Molnár Flóra: Karamazov-show

2022. május 30., 10:37

Kitört ablakok, romos faház, hatalmas kereszt, esőcsepergés. Misztikusnak szánt térben játszódik a Karamazovok, a nézők beültekor már a színen lévő színészekkel. Úgy tűnhet, a közönség egy már rég elkezdődött történetbe csatlakozik be vagy időkapszulaként konzerválódott történetszilánkba nyer betekintést. Bizonyos értelemben ez így is van, hiszen immár hét éve játsszák Albu István rendezését a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, mely valóban tekinthető egy hét évvel ezelőtti, még egészen más világban élő alkotócsapat akkori gondolatainak lecsapódásaként.

Olyan adaptáció ez, amelyet hét év után is szeret a közönség. László Csaba, Bokor Barna és Galló Ernő / Fotó: Rab Zoltán. Forrás: MNSZ Tompa Miklós Társulat

Olyan adaptáció ez, amelyet hét év után is szeret a közönség: a nézői reakciók hevesek voltak, a figyelem végig érezhetően intenzív volt az előadás közben. Úgy tűnik, okkal maradt repertoáron az előadás, mert vonzereje nem kopott az évek folyamán.

Úgy tettünk, mintha

A produkció rendkívül élvezhető, rögtön bevonja világába a befogadót. Mégis gyakran olyan érzésem támadt, mintha az előadásban lenne valami szándékolatlan nehézkesség, valami művi, aminek nincs köze a szándékolt önreflexivitáshoz. Zavart az illúziót kelteni vágyó tér, mely mögött a szemmel láthatóan üres takarás gátat szabott a képzeletnek, és amely az első pillanattól kezdve leképezte azt a látszatvilágot, ami az előadás többi részében egyre erősebben rajzolódott ki. A hanyagul kidolgozott ablakok műanyagszerű anyagán át az állat- és sztriptízshow-ig minden afelé mutatott, hogy ezek az izgalmas, kliséktől mentes megoldások ürességet takargatnak olyan helyeken, melyek valódi szakralitást, valódi szimbolikát és valódi keserűséget kívánnának. Mert amíg az ételek, a kifogott ponty, az eső és a drag show valódi volt, addig a nézők direkt megszólítása, az eljátszott részegség és az eljátszott aggodalom nem történt meg valójában a színpadon, csak egyezményesen úgy tettünk, mintha.

Nézőként válaszoltunk egy-egy nekünk címzett kérdésre, felálltunk, amikor fel kellett, de egy percig sem gondoltam őszintének a nézők bevonását vagy a színészek által működtetett keresztszimbolika és hitválság jelentőségét. Összességében nem éreztem tétjét az előadásnak azon kívül, hogy valóban nevettem a poénokon, valóban csodáltam a színészek általi karakterváltásokat és egy-egy formai, rendezői megoldást. Ennél az adaptációnál azonban számomra ez önmagában nem vezetett katarzishoz. Andrej Tarkovszkij képivilága és Dosztojevszkij szellemisége oly módon rekonstruálódott a színpadon, mint egy Mucha-poszternél vagy egy Frida Kahlo önarcképét ábrázoló pólónál. Esztétikus, de a műalkotás aurája valahogy a nyomtatóban maradt.

A keresztény szimbolikát tekintve két nagy szimbólum állandósult a díszletben: a kereszt és a víz. Nem gondolom például, hogy a hatalmas kereszt, mely praktikus szempontból kreatív díszletnek bizonyult, megfelelő átgondoltsággal került volna fekvő, illetve álló helyzetbe. Nem találtam benne átütő logikát a színházi praktikumon túl. Nem kapcsolódott sem a hitválság kérdéséhez, sem a halálhoz, sem az áldozat fogalmához szorosan és egyívűen. Túl sokszor mozgatták ahhoz, hogy konkrét jelentést lássak a díszletelem mögé. A vízzel kapcsolatban is hasonló érzéseim voltak: néha (pl. horgászat, fürdés) érteni véltem a víz szakrális szimbolikáját, ugyanakkor többször előfordult, hogy a színészek közhelyes reakcióként mártották fejüket a vízbe, ami mögött nem pontos rendezői utasítások okozta helyzeteket véltem felfedezni. Nehézkes volt és hirtelen jött továbbá az ördög megjelenése és az azt követő (sajnos a darab végére felsűrűsödő) közönségbevonás is. A liturgia látszata a temetésnél ugyan a humor miatt hatásos, de a miséket idéző prédikáció már direkt és kellemetlen.

