Sebestyén Aba, akinek kérésére a dráma készült, s aki rendezőként is jegyzi az előadást, minden bizonnyal tisztában volt azzal, mennyire kényes témával foglalkozik, előadása pedig finomkodásmentes őszinteséggel beszél a bemutatott problémáról, rengeteg nézőpontot felmutatva az egyébként valóban sok esetben egysíkúan kezelt kampánnyal kapcsolatban.
Üres tér egyetlen kanapéval, hátul spagettifüggöny. A látvány elsőre is erőteljesen épít a befogadói elvárásokra. A felállított kamera, majd a kivetített élőfelvétel meglehetősen emlékeztet a legklasszikusabb helyzetre, mely a történet szerint egy filmes szereplőválogatás. A Me Too mozgalom elterjedése nagyban köthető a filmszakmához: elindítója a New York Times egyik cikke, melyben emberek nyilvánosság előtt szólaltak fel a Miramax produkciós cég tulajdonosával, Harvey Weisteinnel szemben, szexuális zaklatással vádolva. Noha a filmipar ilyen szempontból a kampány bölcsőjének számít, a darab a dolog kettősségét is láttatja. A castingmenedzser ugyanis az érzékenyítés és az empátia zászlaja alatt utasítja el a munkanélkülit, sőt ugyanezen felkiáltással erőszakolja meg a főszereplőnek szánt színésznőt. Az aktus nem látszik, az utolsó pillanatban ugyanis egy rendkívül elterjedt filmes megoldással élve az élőkép kimerevedik, a színpad pedig elsötétül. A spagettifüggönyre vetített arc jó ideig láttatja a színésznő könnyeit.
Az első jelenet megoldása nagyban jellemzi az előadás többi részét, így az kevéssé tartogat számunkra formai meglepetéseket. Tisztán, egyszerűen kivitelezett megoldások ezek, melyek felkeltik a néző érdeklődését. Valamilyen értelemben mind felkaptuk a fejünket a kivetített női arcra, az elhangzott, gyermekszexualitással teli történetekre, a durva testi érintkezésekre. A hatáskeltés garantált, az már más kérdés, hogy a néző ösztönösebb, bulvárimádó lényét célozza meg.
Szándékolt túldramatizálás?
Felvetődött bennem, hogy milyen mértékben adhat hozzá bármit a rendező több művében megjelenő intermedialitás egy ilyen történethez. Helyénvalónak érzem a „Big Brotherfeeling”-et, azt, ahogyan a nézők pár másodperc csúszással, de majdnem egy időben kapják meg az élőt, illetve a mozgóképet is, közelítve egymáshoz a „távol megtörtént” eseményeket és saját életünk történeteit. Mi a következménye azonban, hogy egy színpadi játék arcmimikája premier plánban jelenik meg a háttérben? Szándékolt-e a túldramatizálás, illetve banalizálja-e a problémát az ilyenfajta gesztus? Morális vagy művészi kérdés-e ez egyáltalán? Sokfelől megközelíthető dilemmákról beszélünk, ami a művészi értelemben vett hatáskeltés és a társadalmi felelősségtudat vonzáskörében áll. Úgy vélem, morális és művészi tekintetben is rendkívül fontos az adott téma árnyalása, mindemellett pedig elengedhetetlennek tartom az alkotói szabadságot, melyet a politikai korrektség sokak szerint akadályoz.
Mindazonáltal nézőként felkavarónak éltem meg a gyermekek szexuális zaklatásának felszínes kezelését, a téma beillesztését a művészi árnyalás és hatáskeltés kevésbé igényes eszközei közé.
A zsánerfigurák motivációjáról
Kérdéses pont a nemi erőszak problémájának relativizálása is. A darab sokat megmutat az elkövetők mindennapjairól, mégis keveset beszél arról, mi vezethet valakit arra, hogy belemenjen egy szexuális aktusba azért, hogy állást kapjon. Hiszen nem csak a kapzsiság és a hírnév vágya az, amely motiváció lehet ilyen esetekben. Nem a személyes értékrendemet kérem számon az előadáson: az árnyalás egyoldalúságának egy példájára kívánok rámutatni, mely egy etikai témát feszegető előadásban mégsem tűnik olyan átgondoltnak, mint ahogy elsőre mutatkozik. Ezt a kérdést azonban érdemes a karakterek szempontjából is vizsgálni, a rendezés ugyanis rengeteg teret hagy a színészi játék kibontakozásának, mondhatni a szereplőkön a fókusz. A színészek egy-egy zsánerfigurát jelenítenek meg, melyek szövevényes történetéből alakul ki a cselekmény. Henn János stúdióigazgatóként kimért kedvességgel hálózza be áldozatát, majd hűvös rezignáltsággal meséli saját traumáit. Korpos András mint modortalan és erőszakos udvarló, hírnevét kihasználó színész és egyben áldozat jelenik meg, némi didaktikus jelleggel. Bálint Örs Hunor munkanélkülije, aki otthon bántalmazott, előző kapcsolatában pedig bántalmazó szerepében mutatkozik, kevésbé áll össze drámai karakterré, logikailag és a karakterépítés vagy a színészvezetés tekintetében egyértelmű hiányérzetem támadt. A Gecse Ramóna által alakított színésznő véleményem szerint egydimenziós maradt a történet szempontjából, ám a színészi játék nagyban növelte a befogadhatóságot. A főszerkesztőnőt Nagy Dorottya játékában láttam (bár eredetileg váltott szereposztásban játssza B. Fülöp Erzsébet is), a karakter szintén eléggé egysíkú, monológját nehezen lehet értelmezni a szerep tekintetében, azonban ez nem a játék, hanem a szöveg, illetve az esetleges húzások miatt jöhetett létre. A női karakterek közül messzemenően Berekméri Katalin újságírónője a legszínesebb, legárnyaltabb, ugyanakkor megjelenése olykor meglehetősen logikátlan. Tisztázatlan viszonyok A karakterek találkozása néhol esetleges, indokolatlan, aminek a darab követhetősége látja kárát, lévén hogy jelenetsorról van szó. Ha az előadásban nem tisztázott, hogy a színészek minden jelenetben egyetlen karaktert játszanak, találkozásuk pedig egymás közötti viszonyaik miatt indokolt, a néző könnyen eltévedhet a cselekmény útvesztőjében. Ez a probléma különösen az újságíró és a színész találkozásában csúcsosodik ki. Az újságírónő az előadás első felében a színészről szeretne lejárató cikket megjelentetni, kicsivel később azonban mint ivócimborák jelennek meg a karakterek. Itt egyfajta dramaturgiai átgondolatlanság sejlik fel, mely fejtörést okozhat színésznek és nézőnek egyaránt.
Összességében a Nem történt semmi izgalmas gesztussal nyúl a szexuális zaklatás problémaköréhez, azonban az élő társadalmi kérdés karikatúrává formálódik az előadásban. Nem tudom, mi volt a szerzői/alkotói szándék a témaválasztást illetően. Talán nem marad el a társadalmi párbeszéd elindítása. Színházi alkotásként azonban kérdésesnek tartom a művészi eszközeit, melyek egy ponton, a meghökkenésen túl kevésbé ragadták meg nézői figyelmemet.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?