hová bújni, ezért viszonoztam a tüzet. Éjszaka volt, 200 méterre nem lehet célozni, főként kalasnyikovval, nappal is nehéz. Egyszer csak hallottam, hogy „pang”. Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, tele van a szám földdel. Kiköpködtem, iszonyúan zúgott a fejem, nem hallottam semmit, láttam, hogy elült a mozgás. Fogalmam nincs, mennyi idő telhetett el. Három, öt, tíz perc… aztán felfogtam, mi történt velem.

M. Sz. I.: Milyen az élet a fejlövés után?

K. F.: Rögtön utána az van, hogy a kurva életbe, ettől a ponttól nem érdekel: ha valaki rám lő, tuti visszalövök. Van egy román mondás: ne az én anyám sírjon, hanem az övé. Ez nem azt jelenti, hogy ámokfutásba kezdtem. Csak egy döntés volt, hogy nem hagyom magam. A szakaszunk intervenciós brigád volt, melynek több mint fele a különböző kisebbségekhez tartozókból állt. Soha nem fogom megtudni, azért vetettek-e be a kemény helyzetekben, mert mi voltunk a legjobbak, vagy mert mi voltunk a feláldozhatóbbak. Egy bajtársunk halt meg, ami nem rossz arány, de minden ember életéért kár, legyen az bármelyik oldalon is.

Szilveszterkor még kőre csavart papírokat dobáltak be az általunk őrzött néptanács ablakán, melyekre olyasmiket írtak, mint „karácsony a tietek volt, de az újév a miénk lesz”. Szerintem a Securitate üzenetei voltak. Ezen nem nagyon gondolkodtunk, örültünk minden pillanatnak, amikor el tudtunk szívni egy cigarettát, ehettünk-ihattunk. Aztán lejártak a zűrös napok, senki sem foglalkozott velünk. Nevetséges volt, hogy ezek után még volt 22 éles lövészetünk. Megcsináltuk, végigmasíroztunk a városon, néztük a csajokat, énekeltük a román katonadalokat.

M. Sz. I.: Hogyan éltétek meg a feszült történések utáni időszakot?

K. F.: Kik hogyan. A legjobb bajtársakkal vigyáztunk, hogy a tolvaj tisztek elől a segélyszállítmányoknak bár egy kis része jó helyre kerüljön, ha érted, mire gondolok. Elkezdtek megjelenni az újságok, rengeteget olvastunk.

Később azért még volt egy kritikus pont. 1990. március 15-én fegyverben voltunk, mert az aradi magyarságnak eszébe jutott, hogy ott ünnepel a Szabadság-szobornál, amit több évtizede a vár árkában őriztek, hálóval letakarva. Na de végighallgatni a részeg főhadnagyot, aki elmondta, hogy ő nem sovén, meg ezt az országot Romániának hívják, ő sem akar Dózsa Györgynek szobrot emelni Budapesten… Gheorghe Dojának, bocsánat… Csak néztük egymást, mert annyira összeforrtunk a decemberi események alatt, hogy senki nem foglalkozott, ki szász, román, magyar vagy cigány.

Inszomnia

M. Sz. I.: Leszerelsz, hazajössz. Mi történik?

K. F.: A poszttraumatikus stressz igazából akkor jön elő, amikor ebből a közegből kikerülsz. Hazajövök, és nem tudok mit kezdeni magammal. Egy hatalmas térből bekerülök egy lakótelepi lakásba. Egy komplett generáció tűnt el Kolozsvárról, mindenki elhúzott Magyarországra. Ekkor jöttek a problémák, mert nem tudtam visszailleszkedni. Nem nagyon volt, akivel beszéljek. Ez súlyosbodott, amikor 1990-ben elkezdődött az első egyetemi évem. Három bajtársam volt csoporttársam. Négy kellett volna legyen, erre még visszatérek.

Elkezdtük tanulni a szabadságot is. Nem ment könnyen. Elvártam, hogy az egyetemen a dolgok megváltozzanak. Szívesen emlékszem pár tanáromra, de volt olyan is, akit pusztán azért tartottak, mert ki kellett őt fizetni. Taxival jött az egyetemre, valaki kitámogatta a katedrához, leült, hívott egy diákot, hogy olvassa fel a mai leckét és adja körbe a jelenléti ívet. A taxis megvárta, amíg lerendezi a dolgait, majd elvitte. A harmadik órája után nem mentem be, erre meg akart buktatni, mert jelenlét alapján osztályozott.

Azért tettem kockára az életemet, hogy ezeket az embereket söpörjék ki. Másodéven, testnevelés órán szólt a tanárnő, mondjuk már meg ennek a gyereknek, nem érdekli, hogy ez kémia–fizika tanári szak, megbuktatja, ha nem jár be, és elmehet a fenébe. Erre mondja az egyik bajtársam, hogy már nem fog bejönni. Miért nem? Hát meghalt. Hogy halt meg? Hát lelőtték. Hogyhogy lelőtték? Hát még a forradalom alatt.

Lelőnek, eltemetnek, post mortem alhadnagya leszel a román hadseregnek, de annyi fáradságot nem vesznek, hogy átküldjék az iratcsomódat oda, ahová kellene.

Ekkortájt kezdett eluralkodni rajtam egyfajta inszomnia. Ha elaludtam, folyamatosan lőttek rám, lőttem én is. Ez megy egy ideig, aztán felriadsz, egy-két órát tudsz aludni, és ahhoz, hogy ezen túllépj, egyre több alkoholt iszol. Csaknem tíz évig szinte minden este be kellett rúgjak, hogy az álmatlanságtól meg ne őrüljek.

Szerintem pár ezerre tehető azoknak a katonáknak a száma, akik részt vettek a forradalomban, és sokkal jobban sérültek, esetleg maradandó károsodást szenvedtek. Egyről nem tudok, akinek a román hadsereg felajánlott volna pszichológiai segítséget, kivéve a súlyos, fizikailag is sérült veteránokat. Az, hogy leszerelés után a hadsereg totálisan levette rólunk a kezét, hajmeresztő. Egy idő után az emberek bezárkóztak, már akkor sem fogadták el a segítséget, ha az jött. Én úgy úsztam meg, hogy még bevonulás előtt építettem magamnak egy másik személyiséget, és ez a személy csinálta végig a katonaságot. Csak az a baj, hogy amikor leszereltem, levetettem magamról. Nappal nem is volt bajom, de éjszaka a tudatalattidat nem tudod átverni.

Végül a visszásságokért otthagytam a kémia–fizikát. Ekkor indult Kolozsváron egy magánegyetemen reklám- és gazdaságpszichológia képzés. Ott aztán sok olyan dolgot tanultam, ami segített a problémáim megoldásában, persze ez hosszú időbe került. Nyilván soha nem leszek túl rajta – de egy ideje írok erről. Nem gondolom nagyképűségnek: ha én szólok, lehet, hogy mások úgy érzik, az ő hangjuk is szól, mert ők nem tudnak beszélni róla, vagy nem akarnak, nincsenek meg a készségeik hozzá. Márpedig erről beszélni kell. Egyszer azt mondta valaki: elolvastam a Sortüzet, örülök, hogy megírtad, mert most már nem nekem kell. Ennél nagyobb elismerést aligha kaphattam volna.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)