„Egész úton haza felé” – írta Petőfi 1844-ben. „Egész úton haza felé” – írta a vándorkiállítást rendező kurátor 2023-ban. Mégis, vajon miért ez lett a címe a kiállításnak? Alapfokú válasz: ez a négy szó adja vissza leginkább a kiállítás témáját, Petőfi Sándor vándorlásait. Haladó válasz, bár ez itt a reklám helyének is tűnhet, Petőfi említett sora a költőről elnevezett rádió egyik legkedveltebb műsorának a címe: „Egész úton haza felé.”
Végül a felsőfokú válasz úgy hangzik, hogy itt a magyar líra egyik legszebb anyák napi költeményével akadt dolgunk. Pár nappal vagyunk anyák napja után. A vers túl szép ahhoz, hogy legalább a vége ne hangozzék el, ezért ha megengedik, idézem:
„S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
s én csüggtem ajkán… Szótlanul…
Mint a gyümölcs a fán…”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bizony mi is így csüggünk, mint gyümölcs a fán, az édes anyanyelvünkön. Hiszen az anya szó állandó, természetes jelzője, epitheton ornansa éppen ugyanaz, mint az anyanyelvé: édes. Édesanya. Édes anyanyelv. S ahogyan az anyákat sem egyetlen nap ünnepeljük, úgy a magyar nyelv előtti tisztelgés sem szorítkozhat egyetlen napra. Hiszen mi az, ami magyarrá tesz bennünket? Nem a vér, nem a származás, nem a terület. Voltak idők, midőn vészterhes ideológiák azt hirdették, de ezek természetszerűleg bukásra voltak ítélve. Ám mindig a magyar nyelv volt az, ami bennünket több mint ezer év alatt sasszárnyon hordozott, vezérelt, szárnyával takarva védett. Az ötvenes években elterjedt, népszerű anekdota, történet szerint a magyar nyelv a Marsról származik. Brit tudósok az ezredfordulón pedig kimutatták, hogy a magyar nyelv egy olyan kódrendszer, matematikai képlet, amellyel a legnehezebb dolgokat a lehető legpontosabban ki tudjuk fejezni. De a Nobel-díjas Teller Ede is azt mondta, hogyha ő nem Ady Endre nyelvén gondolkodott volna, akkor belőle legföljebb csak egy közepesnél valamivel jobb fizikatanár lett volna. De az én személyes kedvencem a pár héttel ezelőtti vendégünktől, Ferenc pápától származik. A katolikus dogma szerint, ugye, a pápák ritkán tévednek. Róma püspöke egyenesen azt fejtegette, hogy minden bizonnyal magyar a mennyország nyelve, hiszen egy örökkévalóság megtanulni.
Csak és kizárólag a nyelv lehet az, ami a magyarságot magyarsággá emeli. A magyar nyelv, melynek legmagasabb rendű formája a magyar irodalom, és annak is csúcsa, Olümposza a magyar költészet. Nos, a magyar nyelv és annak ismerete, szeretete az, ami összehozott ma délután bennünket, akik mind más és más irányból gyűltünk össze. Főigazgató urat, aki az erdélyi Szentegyházáról, Nagyvárad érintésével, helyettes államtitkár urat, aki Budapestről – egy jó nagy londoni kitérővel –, és jómagamat, aki Bárándról, cívisvárosi és budapesti átszállóval érkeztem ide. Azért jöttünk, hogy ma délután megemeljük kalapunkat a magyar nyelv és annak legmagasabb rendű formája, a magyar költészet előtt. Na meg formálói, Kazinczy, Petőfi és társai előtt.
A magyar nyelv tisztelete és szeretete ugyanakkor komoly felelősséget tesz a vállunkra. Át kell vinnünk a szerelmünket a túlsó partra. Úgy tudjuk leginkább kifejezni szenvedélyünket, hogyha átadjuk kincsünket gyermekeinknek, unokáinknak. Merthogy, tisztelt hölgyeim és uraim, igenis ki tud veszni, el tud tűnni egy nyelv. Könnyebben és gyorsabban, mint ahogyan azt gondolnánk. Vannak nyelvek, amelyeket már nem használ senki, amelyeken nem ír, nem olvas, nem rendel kávét, nem káromkodik és nem fohászkodik senki. Ez minden magyar hazafi rémálma. Ahogyan azt Kölcsey Ferenc aggodalommal telve megénekelte: „hogy más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép.” Mi pedig – tehetjük hozzá szabadon – megyünk az avarok és a gepidák után. Láthatjuk: ha a nyelv eltűnik, a nép is eltűnik.
