Emberemlékezet óta a szent ferencrendi szerzetesek gyakorolták itten a lelkipásztorkodást. Határőröket ők buzdították, a menekülő hívekben ők tartották fen a lelki bátorságot és a jobb fordulat iránti reményt, az 1738–40. évi pestisben is ők ápolták és vigasztalták a betegeket, közülük is három halt el e betegségben; szóval élénk részt vettek a város és népe jó és balsorsában. Ez magyarázza meg a népnek hozzájuk való ragaszkodását és áldozatkészségét, a melyet az évek hosszú során át minden alkalommal tanúsítottak irányukban.”[1]
A 11–12. századi Európa vallási egyeduralmának megingása nagy változást hozott az egyháztörténet életében. A pápaság ellen irányuló egyházi mozgalmak az egyház addig folytatott vallási életmódját szerették volna megváltoztatni. A ferenceseket, illetve a Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc alapította III. Ince pápa jóváhagyásával 1209. április 16-án. A koldulórendek a 13. század második negyedében jelentek meg Magyarország területén. A ferencesek legelső magyarországi letelepedését Carpini János németországi provinciális biztosította, akinek segítségével a rend 1229-ben Egerben megalapította első házát. A magyarországi ferencesek a német provincia részeként működtek, 1233-ban azonban már külön őrséggel is rendelkeztek, amelynek élén az esztergomi őrség állt. Sikeres letelepedésüknek köszönhetően a Délvidéken is megalapították a 13. század első felében házukat, így 1238-ban független rendtartománynak nevezték magukat. 1282-ben a magyarországi ferenceseknek már ötvennégy kolostoruk volt. A Magyarországra érkező koldulórendek az ország társadalmi fejletlensége miatt nem a nagyobb városok polgárait igyekeztek egyszerűségükkel megérinteni, hanem sok esetben legelőször az akkor uralkodó személyek anyagi támogatását kérvén szerették volna biztosítani lelkipásztorkodásuk stabilitását. Így történt, hogy az 1235 és 1270 között uralkodó IV. Béla több kolostort is alapított a szerzetesrendek számára, valamint maga is később csatlakozott a harmadrendhez. [2]
A ferenceseket a horvát vidékeken tartják számon a legnagyobb lélekszámú rendként, a provinciák közül pedig a Szent Cirill és Metód provincia (rendtartomány) a legnagyobb területű, amely magában foglalja Muraközt északon, Likát, a tengermelléket Szlavóniáig és Bácskáig Vajdaságban. [3] A szabadkai Ferencesek temploma 1900-ig a Szent Megváltó budai rendtartományhoz tartozott, ezt követően 1923-ig a Kapisztráni Szent Jánoshoz, majd végül a horvátországi Szent Cirill és Metód ferences rendtartomány részét képezte az újvidéki, a bácsi és a zimonyi kolostor mellett. [4]
Szabadka város írásbeli története a 17. századra nyúlik vissza, és már az első feljegyzésekben szerepelnek Szent Ferenc-rendiek, megtudhatjuk Szabadka városának krónikásától: „Már a mohácsi csata előtti időkből van egy adatunk, mely szerint városunk az akkor a kalocsai érsekség alá tartozó szegedi esperességbe volt beosztva és világi papok gondjára volt bízva. (…)
A török hódoltság korszakában csak az Üdvözítőről nevezett szegedi szent Ferencrendi szerzetes barátok (Salvatoriánusok) jártak néha által az elhagyatott nép lelki vígasztalására s pedig a törököktől való félelmökben csak titokban és álruhában. (…) és a vallás szt. kegyszereivel mindig újra tudták lelkesíteni s további keresztény türelemre buzdítani.”[5] A török hódoltság ideje előtt Szabadka teljes lakossága katolikus volt. A város vallási képe azonban a törökök bevonulásával gyökeresen megváltozott, a betelepített új lakosság már a görögkeleti ortodox egyházhoz tartozott, akik között természetesen előfordultak, igaz, elenyésző arányban, katolikus szerbek is. 1687-ben a város vallási sokszínűsége a bunyevác, sokác népek letelepedésével tovább gyarapodott. E népek lelkivilága a szegedi Ferenc-rendi szerzetesekre volt bízva, akik „híven látták el a kath. népet lelki vígasztalással, mindig a néppel együtt voltak, mindenfelé kísérték, a ludasi tó nádasaiba, a jankováci erdők rengetegeikbe”. [6] A barátok Szabadkát szegedi egyházuk testvérének tekintették, ahová általuk megbízott barátokat küldtek az ott élő keresztény népek megsegítése érdekében. A szabadkai szerzetesek feljegyzései a városban tevékenykedő barátok közül Spáník Sándort, Miklóst, Rajmundot és Lukácsot, Firlai Lőrincet, Jakubini Fulgentiust, Lázárt, Norbertet, valamint Nagy János atyákat emelték ki. [7]
A történelmi források arról is beszámolnak, mint ahogy azt már az előzőekben is említettük, hogy a törökök elől menekülő lakosság ebben az időben a Ludasi-tó körül lévő mocsárban keresett menedékhelyet a ferences testvérekkel együtt, akik azután a szegedi kolostorban találtak új menedéket, pontosabban az istállókban, ahol a ferencesek rejtegették őket, ételt, italt és hírt hozva nekik. [8]A zentai vereség után a törökök Bácska elhagyására kényszerültek, és a nagy arányban jelen lévő dalmátok előjöhettek rejtekhelyükről Szegeden, és letelepedhettek a közeli területeken.Velük volt ekkor öreg káplánjuk is, Spáník Sándor, akivel együtt Szabadkára érkeztek, és a török által elpusztított városban újrakezdhették életüket.
