„lépkedve ki az időből a / semmibe az értelmezhetet / lenség tartománya felé”
(Zalán Tibor: Az idő sakktáblája)
„Én vagyok-e a saját időm?”[1] – így fordítja meg a „mi az idő” kérdését Martin Heidegger, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója. Különösen időszerűnek látszik ez a kérdés idén, járványhelyzetben, mikor „kizökkent az idő” (Hamlet), s paradox módon úgy szűkölködhettünk az időben, hogy a legtöbb jutott belőle. A másokkal, máshol eltöltött időre gondolok elsősorban, ennek a lehetőségét hiányoltam, miközben velem volt „az idő adománya” (Jacques Derrida). Ezt a többletet elsősorban a közlekedésre, átszállásokra, jövés-menésre vagy nem a „legszükségesebb” tennivalókra szánt órák kiesése adta, amit akár magunkra is fordíthattunk (volna). Sorra olvashatunk olyan karanténfeljegyzéseket, amelyek számba veszik ezt az adományt: kitelt az időnkből klasszikusokat olvasni, Goethét vagy éppen Thomas Mannt,[2] kipróbálni új recepteket, végeláthatatlan virtuális beszélgetéseket is folytattunk, barkácsoltunk [bricolage] a szűkülő térben. Ezek idilli pillanatok voltak, mégis ott őrölt fölöttünk az idő vasfoga, s év végére felgyűltek veszteségeink. Saját életünkben is nyomot hagynak ezek a történelmi idők, hiszen „Heidegger óta közhely, hogy a létprobléma időprobléma.”[3] Ezt a két alapkategóriát választja fő művének címéül is: Lét és idő (Sein udn Zeit), de csak a lét kérdését tudja végiggondolni. A lét mellé rendelt időfogalom az irodalomban szintén toposz (amellett, hogy a temporalitás mint a jelentésteremtés egyik legfőbb eszköze napjaink irodalomelméleti diskurzusában is kitüntetett jelentőségű), az időtudat sokszor léttudat: a tavasz a születést, fiatalságot jelöli, míg például a tél az elmúlást. Kétségtelen, hogy most erről a végéről égetjük a gyertyát (Heidegger szerint hiteltelen ember, aki menekül saját végességtudata elől), s a passzív áramlás helyett talán felértékelődött bennünk a jelen. A szubjektív idővel is sokat foglalkozó Nyíri Kristóf magyar filozófus, akadémikus Einsteint idézi, akit aggasztott „a most problémája”, mivel a szubjektív ember számára mást jelent, mint a múlt, vagy a jövő." „A múlt annyit tesz: most már nem; a jövő: most még nem"[4] – írja Heidegger, ám a fizikában nincs meg ez a különbség.[5]
Újabb kérdések merülhetnek bennünk, ha az idő kozmológiai alapjait nézzük, ami tehát meghaladja saját előfeltevéseinket, mivel ebben a vonatkozásban nincs abszolút tér és idő, önmagában mindkettő semmi, de az is próbára teheti a gondolkodásunkat, ha arra gondolunk, hogy ebben a távlatban a múltat észleljük a jelenünkben. Viszonylagosság válhat bennünk a most, ez a kitüntetett pillanat, az idő rövid történetében (Stephen Hawking). Saját magunk számára azonban az idő a születésünkkel kezdődik, a fizikai idő helyett a megélt idő privilégiumával. Időtálló lehet Henri Bergson megkülönböztetése a heterogén és a homogén időre vonatkozóan: míg az előbbi az élményidőre vonatkozik, s rövidebbnek észleljük, a homogén idő statikus. De valójában Immanuel Kant hajtotta végre a kopernikuszi fordulatot a gondolkodástörténetben azzal, hogy megállapította: az idő szükségszerű eleme a megismerésnek. Noha Kant az érzékiség felől értelmezte a fogalmat, forradalmi lépést tett afelé, hogy „belsővé tegyük” az időt.
A modern korban már saját egzisztenciánkon keresztül találkozunk vele, „De a döntő nem is az, hogy ne lépjünk ki, vagy: kilépjünk-e az időbeliség köréből, hanem hogy megfelelően lépjünk bele.”[6] Míg Heideggernél az idő a szubjektum privilégiuma, Emmanuel Levinas számára interszubjektív, személyek közötti entitás. Levinas elutasította a heideggeri időfelfogást, megpróbált kiutat találni belőle. Ezt a mozgást a feleletigény megteremtődése teszi lehetővé, tudnunk kell kilépni magunkból a másik felé, mivel: „az idő nem egy elszigetelt és magában álló szubjektum teremtménye [fait], hanem a szubjektum és a másik közötti viszony maga.”[7] Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
[1] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202
[2] Vö. Lövétei Lázás Lázsló: Goethe karanténban, https://www.helikon.ro/lovetei-lazar-laszlo-goethe-karantenban/
[3] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[4] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet.pdf
[5] http://www.hunfi.hu/nyiri/Nyiri_Konzervativ_idonezet_roviditve.pdf, 9.
[6] Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, hermeneutika. Az időprobléma heideggeri radikalizációjáról, Világosság, 2010, nyár, 189-202, 194. .o. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/11525/Vilagossag_2010_nyar_Lengyel.pdf?sequence=1&isAllowed=y
[7] http://www.vilagossag.hu/pdf/20071204090340.pdf, 37.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”