Nagygéci Kovács József: Kertész Imrére emlékezünk

2021. március 31., 08:21

Kertész Imre Nobel- és Kossuth-díjas magyar író és műfordító 1929. november 9-én született Budapesten és itt is hunyt el 2016. március 31-én. Halála ötödik évfordulóján három kötetét  (Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, A végső kocsma – mindhárom a Magvető Kiadónál jelent meg) ajánlva emlékezünk.

Kertész Imre felolvas A végső kocsma című regényből (2010) - Fotó: MTI / Beliczay László

Elsőként az író főműveként jegyzett, irodalmi Nobel-díjjal elismert regényét, a Sorstalanságot ajánljuk első (és újra-, illetve újra- és újra-) olvasásra. „Egy olyan írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” – indokolta többek közt a 2002-es irodalmi Nobel-díj odaítélését a Svéd Királyi Akadémia. Kertész több mint tíz éven át írta a Sorstalanságot, és a befejezés után még éveket várt a megjelenésére. A könyv regény, de a súlyos valósággal való kapcsolata nem csak önmagában a holokauszttal van, hanem a szerző életének folytatásával is. Kertész egy 2003-ban adott interjúban erről így vallott: a „Sorstalanságot a Kádár-rendszer alatt írtam – aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni korszakára emlékeztetett.” Ezzel tulajdonképpen csak aláhúzta mindazt, amit a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében így fogalmazott meg: „Az undor, a depresszió, amire reggelente felébredtem, rögtön bevezetett a világba, amelyet ábrázolni kívántam. Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni ugyanazt a regényt, amelyet ma a Sorstalanság címen ismer a világ, és a Svéd Akadémia legmagasabb elismerésében részesül.” Kertész Imrét zsidó származása miatt tartóztatták le és deportálták 1944-ben, előbb Auschwitzba, majd Zeitz és Buchenwald koncentrációs táboraiba. A mű főszereplője, Köves Gyuri is épp 14 éves, amikor a szörnyűségek megesnek vele, megesnek, mert a Sorstalanság többek közt épp arról is beszél, hogy a holokauszt borzalmai messze túl vannak az emberileg elképzelhetőn, felfoghatón és így a leírhatón is. 

„Kertész, ne színezzük, azt mondja, nincsen esély. Illetve még csak nem is mondja ezt, nem beszél erről, mert erről nincs mit. Ez így elég kellemetlen. Kertész művészete kellemetlen. Ez a valódi szintje az olvasásnak, a históriaiból kinövő ontológiai szint, az a bizonyos általános emberi. Kertész otthontalansága nem politikai természetű, miképpen szabadsága sem. Nem az embertelenségről beszél, hanem az emberről, nem fontos humanista elvek irodalmi megjelenítője (a köntös!), ennél vadabb, elemibb, zavarba ejtőbb” – mondja róla a pályatárs és jóbarát Esterházy Péter.

A Sorstalanság azonban nemcsak a téma megközelítésében, hanem a feldolgozásban, az írói eszközök alkalmazásában is rendkívüli. A szöveg egyes szám első személyű, mégis szinte szenvtelen hangon, tárgyilagosan tudósít, állandó közbeékelésekkel, mintha csak az lenne a narrátor célja, hogy amiről beszél, azt magától a lehető legjobban eltávolítsa még úgy is, hogy megjelennek közben az érzései, gondolatai. 

