2020. december 04., 21:25
Szilágysomlyón 1952-ben végeztem el a 7 osztályos elemi iskolát. Városunk Bihar tartományhoz tartozott. Abban az időben csupán Nagyváradon, a tartomány központjában működtek középiskolák. Nagy volt a választék magyar nyelvűekből is, kitűnő szaklíceumok léteztek: fémipari, pénzügyi, egészségügyi. Elméleti líceumnak számított a leány- és a fiúlíceum, valamint a klasszikus líceum. Előbbieknél a reál tantárgyakra helyezték a hangsúlyt. A klasszikus líceum filológiai jellegű volt, latin és görög nyelv is szerepelt a tanrendben, együtt tanultak a leányok és a fiúk. Tanítóképzőbe is lehetett menni.
Az 1949-ben labdarúgó román bajnok Nagyváradi Haladás 1954. évi törpecsapata, melynek csapatkapitánya
voltam. Balról jobbra: Nádudvary György, Simó Béla, Tötös Lajos, Mészáros Miklós, Acstalán
János. Farnas Sándor, Szilágyi Lajos, Ádelmann Tibor, Nagy V
Konflis és szalmazsák
Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem kellett felvételi vizsgát tennünk a nyolcadik osztályba, jelentkezhettünk bárhova. Érdekes, az előző években mindig tartottak felvételi vizsgát. Én a 2-es számú Fiúlíceumba iratkoztam, bentlakást is kértem. Nagyvárad akkor még magyar ajkú városnak számított. Édesapámmal a váradi állomásról konflissal mentünk a Tudor Vladimirescura átkeresztelt Körös utcai internátusba. Szalma zsákot és zsákvarró tűt is kellett vigyünk, ezekről addig nem hallottam. Az internátus hátsó udvarán szalmával tömtük meg a zsákot. Voltak, akik már aludtak ilyenen, és figyelmeztettek, jó keményre kell megtömni a zsákot, aztán be kell varrni a száját.
Fiúlíceumunk az egyik legnépesebb középiskolának számított, három párhuzamos nyolcadik osztály indult. Bennünket, vidéki diákokat több bentlakásban szállásoltak el. A Körös utcai internátus a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum gondozásában állt, a vidéki fiúk bentlakására szolgált. Iskolánkból ide csak mi, a nyolcadik osztályosok kerültünk és a kilencedikesek. A tizedikesek és tizenegyedikesek más konviktusba kerültek. A klasszikus diákok az épület külön szárnyában laktak.
Színes, tarka diáktársaság gyűlt össze itt az intézetben. Jöttek Nagyszalontáról, Margittáról, Érmihályfalváról, Székelyhídról, Diószegről, Telegdről, valamint a Körös-menti és az Érmellék kisebb településeiről is. Szilágysomlyóról Simó Bélával, Bucival ketten kerültünk ide. Somlyóról a legtöbben a közeli zilahi középiskolát választották. Zilah Kolozs tartományhoz tartozott. Most is csodálkozom, hogy tudták elintézni a zilahiak, hogy náluk megmaradjon a gimnázium. Gyerekkoromban akkora ellentét volt a két város között, ami főleg a focimeccseken csapódott le, hogy én szüleimmel közöltem: nem megyek Zilahra, a csuprosokhoz.
Bentlakási élet
Internátusunkban közös nevelőnk volt a klasszikus diákokkal, Tóth Bélának hívták. Példásan szervezte meg konviktusunk mindennapjait. Még tartott a módi, a kisebb diákok tisztelték a nagyobbakat, szót fogadtak nekik. Nevelőnk a kilencedikesekből tett naponta felelősöket, akik ellenőrizték a szabályok betartását. A felelős karszalagot viselt, és akit valamilyen kihágásért felírt, annak úszott a vasárnapi kimenője. Nem mehetett a városba, helyette szigorított szilenciumon vett részt, vagyis tanulnia kellett.
Vasárnap mi nyolcadikosok délután háromtól öt óráig mehettünk ki a városba, a kilencedikesek két órával tovább, hét óráig maradhattak. Reggel hat órakor keltünk. Kötelező volt a torna, utána a derékig való mosdás. Az épületben levő kantinban reggeliztünk, majd a napi felelős vezetésével kettős sorokban mentünk az Eminescu utcai, mintegy húszpercre levő iskolánkba. Egykor az utcát a kiváló római katolikus püspökről, Szaniszló Ferencről nevezték el, a régi váradiak is mindig így emlegették.
Az órák után visszamentünk az internátusba, ebéd után következett a szilencium, vagyis a tanulás. Este bennünket, nyolcadikosokat, egy-egy kilencedikes kikérdezett a másnapi leckékből. Én a nagyszalontai Krilek Pityunak adtam számot tudásomról. Nagyon jó barátok lettünk.
Lefekvés előtt lábat mostunk. A napi felelős ezt is ellenőrizte. Emeletes ágyakban aludtunk mindannyian, egy hatalmas teremben, nyolcadikosok, kilencedikesek egyaránt, körülbelül negyvenen. Én a felső ágyat választottam. Eleinte sírás környékezett, amikor a hazaiakra gondoltam. Ilyenkor figyelmem elterelésére magamban elkezdtem oroszul számolni.
A Mokos-féle tisztító
Tóth Béla nevelőnk kijelölte a szekrényeket. Két diáknak jutott egy szekrény. Farkas Tónival, nyolcadikos klasszikus diákkal osztoztam a szekrényen. Közösen vettünk egy tintásüveget, amit Tóni véletlenül kiöntött. Lenvászon lepedőink látták kárát. Mi nem jártunk úgy, mint Megyeri, Petőfi vándorszínész barátja. Elvittük tintás lepedőinket a közeli Mokos tisztítóba, s láss csodát, patyolattisztaként kaptuk vissza. Jegyezzem meg, a Mokos család egyik férfi tagja országos kosárlabda válogatott volt, jóval előttünk végzett fiúlíceumunkban. Büszkék is voltunk rá.
