Molnár Flóra: A #metoo mozgalomról másként – a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közös produkciója

2022. január 16., 10:21

Dálnoky Réka, Elise Wilk és Székely Csaba drámát írt a #metoo mozgalom témájában, Nem történt semmi címmel. Egy olyan, az utóbbi években hangsúlyos, sokakat érzékenyen érintő kérdéskörről van szó, mely rendkívüli módon megosztja a közvéleményt.

Forrás: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Sebestyén Aba, akinek kérésére a dráma készült, s aki rendezőként is jegyzi az előadást, minden bizonnyal tisztában volt azzal, mennyire kényes témával foglalkozik, előadása pedig finomkodásmentes őszinteséggel beszél a bemutatott problémáról, rengeteg nézőpontot felmutatva az egyébként valóban sok esetben egysíkúan kezelt kampánnyal kapcsolatban.

Üres tér egyetlen kanapéval, hátul spagettifüggöny. A látvány elsőre is erőteljesen épít a befogadói elvárásokra. A felállított kamera, majd a kivetített élőfelvétel meglehetősen emlékeztet a legklasszikusabb helyzetre, mely a történet szerint egy filmes szereplőválogatás. A Me Too mozgalom elterjedése nagyban köthető a filmszakmához: elindítója a New York Times egyik cikke, melyben emberek nyilvánosság előtt szólaltak fel a Miramax produkciós cég tulajdonosával, Harvey Weisteinnel szemben, szexuális zaklatással vádolva. Noha a filmipar ilyen szempontból a kampány bölcsőjének számít, a darab a dolog kettősségét is láttatja. A castingmenedzser ugyanis az érzékenyítés és az empátia zászlaja alatt utasítja el a munkanélkülit, sőt ugyanezen felkiáltással erőszakolja meg a főszereplőnek szánt színésznőt. Az aktus nem látszik, az utolsó pillanatban ugyanis egy rendkívül elterjedt filmes megoldással élve az élőkép kimerevedik, a színpad pedig elsötétül. A spagettifüggönyre vetített arc jó ideig láttatja a színésznő könnyeit.

Az első jelenet megoldása nagyban jellemzi az előadás többi részét, így az kevéssé tartogat számunkra formai meglepetéseket. Tisztán, egyszerűen kivitelezett megoldások ezek, melyek felkeltik a néző érdeklődését. Valamilyen értelemben mind felkaptuk a fejünket a kivetített női arcra, az elhangzott, gyermekszexualitással teli történetekre, a durva testi érintkezésekre. A hatáskeltés garantált, az már más kérdés, hogy a néző ösztönösebb, bulvárimádó lényét célozza meg.

 

Szándékolt túldramatizálás?

Felvetődött bennem, hogy milyen mértékben adhat hozzá bármit a rendező több művében megjelenő intermedialitás egy ilyen történethez. Helyénvalónak érzem a „Big Brotherfeeling”-et, azt, ahogyan a nézők pár másodperc csúszással, de majdnem egy időben kapják meg az élőt, illetve a mozgóképet is, közelítve egymáshoz a „távol megtörtént” eseményeket és saját életünk történeteit. Mi a következménye azonban, hogy egy színpadi játék arcmimikája premier plánban jelenik meg a háttérben? Szándékolt-e a túldramatizálás, illetve banalizálja-e a problémát az ilyenfajta gesztus? Morális vagy művészi kérdés-e ez egyáltalán? Sokfelől megközelíthető dilemmákról beszélünk, ami a művészi értelemben vett hatáskeltés és a társadalmi felelősségtudat vonzáskörében áll. Úgy vélem, morális és művészi tekintetben is rendkívül fontos az adott téma árnyalása, mindemellett pedig elengedhetetlennek tartom az alkotói szabadságot, melyet a politikai korrektség sokak szerint akadályoz.

Mindazonáltal nézőként felkavarónak éltem meg a gyermekek szexuális zaklatásának felszínes kezelését, a téma beillesztését a művészi árnyalás és hatáskeltés kevésbé igényes eszközei közé.