„A tábor, értesülök, hét év óta működik, akadnak itt azonban még régebbi táborokból valók is, melyek közül egy bizonyos »Dachau«, továbbá »Oranienburg« és »Sachsenhausen« nevével ismerkedtem meg: akkor is értettem meg azt az elnéző színezetű mosolyt a mi láttunkra némelyik jól öltözött s a drótkerítés túloldaláról való méltóság arcán, akiken tíz-húszezres, sőt négy- meg háromjegyű számot is láttam. Táborunk közelében – tudtam meg – a művelődés szempontjából nevezetes város, Weimar fekszik, melynek híréről otthon én is tanultam már, természetesen: itt élt és alkotta műveit egyebek közt az az ember, kinek »Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?« kezdetű költeményét magam is könyv nélkül ismerem, s kinek – mint hírlik – saját keze által elültetett s azóta törzsökössé terebélyesedett, emléktáblával ellátott és mitőlünk, raboktól kerítéssel óvott fája is van valahol a táborunk területén – így beszélik. Mindent egybevetve, azokat a bizonyos auschwitzi arcokat cseppet se volt nehéz megértenem: elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.”

„A regény tehát egy olyan »atonális nyelven« íródott, amely azon a felismerésen alapul, hogy Auschwitz után a kultúra konszenzuson alapuló egységes hangneme érvényét vesztette. A holokauszt ábrázolása a műben nélkülözi a morális ítélkezés szempontjait, nem kíván vádirat lenni, s éppúgy tartózkodik a szenvedés patetikus és panaszos megszólaltatásától, ahogy az elkövetők gonoszként történő megbélyegzésétől is” – írja Horváth Péter a kötetről a Magyar Művészeti Akadémia szócikkében.

Ez az atonális (a zenében hangnem nélkülit jelent) nyelv azonban éppen ezzel válik elemi erejűvé, a Sorstalanság nem csupán a megírt témájával, a szerzőhöz köthető életrajziságától lesz súlyos, Kertész Imre irodalmi alkotásként, műként alkotott maradandót és örök érvényűt.

 *

„Azok a mondatok, amelyekre szükségünk van, előbb-utóbb megkeresnek bennünket” – így hangzik a Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregény egyik tételmondata.

A címben szereplő kifejezések a szöveg minden egyes részletét megvilágító feliratként olvashatók. A kaddis (Kádis) egy zsidó imaforma, gyászima, melynek tartalma az elhunyt siratása mellett (és azt felülírva) Isten nagyságáról és kegyelméről szóló szöveg. „A meg nem született gyermek” kifejezés határozott névelője konkrétumokat takar, míg egyben olvasva – a gyász egy nem már nem létező, hanem egy létre sem jövő ember miatt: ebben benne van Kertész minden írói és emberi (egyéni és közösségi sorsában létező) gondolata, érzése. Visky András írja egy nagy ívű elemzésében, hogy „a regényforma és életforma tökéletesnek mondható egybeesése a regény mint ima, a regény mint a végletekig pontosított, megformált mondatokkal elkezdett, tulajdonképpen kezdeményezett (»ima«) beszélgetés.”

A regény első szava a nem, utolsó az imádságok végén megjelenő ámen, ami jelentése szerint (úgy legyen) elsősorban az isteni akarat beteljesülésére való emberi ráhagyatkozás szava, ahol az elfogadásig tartó kiemelten nehezen bejárható út épp úgy fontos, mint maga az elfogadás. Nem beletörődés, passzív lemondás, hanem egy küzdelmekkel teli folyamat egy lehetséges végállomása. A szöveg labirintus, és egyáltalán nem biztos, hogy ki lehet belőle érni, de biztosan sokfelé el lehet benne jutni. A zsidó írásmagyarázó hagyományokat idézve minden állítás számtalan kérdéssel, reflexióval, ellentmondással és az ezekből kinövő újabb állításokkal növekszik, dagad, eközben mindvégig ott van az imádság, mint háttér. Egy olyan belső monológ a Kaddis, mely eközben egy komoly és őszinte dialógus is: az elbeszélő párbeszéde önmagával, környezetével, múltjával, jövőjével és a Mindenhatóval.