Fotók: Rab Zoltán. Forrás: MNSZ Tompa Miklós Társulat

Nagy színészi teljesítmények

Mindezek mellett azonban az előadásban szereplő Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba és Tollas Gábor a figyelmet mindvégig fenntartva, kivételes dinamikával működtek a színpadon. Szemmel látható élvezettel játszottak, a közönség pedig legalább ilyen élvezettel nézte őket. Nagy színészi teljesítménynek és bravúros átalakulásoknak lehettünk a tanúi, még akkor is, ha a koncentráció néhol kisiklott, és így egy-két fontos pillanat kiteljesedése is elmaradt.

A fivérek közötti viszonyok szépen megrajzoltak, tisztán körvonalazódnak a személyiséghatárok a szerepváltások között is. Kiemelendő, hogy az apát mindegyik fiú megjelenítette (egy bunda jelezte vizuálisan a szerepváltásokat), és mindenki kicsit máshogyan. Talán Bokor Barna apafigurája volt a legemlékezetesebb. Az általa játszott apa jelenete volt az egyik legszebb rész a Karamazovokban. Amíg a fiatal pap megpróbálja meggyőzni apját a kölcsönről, az apa fattyú fiával horgászik. Ebben a szépen megkomponált, kifejező jelenetben azonos gesztusok bizonyítják a rokoni kapcsolatot, és szinte idilli (piszkos idill) képben jelenik meg a Galló Ernő által alakított Szmergyakov, a bűnös, de mégis nagyon emberi apa és a naiv, de tiszta lelkű Aljosa (László Csaba) viszonya. Pontos rendezői megoldások és érzékeny színészi játék jellemzi a három férfi kapcsolatát.

Tollas Gábor / Fotók: Rab Zoltán. Forrás: MNSZ Tompa Miklós Társulat

Ezen a ponton meg kell említenem a horgászjelenetben feltűnő ponty jelentőségét: élő hal jelenik meg ugyanis a darabban, melyet kifognak, beszélnek hozzá, a következő jelenetben azonban nyílt színen feltrancsíroznak. Készre sütött finom falatként jelenik meg aztán. A tapsrendnél a halat behozzák, „meghajol”, a közönség pedig megnyugszik, hogy mégsem döglött meg az az állat, amelyen az előbb még nevettünk. Mennyire abszurd, hogy az ember sajnálná azt a halat, amelyikhez az imént még beszéltek, ám annak nincs jelentősége, amelyiket talán holtan vettek, de nyílt színen szintúgy kibeleznek. Összességében volt ebben a jelenetsorban valami, ami számomra éteribben kapcsolódott Dosztojevszkijhez, mint a kísérletező forma vagy a látványos elemek. Az az őrült világ, melyet Albu István láttatni akart, számomra ebben a valószínűleg átgondolatlan cselekvésben jelent meg. Pontos önreflexiót válthat ki a nézőből ez a megoldás: undorítóbb-e, ha valaki a pénzért öl, mint ha féltékenységből? Miért válthat ki sajnálatot a Galló Ernő által megismert Szmergyakov, és miért rendít meg minket kevésbé a több szereplő által megjelenített, egységes arccal így nem rendelkező apa halála? Ezekkel a kérdésekkel maradtam az izgalmas, sokat markoló, de számomra kissé felszínes előadás után.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Karamazovok (Richard Crane adaptációja) Rendező: Albu István. Szereplők: László Csaba, Galló Ernő, Bokor Barna, Tollas Gábor. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Díszlettervező: Tenkei Tibor.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)