2020. december 20., 01:35
Gulyás Andrea: Kapcsolatok V. (akril, falemez, 50 × 50 cm, 2019)
„lépkedve ki az időből a / semmibe az értelmezhetet / lenség tartománya felé”
(Zalán Tibor: Az idő sakktáblája)
Pál-Lukács Zsófia | 2020, az elkülönülés kényszerű időszaka
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak.
„Én vagyok-e a saját időm?”[1] – így fordítja meg a „mi az idő” kérdését Martin Heidegger, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója. Különösen időszerűnek látszik ez a kérdés idén, járványhelyzetben, mikor „kizökkent az idő” (Hamlet), s paradox módon úgy szűkölködhettünk az időben, hogy a legtöbb jutott belőle. A másokkal, máshol eltöltött időre gondolok elsősorban, ennek a lehetőségét hiányoltam, miközben velem volt „az idő adománya” (Jacques Derrida). Ezt a többletet elsősorban a közlekedésre, átszállásokra, jövés-menésre vagy nem a „legszükségesebb” tennivalókra szánt órák kiesése adta, amit akár magunkra is fordíthattunk (volna). Sorra olvashatunk olyan karanténfeljegyzéseket, amelyek számba veszik ezt az adományt: kitelt az időnkből klasszikusokat olvasni, Goethét vagy éppen Thomas Mannt,[2] kipróbálni új recepteket, végeláthatatlan virtuális beszélgetéseket is folytattunk, barkácsoltunk [bricolage] a szűkülő térben. Ezek idilli pillanatok voltak, mégis ott őrölt fölöttünk az idő vasfoga, s év végére felgyűltek veszteségeink. Saját életünkben is nyomot hagynak ezek a történelmi idők, hiszen „Heidegger óta közhely, hogy a létprobléma időprobléma.”[3] Ezt a két alapkategóriát választja fő művének címéül is: Lét és idő (Sein udn Zeit), de csak a lét kérdését tudja végiggondolni. A lét mellé rendelt időfogalom az irodalomban szintén toposz (amellett, hogy a temporalitás mint a jelentésteremtés egyik legfőbb eszköze napjaink irodalomelméleti diskurzusában is kitüntetett jelentőségű), az időtudat sokszor léttudat: a tavasz a születést, fiatalságot jelöli, míg például a tél az elmúlást. Kétségtelen, hogy most erről a végéről égetjük a gyertyát (Heidegger szerint hiteltelen ember, aki menekül saját végességtudata elől), s a passzív áramlás helyett talán felértékelődött bennünk a jelen. A szubjektív idővel is sokat foglalkozó Nyíri Kristóf magyar filozófus, akadémikus Einsteint idézi, akit aggasztott „a most problémája”, mivel a szubjektív ember számára mást jelent, mint a múlt, vagy a jövő." „A múlt annyit tesz: most már nem; a jövő: most még nem"[4] – írja Heidegger, ám a fizikában nincs meg ez a különbség.[5]
Újabb kérdések merülhetnek bennünk, ha az idő kozmológiai alapjait nézzük, ami tehát meghaladja saját előfeltevéseinket, mivel ebben a vonatkozásban nincs abszolút tér és idő, önmagában mindkettő semmi, de az is próbára teheti a gondolkodásunkat, ha arra gondolunk, hogy ebben a távlatban a múltat észleljük a jelenünkben. Viszonylagosság válhat bennünk a most, ez a kitüntetett pillanat, az idő rövid történetében (Stephen Hawking). Saját magunk számára azonban az idő a születésünkkel kezdődik, a fizikai idő helyett a megélt idő privilégiumával. Időtálló lehet Henri Bergson megkülönböztetése a heterogén és a homogén időre vonatkozóan: míg az előbbi az élményidőre vonatkozik, s rövidebbnek észleljük, a homogén idő statikus. De valójában Immanuel Kant hajtotta végre a kopernikuszi fordulatot a gondolkodástörténetben azzal, hogy megállapította: az idő szükségszerű eleme a megismerésnek. Noha Kant az érzékiség felől értelmezte a fogalmat, forradalmi lépést tett afelé, hogy „belsővé tegyük” az időt.
A modern korban már saját egzisztenciánkon keresztül találkozunk vele, „De a döntő nem is az, hogy ne lépjünk ki, vagy: kilépjünk-e az időbeliség köréből, hanem hogy megfelelően lépjünk bele.”[6] Míg Heideggernél az idő a szubjektum privilégiuma, Emmanuel Levinas számára interszubjektív, személyek közötti entitás. Levinas elutasította a heideggeri időfelfogást, megpróbált kiutat találni belőle. Ezt a mozgást a feleletigény megteremtődése teszi lehetővé, tudnunk kell kilépni magunkból a másik felé, mivel: „az idő nem egy elszigetelt és magában álló szubjektum teremtménye [fait], hanem a szubjektum és a másik közötti viszony maga.”[7] Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
[1] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202
[2] Vö. Lövétei Lázás Lázsló: Goethe karanténban, https://www.helikon.ro/lovetei-lazar-laszlo-goethe-karantenban/
[3] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[4] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[5] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet_roviditve.pdf, 9.
[6] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202, 194. .o. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/11525/Vilagossag_2010_nyar_Lengyel.pdf?sequence=1&isAllowed=y
[7] http://www.vilagossag.hu/pdf/20071204090340.pdf, 37.
