Olyan adaptáció ez, amelyet hét év után is szeret a közönség: a nézői reakciók hevesek voltak, a figyelem végig érezhetően intenzív volt az előadás közben. Úgy tűnik, okkal maradt repertoáron az előadás, mert vonzereje nem kopott az évek folyamán.
A produkció rendkívül élvezhető, rögtön bevonja világába a befogadót. Mégis gyakran olyan érzésem támadt, mintha az előadásban lenne valami szándékolatlan nehézkesség, valami művi, aminek nincs köze a szándékolt önreflexivitáshoz. Zavart az illúziót kelteni vágyó tér, mely mögött a szemmel láthatóan üres takarás gátat szabott a képzeletnek, és amely az első pillanattól kezdve leképezte azt a látszatvilágot, ami az előadás többi részében egyre erősebben rajzolódott ki. A hanyagul kidolgozott ablakok műanyagszerű anyagán át az állat- és sztriptízshow-ig minden afelé mutatott, hogy ezek az izgalmas, kliséktől mentes megoldások ürességet takargatnak olyan helyeken, melyek valódi szakralitást, valódi szimbolikát és valódi keserűséget kívánnának. Mert amíg az ételek, a kifogott ponty, az eső és a drag show valódi volt, addig a nézők direkt megszólítása, az eljátszott részegség és az eljátszott aggodalom nem történt meg valójában a színpadon, csak egyezményesen úgy tettünk, mintha.
Nézőként válaszoltunk egy-egy nekünk címzett kérdésre, felálltunk, amikor fel kellett, de egy percig sem gondoltam őszintének a nézők bevonását vagy a színészek által működtetett keresztszimbolika és hitválság jelentőségét. Összességében nem éreztem tétjét az előadásnak azon kívül, hogy valóban nevettem a poénokon, valóban csodáltam a színészek általi karakterváltásokat és egy-egy formai, rendezői megoldást. Ennél az adaptációnál azonban számomra ez önmagában nem vezetett katarzishoz. Andrej Tarkovszkij képivilága és Dosztojevszkij szellemisége oly módon rekonstruálódott a színpadon, mint egy Mucha-poszternél vagy egy Frida Kahlo önarcképét ábrázoló pólónál. Esztétikus, de a műalkotás aurája valahogy a nyomtatóban maradt.
A keresztény szimbolikát tekintve két nagy szimbólum állandósult a díszletben: a kereszt és a víz. Nem gondolom például, hogy a hatalmas kereszt, mely praktikus szempontból kreatív díszletnek bizonyult, megfelelő átgondoltsággal került volna fekvő, illetve álló helyzetbe. Nem találtam benne átütő logikát a színházi praktikumon túl. Nem kapcsolódott sem a hitválság kérdéséhez, sem a halálhoz, sem az áldozat fogalmához szorosan és egyívűen. Túl sokszor mozgatták ahhoz, hogy konkrét jelentést lássak a díszletelem mögé. A vízzel kapcsolatban is hasonló érzéseim voltak: néha (pl. horgászat, fürdés) érteni véltem a víz szakrális szimbolikáját, ugyanakkor többször előfordult, hogy a színészek közhelyes reakcióként mártották fejüket a vízbe, ami mögött nem pontos rendezői utasítások okozta helyzeteket véltem felfedezni. Nehézkes volt és hirtelen jött továbbá az ördög megjelenése és az azt követő (sajnos a darab végére felsűrűsödő) közönségbevonás is. A liturgia látszata a temetésnél ugyan a humor miatt hatásos, de a miséket idéző prédikáció már direkt és kellemetlen.
Mindezek mellett azonban az előadásban szereplő Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba és Tollas Gábor a figyelmet mindvégig fenntartva, kivételes dinamikával működtek a színpadon. Szemmel látható élvezettel játszottak, a közönség pedig legalább ilyen élvezettel nézte őket. Nagy színészi teljesítménynek és bravúros átalakulásoknak lehettünk a tanúi, még akkor is, ha a koncentráció néhol kisiklott, és így egy-két fontos pillanat kiteljesedése is elmaradt.
A fivérek közötti viszonyok szépen megrajzoltak, tisztán körvonalazódnak a személyiséghatárok a szerepváltások között is. Kiemelendő, hogy az apát mindegyik fiú megjelenítette (egy bunda jelezte vizuálisan a szerepváltásokat), és mindenki kicsit máshogyan. Talán Bokor Barna apafigurája volt a legemlékezetesebb. Az általa játszott apa jelenete volt az egyik legszebb rész a Karamazovokban. Amíg a fiatal pap megpróbálja meggyőzni apját a kölcsönről, az apa fattyú fiával horgászik. Ebben a szépen megkomponált, kifejező jelenetben azonos gesztusok bizonyítják a rokoni kapcsolatot, és szinte idilli (piszkos idill) képben jelenik meg a Galló Ernő által alakított Szmergyakov, a bűnös, de mégis nagyon emberi apa és a naiv, de tiszta lelkű Aljosa (László Csaba) viszonya. Pontos rendezői megoldások és érzékeny színészi játék jellemzi a három férfi kapcsolatát.
Ezen a ponton meg kell említenem a horgászjelenetben feltűnő ponty jelentőségét: élő hal jelenik meg ugyanis a darabban, melyet kifognak, beszélnek hozzá, a következő jelenetben azonban nyílt színen feltrancsíroznak. Készre sütött finom falatként jelenik meg aztán. A tapsrendnél a halat behozzák, „meghajol”, a közönség pedig megnyugszik, hogy mégsem döglött meg az az állat, amelyen az előbb még nevettünk. Mennyire abszurd, hogy az ember sajnálná azt a halat, amelyikhez az imént még beszéltek, ám annak nincs jelentősége, amelyiket talán holtan vettek, de nyílt színen szintúgy kibeleznek. Összességében volt ebben a jelenetsorban valami, ami számomra éteribben kapcsolódott Dosztojevszkijhez, mint a kísérletező forma vagy a látványos elemek. Az az őrült világ, melyet Albu István láttatni akart, számomra ebben a valószínűleg átgondolatlan cselekvésben jelent meg. Pontos önreflexiót válthat ki a nézőből ez a megoldás: undorítóbb-e, ha valaki a pénzért öl, mint ha féltékenységből? Miért válthat ki sajnálatot a Galló Ernő által megismert Szmergyakov, és miért rendít meg minket kevésbé a több szereplő által megjelenített, egységes arccal így nem rendelkező apa halála? Ezekkel a kérdésekkel maradtam az izgalmas, sokat markoló, de számomra kissé felszínes előadás után.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Karamazovok (Richard Crane adaptációja) Rendező: Albu István. Szereplők: László Csaba, Galló Ernő, Bokor Barna, Tollas Gábor. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Díszlettervező: Tenkei Tibor.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.