A magyar önvédelem első számú védvonala tehát maga a magyar nyelv.
Márpedig nagyon sok ellensége van a nyelvnek. Ellensége a globalizmus, az angol nyelv totális uralmával. Ellenségei a felgyorsult világunk kommunikációs csatornái. Ellenségei a harsány feliratok, vírusként terjedő magyartalanságok, művészetnek kikiáltott, öncélú trágárkodások, melyek szinte kerékbe törik a nyelvünket. Ne legyünk naivak: vannak erők, melyek igenis abban érdekeltek, hogy a helyi értékek helyére nagy, könnyen áttekinthető, könnyen ellenőrizhető és könnyen uralható monstrumok lépjenek.
Ezek a destruktív, romboló, pusztító, züllesztő erők korábban már ellenségnek bélyegezték a Jóistent, kijelentették, hogy nem létezik, házi őrizetbe szorították a keresztyénséget, nemcsak a papokat, a hívőket is, folyamatosan bontják a nemzetet, napról napra üresítik, lúgozzák a család fogalmát. Sőt, újabban céljuk a régi: a múltat végképp eltörölni… És bizony, tisztelt hölgyeim és uraim, a nyelv, mint a nemzeti identitás, a magyar önazonosság záróköve, támadás alatt áll. Holnap vagy holnapután pedig már könnyen arra ébredhetünk, hogy ezek az erők gendersemleges szavakat akarnak majd elültetni a mi nyelvünkben, amely önmagában is gendersemleges.
Ezeknek az erőknek kell ellenállnunk. Ahogyan őseink ellenálltak, nekünk is fel kell vennünk a kesztyűt. „Egység a sokszínűségben” – mondták az Európai Unió alapító atyái. Ezzel szemben a brüsszeli bürokraták manapság az egység alatt egyformaságot, sokszínűség alatt színtelenséget, a szólás és a gondolat szabadsága helyett egyhangúságot értenek. Mégis, hogyan tudunk küzdeni ez ellen az erő ellen, amely nem vér és test, hanem lélek és hatalom? Nincs új a nap alatt. Miképpen Kazinczy, Kölcsey és Petőfi a németesítés és az önkényuralom ellenében, olyan bátorsággal és elszántsággal kell kiállnunk nekünk is, mai is a nyelvünk mellett. Használjuk helyesen, műveljük gyakran, és miként Petőfi: vándoroljuk be azt, ami a mienk.
Nagy szerencsénk, hogy ma itt, Sátoraljaújhelyen állunk, Kazinczy Ferenc gyümölcsöskertjében. A magyar vidék egyik leggyönyörűbb szegletében. Nem véletlen – reformátusként mondhatom: véletlenek márpedig nincsenek –, hogy a magyar nyelv legnagyobb virtuózai szinte mind a magyar vidékről származtak. Az Alföld tengersík vidékének dalnoka, Petőfi Sándor Kiskőrösről, a partiumi törzsökös magyar Arany János Nagyszalontáról, Kölcsey Ferenc a szatmári Sződemeterről, a pannon kultúra nagy mestere, Vörösmarty Mihály Kápolnásnyékről. Mennyi, de mennyi szín van ebben az irodalmi kaleidoszkópban! Pedig ez csak a magyar irodalom pár évtizedes termése, és annak is csak egy része. És ez mind-mind a magyaroké, mind a mienk. Az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve Petőfi Sándoron, Babits Mihályon, Tóth Árpádon keresztül Szőcs Gézáig, sőt a magyar jövő ma még ismeretlen magyar lantosáig.
Törvény, hogy csak az a mienk, amit meg tudunk védeni. Nincs ez másképpen a nyelvünkkel sem.
Kívánom valamennyiüknek, hogy a magyar nyelvnek ne csak használói, olvasói legyenek, de saját őrhelyükön művelői és áthagyományozói is!
Petőfi Sándor soraival szeretném megköszönni a megtisztelő figyelmüket. Előre szólok, ha némi áthallást éreznek korunkkal, az nem a véletlen műve.
„Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.”
Isten óvja Magyarországot!
Sátoraljaújhely-Széphalom, 2023. május 12.
