Filozófiai közhely, hogy létezésünk térhez és időhöz kötött. Immanuel Kant, e kategóriák egyik legismertebb filozófusa szerint a tér és az idő szükségszerűen adott fogalmak, a megismerés lehetőségének abszolút feltételei: a világ megragadása térben és időben történik. Ennek most, a koronavírus térhódításának idején különös jelentősége lehet számunkra. A térre most elsősorban nem filozófiai kategóriaként gondolunk; tértapasztalatunk idén egyfajta közös, globális hiány, ami ahelyett, hogy tágulna a tapasztalati valóságban, inkább éppen összezsugorodik. A tér, mint a tevés-vevés helyszíne nem adott számunkra, vagy nem olyan mértékben adott, mint ahogy megszoktuk, mint ahogy szeretnénk. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a teret használjuk, mozgunk benne, találkozunk egymással, látjuk egymást, s legfőképp elmegyünk, hogy valahová megérkezzünk [1].
A szeparálódás időszakában azonban a belső tereink válnak a létezés lehetőségfeltételeivé, egyfajta „veszteségmentes övezet” az otthonunk, miközben nehezen tudunk szabadulni a Seneca egyik levelében megfogalmazott figyelmeztetéstől: nem egy zug számára születtünk. [2]
A tér kutatása sokáig független volt a lételméleti megközelítésektől, napjainkban azonban „egyre nagyobb hangsúlyt kap és helyet követel magának a lét és keletkezés lényegi és mindent behálózó térbelisége.” [3] Az 1960-as években Franciaországban a mentális és materiális térértelmezést a megélt tér értelmezési lehetősége váltja fel, főként Henri Lefebvre munkássága révén a térhez ma már trialektikusan, három szemléleti mód alapján közelíthetünk: megjelenhet a tér, ahogyan azt érzékeljük (1), ahogyan arról gondolkodunk (2) illetve ahogyan azt megéljük, használjuk (3). Michel Foucault viszont a Felügyelet és büntetés című nagy hatású szövegében a hatalommal tárgyalja egy összefüggésben a tér fogalmát, de nála nincs szó megélt terekről, inkább a fegyelmezés, ellenőrzés terei érdeklik. Munkájában külön kitér a lepra és a pestis időszakában tapasztalt korlátozásokra, térleválasztásokra (ahol a város mint elzárt tér jelenik meg), ami jól emlékeztethet arra, hogy az intézkedéseknek a történelemben voltak kényszerű előzményei: „Lepra idején az ősi rituálé szerint kettéosztják a népességet, s az egyik részét egyszerűen kizárják. Pestis idején ezzel szemben az intézkedések a fegyelmező stratégiákra hajaznak: lezárják a várost, felosztják, s ezzel egy térbeli hálót hoznak létre, ezután egységről egységre haladva elkülönítik a beteg egyéneket.” [4] Míg egyik járvány kezelését a kizárás, a másikét a fegyelmezés jellemzi (felügyelték az utcákat, a kapukat, be kellett zárkózni a házakba, a karantén megkezdése után öt-hat nappal pedig megtisztították a házakat). Foucault értelmezésében jól mutatják ezek a járványkezelési praktikák a hatalom mechanizmusát, amiből a XIX–XX. század is építkezik, valamint azt, hogyan jelenik meg egy tiszta közösség és egy fegyelmezett társadalom álma.
2020-ban az általunk észlelt (?) szubjektív tér válhat a megfigyelések elsőrendű tárgyává. Kérdés, milyen hatása lesz bennünk annak, hogy a tér egyrészt elkülönül akár több héten-hónapon keresztül a mindennapi élet tevékenységeitől, másrészt pedig annak, hogy a kulturális szokásainktól és igényeinktől is elkülönböződik. A szükségállapotban nemcsak a nagyvárosok tereire mondhatjuk azt, hogy a megismerendő nem adja magát, s a látvány gyakran egysíkú, hanem a mikroközösségek életére is közvetett hatása lehet annak, hogy nem találja tárgyát a nézés, miközben például „vidéken az ablak pótolja a színházat” – írja a Bovarynéban Gustave Flaubert. De meggyőződésem, hogy nemcsak filozófiai következménye lesz a fentiekben vázoltaknak, hanem irodalmi (és persze sok más egyéb) is. Például kiszorulhat ennek az időszaknak az irodalmából a távlatokat bemutató útleírás, emellett a térpoétika, mint az irodalmi művek értelmezésének fontos szempontja, szintén újfajta megítélés alá eshet.
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak. Visszahozhatatlan, vagy elmulasztott terek és idők szervezik ebben a munkában a kilenc ember feljegyzéseit, amelyek első sorban azért íródtak, hogy „szebbé, elviselhetőbbé tegyük a napokat, ki itt, ki ott, otthon, még értekezleteken, különböző online felületeken, komfort zónákon kívül és belül!” [5] Egyszeri lehetőségek jelennek meg és tűnnek el megvalósítatlanul az időben, egy utazás, egy találkozás, egy beszélgetés meg nem valósult, vagy soha meg nem valósuló formája. Nem meglepő, hogy Vincze Ferenc például a Kijárási tilalom rovatba írt feljegyzésében a külső mozgás helyett azt figyeli, hogyan kergetőznek koponyájában a szavak. Most van az, hogy „A műélvező, a játékos nem tudja kiosztani magának a szerepet. Belesodródik, amikor kívül kellene maradnia, és kívül marad, amikor testestől-lelkestől ott kellene lennie. A tér megosztott világgá válik.” [6]
[1] Vö. Hannes Böhringer: Elmenni, Helikon 2010/1–2., 160-164. Ford. Tillmann J.A.
[2] idézi Tillmann J. A. filozófus, https://ahely.wordpress.com/2014/06/13/tillmann-j-a-tertagitas/
[3] http://www.eltereader.hu/media/2019/06/Danel-05_READER.pdf, 47. o.
[4] Szekeres András: A fegyelmezés technikájától az elsajátítás taktikájáig. Foucault és de Certeau a moderntiás térbeli alakzatairól, Híd, 2006, március, 37-48., itt: 40.
[5] https://cedruskonyv.hu/Dekameron-2020-Magyarorszag
[6] Vö. Kállai János: Globális és lokális terek című tanulmánya, https://mome.hu/storage/Downloadable/kiadv%C3%A1ny/t%C3%A9rpo%C3%A9tika/16kallai_janos.pdf
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.