Elég az hozzá, nemcsak én voltam eleinte szomorú amiatt, hogy elkerültem a meleg szülői házból, Tóni barátom is búslakodott. Egyik vasárnap délelőtt sírva kérte látogatóba érkezett édesanyját, vigye őt haza, nem akar itt maradni. Édesanyja vigasztalta, nem vitte haza, és jól tette. Farkas Tóni kitűnő orvos lett, sokáig a Felix-fürdő, Erdély legnagyobb gyógyfürdője főorvosi tisztjét töltötte be.
Sárvári és a többiek
Hozzám édesapám jött látogatóba, s vitt el 1952 októberének egyik vasárnapján, roppant nagy örömömre, egy kettős focimérkőzésre. Először a B-ligás, másodosztályban játszó Törekvés [Metalul] játékosai futottak ki a gyepszőnyegre. Örömmel figyeltem Spielmann [Sárvári] Ferenc játékát. Tagja volt az 1944-ben magyar bajnokságot nyert Nagyváradi Atlétikai Club, a híres NAC együttesének és az 1949- ben román bajnok Nagyváradi Haladás csapatának. Hétszeres magyar- és tizenegyszeres román válogatott volt. A fő találkozóra, az A-ligás, 49-es román bajnok Haladás mérkőzésére megtelt a stadion, több ezer néző magyarul biztatta a többségében magyarokból álló csapatot. Nagy figyelemmel kísértem a jobbszélső Demjén Öcsi játékát, aki iskolánk XI. osztályos diákja volt. A kapuban Jank Ferenc röpködött a lövések után. Nem gondoltam, hogy néhány év múlva kiváló és szeretett főnököm lesz. A mérkőzés után a város központjában, a Szedosz vendéglő előtt sok száz szurkoló tárgyalta a mérkőzés eseményeit. Másnap a főutcai Sportüzlet kirakatában magyar nyelven jelent meg a beszámoló a meccsről, fényképfelvételek kíséretében. Megemlítek még egy sportvonatkozású eseményt. Internátusunkban nagyszalontai kollégáink nagyon büszkék voltak, hogy az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula szalontai lányt vett feleségül. Az esküvői fényképet a Körös-híd melletti fényképész kirakatában csodáltuk meg.
Foci a szünetekben
A nyolcadik osztályban az első negyedév vízválasztó volt. Aki két vagy több tárgyból megbukott, azt kizárták az iskolából. Osztályunkból is többnek távoznia kellett. Szomorúságom hamar elmúlt. Vasárnaponként Bárdos Jóska bácsiék, távoli rokonaink gyakran meghívtak ebédre. Náluk az otthon melegét érezhettem. Piri néni nagyon finomakat főzött, roppant ízlettek sültjei, amikhez a krumplipüré mellé kompótot társított. Azt is szerencsének mondhatom, hogy iskolánknak nagy udvara volt, szünetekben nyugodtan focizhattunk. Minden osztályt háromtagú csapat képviselt, a miénkben én is játszottam. Osztályrangadóra is sor került, váradiak az intrisek ellen. Kispályás focit játszottunk két ököl nagyságú gumilabdával a többi osztály ellen. Osztályunk csapatában a legjobb focista, a nagyváradi Székely Gyula már a Haladás ifjúsági csapatában játszott, Lónak becéztük magas termetére való tekintettel. Télen, az órák közötti szünetekben Gyula kezdeményezésére legtöbbször huszonegyet játszottunk, ő tartotta a bankot. Nagymestere volt a puskázásnak, szerinte azért, mert bal kézzel írt. Akkor még nem kamerázták be a tantermeket.
Az igazi pedagógus
Nyolcadikban osztályfőnökünk, a természetrajzot tanító Béczy Tamás olyan volt, mint egy jó édesapa. Kitűnően zongorázott. Az egyik legkedvesebb tanárom, Tátray Barna megszerettette velem a francia nyelvet. Az igazi pedagógust róla mintáznám. Ragyogó, szeretetet sugárzó szeme tiszteletet parancsolt. Viselkedésre is tanított. Sokat beszélt nekünk Párizsról, a Louvre Múzeumról, a Sorbonne Egyetemről, ahol diákoskodott, tőle hallottam, hogy Ady Endre Harc a Nagyúrral című versét a híres francia szobrászművész, Auguste Rodin A gondolkodó elnevezésű, nem kevésbé híres szobra ihlette, amit nagy költőnk Párizsban megcsodált. Tátray tanár úr humorral fűszerezte óráit. Egyik-másik osztálytársam a que francia kötőszócskát kűnek olvasta, kö helyett. Az osztály nagy derültségére ilyenkor mosolyogva rászólt a diákra: „Fiam, ne úgy olvassad, mert az segget jelent.” Laczka Ágnes számtantanárnőnk nem sokkal volt idősebb, mint mi. Nálunk kezdte pályafutását. Szelíd, kedves arcára szívesen emlékezem. Néhány váradi osztálytársam rossz vagányságból többször szemtelenkedett vele, kihasználva tapasztalatlanságát. Az egyik zsilettpengét szúrt a padba, azt pengette. Előfordult, hogy tanárnőnk sírva hagyta el az osztályt. Ilyenkor aztán bejött Péter Sándor történelemtanárunk, jól letolta az osztályt. Tanárnőnknek tanulságos volt ez az év. A következő tanévben áthelyezték a lánylíceumba, megtanult fegyelmezni, szigorúnak mondták lányismerőseink.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
