Nagy Szilvia: Új kaukkfészkek felett… − a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása

Bátor, hiszen a színházi közönség óhatatlanul is hasonlítgat: a könyv és a film velünk élnek, kultúránkat, gondolkozásunkat és társadalmunkat formáló alkotások.

A ’60-as évek Amerikája a civil jogokért, a társadalmi korlátozások ellen tüntető hippimozgalom időszaka, 1962-es publikálásakor tehát a könyv hatalmas visszhangra talált. 1963-ban Dale Wassermann készített hozzá színpadi átiratot, melyet a Broadway, majd az Off -Broadway játszott sikerrel. Bár a regényt a ’70- es években több államban is betiltották, a Száll a kakukk… nem hagyta magát: Miloš Forman 1975-ös filmadaptációja öt Oscar-díjat nyert. Legyen könyv, film vagy színház, a lázadó McMurphy és az ördögi Ratched nővér története az egyén és a rendszer harcáról az idők végezetéig emblematikus alkotás marad.

A székelyudvarhelyi Száll a kakukk…- ból az alkotók közti jó kémia sugárzik, fiatal, lelkes, alkotó energia. Tizenöt fős társulat állt rendelkezésre, melynek majd’ minden tagja színpadon van. Bele is adnak apait-anyait, és így az előadás szinte behúzza a nézőt az elmegyógyintézet falai közé. A szereplőket megszeretjük, megmosolyogjuk, szurkolunk nekik, haragszunk értük, és egyre gyülemlő dühvel dübörög bennünk is az a zsigeri igazság érzet, amelyet igazán csak a helyzetével gátlástalanul visszaélő hatalom képes gerjeszteni.

Bukdácsolások

Dálnoky Réka dramaturg igazán kitűnő beavatkozásai nyomán a játékidő – mely ugyan három óra – észrevehetetlenül röppen el. A történet tartalmilag logikusan épül, a hatást és a feszültséget generáló jelenetek hangsúlyosak maradnak, így egyenletesen menetelünk a drámai csúcspont és a katartikus végkifejlet felé.

Az előadás azért meglepetéseket is tartogat, melyekről nehéz eldönteni, hogy stílusbeli bukdácsolások-e, vagy pedig a rendezői koncepció félig kikelt ötletcsírái. Bukdácsolásnak érződik minden, ami kilóg az amúgy erősen klasszikus keretek közül. Ilyen a kezdőképben az oldalfalak víziószerű mozgatása, a jelenetátvezető vetítések direkt, illusztratív, giccsbe hajló erőltetése, a túlkoptatott és funkcióiban következetlen mikrofonhasználat és a nézők forszírozott bevonása. Az oldalfalak mozgatása ráadásul elvarratlanul marad, a posztmodern színházcsinálás címkéjével letapasztott epizód csupán.

Vladimir Anton nem először dolgozik a székelyudvarhelyi társulattal, a színészek képességeit láthatóan jól ismeri, a karaktereket is az egyénekre igazítja. A „Főnéni” esetében minden bizonnyal szeretne a diktátor mögé mutatni, ahol tetten érhető valami torzult jószándék. Az értelmezési irány helyénvaló, de adott szituációkban a szerepet játszó színésznőnek szinte semmi esélye sincs arra, hogy a színpadot felrobbantó McMurphy valós ellenfele legyen. Az antagonista nem lehet kevesebb, mint a főhős, márpedig Ratched nővér sokkal inkább egy kétségbeesett tanító néninek látszik, akit annyira kiborít az osztály fenegyereke, hogy a végén már a térdén csúszik-mászik, és épp ez az, ami meggyöngíti pozícióját. Ugyanakkor valahol még dühítőbb, hogy hatalmánál fogva mégis diadalmaskodhat.

Barabás intenzív alakítása, csapatmunka

Egyebekben Anton a darab klasszikus vonalát szépen megoldotta. Az előadás az elejétől a végéig remek ívet épít, a legjelentősebb csoportjelenetekből szívó erejű, szuggesztív szituációkat teremt. Érzékenyen nyúl minden játékperchez, az utolsó jelenetekben a drámai csúcspont a végsőkig felfokozott: egy fals rezgés sem fosztja meg a nézőket attól a ritka pillanattól, amiért érdemes színházba járni.

A Száll a kakukk…-ot a színészi alakítások és csapatmunka tette igazán szerethetővé. Persze aligha veszik elő, ha a társulatnak nincs egy olyan kakukkja, mint Barabás Árpád. „Intenzív színpadi jelenlétéért” a kisvárdai fesztiválon díjjal is jutalmazták. Az intenzív szó találó: McMurphyként az első pillanattól az utolsóig vadul ég, rendkívül laza és vagány. Olyannyira természetes, hogy felmerül a gyanú: Barabás és McMurphy ugyanaz a személy. Rosszfiú, akit mégis imádunk, mert jó a dumája, nagy a szíve, erős az igazságérzete, a maga ura, de másokat is észrevesz, másokért is harcol. Igazi vezér. Szerencsére Barabás lehetőséget kap, hogy egy-egy pillanatra megmutassa McMurphy agresszív és valóban veszélyes oldalát is, ami fontos adalék a történet megítéléséhez.

