2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A történet szerint Kacagóciában a sok eső miatt már nem kacagnak az emberek. A termés is pusztul. Ekkor a királykisasszony – még ha szüleinek nagyon nem is tetszik az ötlete –, kitalálja, hogy kacagóversenyt kellene rendezni, aminek a győztese elnyerné az ország legértékesebb kincsét: a Napmorzsát. Ez a varázslatos tárgy fényt hoz bárki életébe. Természetesen megjelenik a gonosz boszorkány, aki ellopja a verseny díját, így Vadalma (azaz a királykisasszony) és a versenyen részt vevő fiú a szomszéd országból, Hilárusz, a lator nyomába ered. Harmadik társuk is akad: Vihogonc és Nyihogonc is, aki két testvér egy testben. Együtt elindulnak, hogy visszaszerezzék a mágikus tárgyat. A két fiatal és furcsa kis társuk sok-sok bolyongás után és némi segítséggel eljut a világ végére. Természetesen felfedezhetünk egy kis utalást a Gyűrűk Urára is (sasok helyett egy kacagó gerle személyében), de ugyanúgy a régi magyar népmesék fantasztikus állati motívumára is gondolhatunk. Itt találkoznak a Világvégi Bolyongóval és ráakadnak a boszorkányra is, akiről kiderül, hogy egész végig csak vissza akarta juttatni a Bolyongó jogos tulajdonát. A Napmorzsa ugyanis nem más, mint a lényből kihullott könnycsepp. Természetesen a történet hepienddel zárul, és a királyságokban eláll az eső, újra kisüt a nap. A felnőtt nézők felfedezhetnek maguknak egy mögöttes tartalmat is, amely lényegében a bolygónk megóvásának fontosságára hívja fel a figyelmet.
A gyerekközönséget – az ifjú színházlátogatók reakciói alapján – igencsak elszórakoztatta a darab, és ennél az alkotásnál pontosan ez a cél. Bár felnőttként sokszor kedvem támad felállni az olyan (pl. Disney-) meséktől, amelyekben „random“ időközökben a karakterek elkezdenek énekelni, azonban furcsa módon A kacagó királykisasszonynak nem vált éppen előnyére, hogy a nézőit nem „idegesítette” ilyen megoldásokkal. Volt egykét jelenet, ahová a készítők nyugodt szívvel beilleszthettek volna egy-egy zenés betétet, ezzel színesítve az előadást. Szerencsére a hiányérzet nem fájó: úgy vélem, a mű a maga egyszerűségében is a székhez szegezte célközönsége tagjait.
A kacagó királykisasszony remek előadás, leginkább a kisgyerekes családok számára, de végeredményben mindenki megtalálhatja benne magának a kis Napmorzsáját.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?