„lépkedve ki az időből a / semmibe az értelmezhetet / lenség tartománya felé”
(Zalán Tibor: Az idő sakktáblája)
„Én vagyok-e a saját időm?”[1] – így fordítja meg a „mi az idő” kérdését Martin Heidegger, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója. Különösen időszerűnek látszik ez a kérdés idén, járványhelyzetben, mikor „kizökkent az idő” (Hamlet), s paradox módon úgy szűkölködhettünk az időben, hogy a legtöbb jutott belőle. A másokkal, máshol eltöltött időre gondolok elsősorban, ennek a lehetőségét hiányoltam, miközben velem volt „az idő adománya” (Jacques Derrida). Ezt a többletet elsősorban a közlekedésre, átszállásokra, jövés-menésre vagy nem a „legszükségesebb” tennivalókra szánt órák kiesése adta, amit akár magunkra is fordíthattunk (volna). Sorra olvashatunk olyan karanténfeljegyzéseket, amelyek számba veszik ezt az adományt: kitelt az időnkből klasszikusokat olvasni, Goethét vagy éppen Thomas Mannt,[2] kipróbálni új recepteket, végeláthatatlan virtuális beszélgetéseket is folytattunk, barkácsoltunk [bricolage] a szűkülő térben. Ezek idilli pillanatok voltak, mégis ott őrölt fölöttünk az idő vasfoga, s év végére felgyűltek veszteségeink. Saját életünkben is nyomot hagynak ezek a történelmi idők, hiszen „Heidegger óta közhely, hogy a létprobléma időprobléma.”[3] Ezt a két alapkategóriát választja fő művének címéül is: Lét és idő (Sein udn Zeit), de csak a lét kérdését tudja végiggondolni. A lét mellé rendelt időfogalom az irodalomban szintén toposz (amellett, hogy a temporalitás mint a jelentésteremtés egyik legfőbb eszköze napjaink irodalomelméleti diskurzusában is kitüntetett jelentőségű), az időtudat sokszor léttudat: a tavasz a születést, fiatalságot jelöli, míg például a tél az elmúlást. Kétségtelen, hogy most erről a végéről égetjük a gyertyát (Heidegger szerint hiteltelen ember, aki menekül saját végességtudata elől), s a passzív áramlás helyett talán felértékelődött bennünk a jelen. A szubjektív idővel is sokat foglalkozó Nyíri Kristóf magyar filozófus, akadémikus Einsteint idézi, akit aggasztott „a most problémája”, mivel a szubjektív ember számára mást jelent, mint a múlt, vagy a jövő." „A múlt annyit tesz: most már nem; a jövő: most még nem"[4] – írja Heidegger, ám a fizikában nincs meg ez a különbség.[5]
Újabb kérdések merülhetnek bennünk, ha az idő kozmológiai alapjait nézzük, ami tehát meghaladja saját előfeltevéseinket, mivel ebben a vonatkozásban nincs abszolút tér és idő, önmagában mindkettő semmi, de az is próbára teheti a gondolkodásunkat, ha arra gondolunk, hogy ebben a távlatban a múltat észleljük a jelenünkben. Viszonylagosság válhat bennünk a most, ez a kitüntetett pillanat, az idő rövid történetében (Stephen Hawking). Saját magunk számára azonban az idő a születésünkkel kezdődik, a fizikai idő helyett a megélt idő privilégiumával. Időtálló lehet Henri Bergson megkülönböztetése a heterogén és a homogén időre vonatkozóan: míg az előbbi az élményidőre vonatkozik, s rövidebbnek észleljük, a homogén idő statikus. De valójában Immanuel Kant hajtotta végre a kopernikuszi fordulatot a gondolkodástörténetben azzal, hogy megállapította: az idő szükségszerű eleme a megismerésnek. Noha Kant az érzékiség felől értelmezte a fogalmat, forradalmi lépést tett afelé, hogy „belsővé tegyük” az időt.
A modern korban már saját egzisztenciánkon keresztül találkozunk vele, „De a döntő nem is az, hogy ne lépjünk ki, vagy: kilépjünk-e az időbeliség köréből, hanem hogy megfelelően lépjünk bele.”[6] Míg Heideggernél az idő a szubjektum privilégiuma, Emmanuel Levinas számára interszubjektív, személyek közötti entitás. Levinas elutasította a heideggeri időfelfogást, megpróbált kiutat találni belőle. Ezt a mozgást a feleletigény megteremtődése teszi lehetővé, tudnunk kell kilépni magunkból a másik felé, mivel: „az idő nem egy elszigetelt és magában álló szubjektum teremtménye [fait], hanem a szubjektum és a másik közötti viszony maga.”[7] Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
[1] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202
[2] Vö. Lövétei Lázás Lázsló: Goethe karanténban, https://www.helikon.ro/lovetei-lazar-laszlo-goethe-karantenban/
[3] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[4] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[5] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet_roviditve.pdf, 9.
[6] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202, 194. .o. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/11525/Vilagossag_2010_nyar_Lengyel.pdf?sequence=1&isAllowed=y
[7] http://www.vilagossag.hu/pdf/20071204090340.pdf, 37.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.