Kár, hogy a nagy, méltó ütközet közte és Ratched nővér közt elmarad, Mezei Gabriella eminens képességeit elsősorban a Billyvel való közös jelenetében mutathatja meg igazán, mely – számomra legalábbis – sokkal erőteljesebb a filmbelinél. Az ok talán az, hogy Mezei Gabriella sokkal szívélyesebb természet, a betegek látszólag jobban is bíznak benne, és ezért visszaélése is álnokabb. Mosolygó negédességével tényleg az utolsókig feszíti a húrt.

Bromden illúzióromboló parókája alatt Nagy Csongort találjuk. A Tomcsa Sándor Színház egykori tagja hat év után vendégművészként, a Harag György Társulattól tért vissza a produkcióba a félvér indián „Főnök” szerepében. Parókájával fordított arányban nagyon szép alakítást láthatunk tőle. A narratívák hangnemi egyszerűsége megadja a karakter nemességét, tartását, amit játékában következetesen végigvisz, később pimasz humorral és látható élvezettel lázad. Őszinte jelenléte különösen az utolsó jelenetben kulcsfontosságú.

A többi ápolt jól elkülönülő, technikailag alaposan kidolgozott és következetesen végigvitt figurákat játszik, a karakterek jól kiegészítik egymást. Ami olykor mégis ráébreszti a nézőt, hogy csak játékot lát, az a fiatal, egészséges erő, ami a külső gesztusok ellenére átszivárog egyegy alakításon. Talán azért is, mert a betegek néha kilépnek saját világukból, és az ép szellem hangján fogalmazzák meg a darab fontos mondanivalóit (ez egyébként ügyes eszköze a kiemelésnek). Csapatmunkájuk példaértékű: egyes jelenetek energiái szinte tapinthatóvá válnak a koncentrált, felfokozott összjátékban.

A tragikus sorsú Billyt Jakab Tamás alakítja, utolsó jelenetében különösen hiteles. A csapat vezetője, Dale Harding, szimpatikus kisember, nagymonológjáig egészen épeszűnek is látszik, Dunkler Róbert azonban jó ízléssel bizonyítja az ellenkezőjét. Martini és Cheswick két nagyon humoros, remekül sikerült karakter, előbbi Esti Norbert személyében izgágán védelmezi képzelt barátját, Martinezt, utóbbiból Tóth Árpád formál enyhén debil ápoltat. Gyermeki mosollyal az arcán ül fazéksapkája alatt a bombamániás Scanlon, azaz Szűcs-Olcsváry Gellért, lázasan jön-megy, közlekedik, olyan, mint egy kis gomba-bomba; csak imádni lehet. Pál Attila Rucklyja csodás lehetőséget teremt, hogy a magyar nyelv összes szépséges káromkodásvariációját megcsodálhassuk, meg is csodáljuk! Akárcsak fizikai állóképességét, lévén, hogy szinte az egész előadás alatt széttett karokkal, mozdulatlan áll. Nem mellesleg érezni ebben a tartásban a Krisztus-allúziót: a modern lázadók golgotája az antikrisztusi világ sémáiba illesztő lobotómia.

László Kata játékában Flinn nővér meg nem ismert magánélete is átdereng, legalábbis asszociálunk rá. Idegességében vihogó, olykor éneklős beszédű alárendeltje Ratched nővérnek. Wagner Áron Dr. Spivey-je leginkább egy mai bölcsészkezdeményre hajaz, amit jelmeze is megerősít. Nem tudjuk elképzelni sem, hogy vették fel orvosnak (mondjuk orvoshiány van), de ezt a bizonytalan, ledominálható figurát egy az egyben hozza. Candy és Sandra a két becsempészett prostituált, Nagy Xénia Abigél és Sepsi Melinda alakításában erősen rajzolt rocker-hippi libák, nem merném kijelenteni, hogy az utcán ne futhatnánk bele a típusukba.

A látvány Romulus Boicu munkája; a díszlet funkcionális, a pokol és a mennyország kontrasztjának elmegyógyintézetre alkalmazott tere, és a jelmezeken is ez a két pólus köszön vissza. A vetített animációkat Ana-Bianca Tudorică egyébként ügyesen készítette el, a zenei dramaturgia pedig végig nagyon erős.

A székelyudvarhelyi Száll a kakukk fészkére a könyvvel és a filmmel összevethetetlen, egyedi és egységes alkotás, a színház társulatának jól sikerült sajátja. A produkció maga is az a kakukk, amely a fészek felett repül el: semmit sem másol, a maga útját járja. A néző nem fog csalódni, érdemes jegyet váltani rá a színészek miatt is, és azért is – bár a rendezés nem indukálja –, mert kicsit átértékeljük az életünket átszövő rendszereket, és keresni kezdjük magunk körül világunk kakukkfészkeit.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)