„azt mondta a feleségem, hogy mindezekre a kérdéseinkre és válaszainkra, ezekre az egész életünket érintő kérdésekre és válaszokra csakis az egész életünkkel felelhetünk, pontosabban a teljes életünkkel, mert minden ezentúl föltett kérdésünk és minden ezentúl adott válaszunk elégtelen kérdés és elégtelen válasz lenne, és hogy a teljességet ő csupán egyféleképpen tudja elképzelni, mert, legalábbis az ő számára, semmi más teljesség nem pótolhatja az egyetlen, a maradéktalan, a valóságos teljességet, hogy tehát gyereket akar tőlem, mondta a feleségem. Igen, és

„Nem!” – mondtam én rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt; és mintha ez a

„Nem!” nem eléggé határozott

„Nem!” lett volna, vagy mintha biztos lett volna következetlenségemben, a feleségem csak nevetett rajta. Hogy ért ő engem, mondta később, tudja, milyen mélyről fakadhat belőlem a

„Nem!”, és hogy mit kell legyőznöm magamban, hogy igenné legyen. Én pedig azt feleltem erre, hogy azt hiszem, én is értem őt, tudom, hogy mit gondol, de hogy a

„Nem!” az

„Nem!”, és nem afféle zsidó nem, aminek ő valószínűleg gondolná, nem, ebben én egészen biztos vagyok, olyan biztos, amennyire bizonytalan azt illetően, hogy tulajdonképpen miféle

„Nem!” is ez, csak éppen

„Nem!”, mondtam, habár, ami a zsidó nemet illeti, arra is lenne épp elég indok…”

*

Kertész Imre életében megjelent egyik utolsó kötete A végső kocsma, ez az öt fejezetből álló, nehezen meghatározható szövegegyüttes. Az önéletrajzként olvasható két rész (Nyílt titkok, Trivialitások kertje) mellett a nyitó szöveg (A végső kocsma) egy regényvázlat, emellett helyet kapott  a kötetben egy – mint tudható meg soha nem írt – bibliai témájú dráma részlete (a Biblia Lót történetének parafrázisa) míg a kötet végén Exit címmel egy személyes hangvételű búcsúvétel olvasható. A szövegekben közös a naplószerűség és a magánéleti referenciák. Különleges tudósítás például a Nobel-díj átvétele és az azt követő időszakról szóló feljegyzések, amelyből egy, az elismerést komolyan vevő, de annak sokféle következményeit nem mindig higgadtan viselő magánember képe bontakozik ki. Általában is jellemző a szövegekre, hogy több helyen indulatokkal teli, már-már kíméletlen őszinteséggel átitatottak. Őszinte emberi sorok egy elsősorban önmagával szemben kíméletlen írótól.

Fotó: MTI / Nándorfi Máté

„Kiderült, nem azért írok, hogy az örömöt keressem, ellenkezőleg, derült ki, az írással a fájdalmat, a minél élesebb, a már-már elviselhetetlen fájdalmat keresem, igen valószínűen azért, mert a fájdalom az igazság, arra pedig, hogy mi az igazság, írtam, a válasz oly egyszerű: az igazság az, ami fölemészt, írtam.”

Kertész megjegyzései több helyen viszonylag leegyszerűsítve állítanak valamit az épp vizsgált tárgyukról, de ennek is köszönhetően jelenik meg a humor, igaz, fanyar formában: „Az arisztokrata: a zenét isteninek, a zeneszerzőt szolgának tekinti. A demokrácia: a zeneszerzőt elfelejti, az előadót isteníti. A késői demokrácia: a talentumot demokráciaellenesnek tekinti.”

A nagyrészt a 2000-es években keletkezett szövegek bepillantást engednek egy nagy író nem hétköznapi hétköznapjaiba, pillanatokra láthatóvá tesznek írói műhelytitkokat, a gondolkodó és alkotó ember nagysága épp úgy megismerhető belőle, mint törékenysége. Ahogy a kötetzáró Exitben mondja: „Minden sikerült, amire az életemben törekedtem és e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy a saját elpusztításomra törekedtem. Mindig volt egy titkos életem és mindig az volt az igazi.”

 

 Kertész Imre művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán olvashatók:  DIA

A Kertész Imre Intézet oldala: Kertész Intézet