A Grendel Lajos-emlékkonferencia a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának szervezésében valósult meg szeptemberben, a budapesti Pesti Vigadó impozáns épületében. Nagy várakozással vágtam neki az útnak, Szobig autóval, majd vonattal, mert be kell vallanom, hogy Grendel Lajosról mint íróról és mint emberről, ez idáig kevesebbet tudtam a kelleténél. Az egyetemen Sipos Lajos tanár úr külhoni magyar irodalmat taglaló szemináriumán választottam Grendel Lajost, nem is kérdés, miért – de azóta sok év telt el.
Az idén 75 éve született és öt éve eltávozott szlovákiai magyar írót akár személyesen is ismerhettem volna, hiszen több évtizeden keresztül párhuzamosan éltük életünket, egymástól nem is annyira távol. Ám másként hozta a sors. Ha nem is a legideálisabb módon, de részben megtörtént a mulasztás jóvátétele. Először is, a kezembe vettem az idén megjelent egybegyűjtött novelláit tartalmazó kiadványt, és az idő szűke miatt egyből az önállóan 2016-ban napvilágot látott Rossz idők járnak című kötet novelláihoz lapoztam. Már az első után csettintettem: sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az egyetemi évek idején megesett „találkozás”. A kötet vonatkozó részét a konferenciáig átolvastam, csak ajánlani tudom, nem csupán a felvidéki magyarságnak.
A konferencia hosszú volt, de igencsak tanulságos. Az előadók számos aspektusból idézték meg Grendel Lajost és életművét, akinek felesége és fia is jelen volt, az első sorban foglaltak helyet. A közönség túlnyomó többsége személyesen is ismerhette, a fiatalabb korosztályból viszont kevesen jöttek el. Közvetetten ugyan, de megismerhettem Grendelt, mint írót, barátot, irodalomtörténészt és a közösségéért (olykor, ha kellett, közösségével) hadakozó embert. Anélkül, hogy a számtalan emlék, érdekesség, megjegyzés és eszmefuttatás – melyek megragadták a hosszú nap ellenére is a figyelmemet – közt elvesznék, a teljesség igénye nélkül kiemelnék néhányat.
Különösen hatásos, prózai bevezetőt tartott Temesi Ferenc író, Egy barátság hozadéka címmel, amely kellőképp megadta az alaphangot. Tóth László író, irodalom- és művelődéstörténész, napló- és önéletrajzi töredékei tükrében vizsgálta Grendelt, amely előadás során az döbbentett meg a leginkább – még akkor is, ha jobban belegondolva magától értetődő –, hogy a vonatkozó anyag keretein belül nem csupán Grendel Lajos szociális médiában született bejegyzései kerültek terítékre, hanem még az azokra érkezett kommentek is – mintegy olvasói reakciók. Karol Wlachovsky, szlovák műfordító, irodalomtörténész, pedagógus és diplomata Grendel műfordítójaként egy számunkra viszonylag kevésbé ismert szemszögből, a szlovákság, kiemelten a szlovák irodalom szemszögéből osztotta meg ismereteit, élményeit.
Ami viszont a nap leghúsbavágóbb hozadéka volt, az talán Kolozsi Orsolya tanár és kritikus előadása által vált nyilvánvalóvá. Grendel Lajosról, megkerülhetetlen nagysága ellenére, nem igazán esik szó a magyarországi irodalomtankönyvekben. Noha az egyikben 2020-ig legalább egy féloldalt szántak neki és az a féloldal releváns volt – mint kiderült, nem minden féloldalas portréval díjazott alkotó járt jól –, 2020-tól már annyit sem. Mindeközben reménysugár is csillant, hiszen Kolozsi Orsolya kidolgozott egy módszertani tervet, amely során tizenkettedikes diákok foglalkozhatnak majd Grendel Lajos Szemérmes beszámoló egy álom közepéről című kisprózájával.
Meggyőződésem, hogy némiképp sikerült törlesztenem a szlovákiai magyar irodalommal szembeni tartozásomat, de a személyes vonatkozástól sokkal fontosabb az a kérdés, amelyre csak közösségben gondolkodva – ahogy Grendel is gondolkodott – lehet választ adni. Mit tehetünk azért, hogy Grendel Lajos elfoglalhassa méltó helyét nemcsak a regionális, hanem a Kárpát-medencei irodalomban és azon túl?
Az emlékkonferencia kellőképp fajsúlyos állomása volt ennek az útnak, amely még a következő lépések kijelölésére is alkalmasnak bizonyulhat. Amire még mindenképpen szükség lesz, az a minél szélesebb olvasóközönség… Kezdetnek talán megajándékozhatjuk ismerőseinket, barátainkat, családtagjainkat vagy akár önmagunkat egy-egy Grendel-kötettel!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?