 

A zsánerfigurák motivációjáról

Kérdéses pont a nemi erőszak problémájának relativizálása is. A darab sokat megmutat az elkövetők mindennapjairól, mégis keveset beszél arról, mi vezethet valakit arra, hogy belemenjen egy szexuális aktusba azért, hogy állást kapjon. Hiszen nem csak a kapzsiság és a hírnév vágya az, amely motiváció lehet ilyen esetekben. Nem a személyes értékrendemet kérem számon az előadáson: az árnyalás egyoldalúságának egy példájára kívánok rámutatni, mely egy etikai témát feszegető előadásban mégsem tűnik olyan átgondoltnak, mint ahogy elsőre mutatkozik. Ezt a kérdést azonban érdemes a karakterek szempontjából is vizsgálni, a rendezés ugyanis rengeteg teret hagy a színészi játék kibontakozásának, mondhatni a szereplőkön a fókusz. A színészek egy-egy zsánerfigurát jelenítenek meg, melyek szövevényes történetéből alakul ki a cselekmény. Henn János stúdióigazgatóként kimért kedvességgel hálózza be áldozatát, majd hűvös rezignáltsággal meséli saját traumáit. Korpos András mint modortalan és erőszakos udvarló, hírnevét kihasználó színész és egyben áldozat jelenik meg, némi didaktikus jelleggel. Bálint Örs Hunor munkanélkülije, aki otthon bántalmazott, előző kapcsolatában pedig bántalmazó szerepében mutatkozik, kevésbé áll össze drámai karakterré, logikailag és a karakterépítés vagy a színészvezetés tekintetében egyértelmű hiányérzetem támadt. A Gecse Ramóna által alakított színésznő véleményem szerint egydimenziós maradt a történet szempontjából, ám a színészi játék nagyban növelte a befogadhatóságot. A főszerkesztőnőt Nagy Dorottya játékában láttam (bár eredetileg váltott szereposztásban játssza B. Fülöp Erzsébet is), a karakter szintén eléggé egysíkú, monológját nehezen lehet értelmezni a szerep tekintetében, azonban ez nem a játék, hanem a szöveg, illetve az esetleges húzások miatt jöhetett létre. A női karakterek közül messzemenően Berekméri Katalin újságírónője a legszínesebb, legárnyaltabb, ugyanakkor megjelenése olykor meglehetősen logikátlan. Tisztázatlan viszonyok A karakterek találkozása néhol esetleges, indokolatlan, aminek a darab követhetősége látja kárát, lévén hogy jelenetsorról van szó. Ha az előadásban nem tisztázott, hogy a színészek minden jelenetben egyetlen karaktert játszanak, találkozásuk pedig egymás közötti viszonyaik miatt indokolt, a néző könnyen eltévedhet a cselekmény útvesztőjében. Ez a probléma különösen az újságíró és a színész találkozásában csúcsosodik ki. Az újságírónő az előadás első felében a színészről szeretne lejárató cikket megjelentetni, kicsivel később azonban mint ivócimborák jelennek meg a karakterek. Itt egyfajta dramaturgiai átgondolatlanság sejlik fel, mely fejtörést okozhat színésznek és nézőnek egyaránt.

Összességében a Nem történt semmi izgalmas gesztussal nyúl a szexuális zaklatás problémaköréhez, azonban az élő társadalmi kérdés karikatúrává formálódik az előadásban. Nem tudom, mi volt a szerzői/alkotói szándék a témaválasztást illetően. Talán nem marad el a társadalmi párbeszéd elindítása. Színházi alkotásként azonban kérdésesnek tartom a művészi eszközeit, melyek egy ponton, a meghökkenésen túl kevésbé ragadták meg nézői figyelmemet.

 

Szereposztás: A FŐSZERKESZTŐNŐ: B. Fülöp Erzsébet | Nagy Dorottya; A HÍRES SZÍNÉSZ: Korpos András; A MUNKANÉLKÜLI: Bálint Örs; A STÚDIÓIGAZGATÓ: Henn János; A SZÍNÉSZNŐ: Gecse Ramóna; AZ ÚJSÁGÍRÓNŐ: Berekméri Katalin.

Jelmeztervező: Oláh Réka; díszlettervező: Sós Beáta; zeneszerző: Cári Tibor; rendezőasszisztens: Talán Vanda; operatőr: Sebesi Sándor; rendező: Sebestyén Aba.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)