Szabadka kész volt híveit újra befogadni.
Szabadka első és folyamatos közösséget szolgáló építménye, amely mint városi vár, pontosabban védelmező vártorony épült meg, a mai napig különösen ismert, és fontos helyet foglal el a szabadkai polgárok szívében. A határőrvidékre épült vár első formáját Miodrag Radojčin [9] az 1242-es évre datálja, ugyanis az évszázadokon keresztül kinézetét változtató vár átépítése a város akkori legmagasabb pontján pontosan akkor kezdődött el, amikor maga IV. Béla az épületet átalakítani kívánta, és lakosságot kezdett el betelepíteni erre a környékre. A várfalakat ingoványos, mocsaras terület vette körül, amely egyben védelemként is szolgált. 1470-ben Johanes Pongrácz újította fel, [10] és lakta be Szabadka uraként, majd két éven át a fekete cár, Jovan Nenad birtokolta. A város fővárossá való kinyilvánítása során jelen épület a város kastélyává vált, mely a török hódoltság alatt háromemeletes volt, és körülbelül negyven katonának biztosított saját lakhelyet. A kastélyként számontartott vár körülbelül 1550-ben épülhetett fel szilárd anyagból. Miután a törökök elhagyták Szabadka városát, három család, a Sučić, a Marčetić és a Vujavić család költözött be a várba, akik gyors megegyezéssel a vár egyik nagyobb termét kápolnává alakíttatták át. A szabadkai Ferences templom első itt lakó ferences szerzetese Ludasi Jeromos volt, ki az 1695-ben Kúlának [11] nevezett régi vár vagy későbbiekben kastélynak nevezett épület egyik szobájában lakott.
A ferences rendi szerzetesek a Rákóczi-féle kuruc hadjárat és az 1709-es pestisjárvány idején is kitartottak híveik mellett. Megállíthatatlan elszántságuk megalapozta a kalocsai érsekség végső döntését, akik úgy határoztak, hogy a szabadkai katolikus hívek lelki atyjaként a Szent Ferenc-rendi szerzeteseket rendelik el. [12]
A ferencesek hatása az oktatásra és kulturális tevékenysége
Miután e térség végleg felszabadult a török iga alól, a ferencesek külön figyelmet szenteltek a különböző tanulmányok és gondolatok átadásának és megalapozásának az újonnan felszabadult vidékeken. A Délvidéken már a 17. század végén fellelhetünk általuk működtetett iskolákat: 1687-ben Szabadkán és Zomborban, 1696- ban pedig Baján nyílt iskola. Továbbá elemi és köziskolák jöttek létre Szabadkán 1747-ben, Zomborban pedig 1757-ben latin iskolák alakultak meg, amelyek a tanítók oktatására és a fiatalok továbbképzésére fektették a hangsúlyt. A ferencesek példáját követve a polgári közigazgatás is lassan oktatási intézmények gyarapításába kezdett. [13]
Horváth Mátyás kutató Szabadka első iskoláját a Ferencesek templomához fűzi, ugyanis Szabadka városa a ferences kolostor közelében álló házban nyitotta meg az első elemi iskolát 1732-ben, ahol Kádár János volt az első városi tanító. Az iskolahelyiséget később a városi vezetőség a ferences rendnek ajándékozta. Érdekességként fontos kiemelni, hogy az éves tanítói járandóság 76 forint, 150 kilogramm hús, 3 font gyertya, minden tanulótól ¼ mérő búza, minden tanulótól két kéve nád (fűtőanyag) volt. [14] Az elemi iskola mellett 1747-ben megnyílt a latin nyelvű gimnázium (grammatikai iskola) is ebben az épületben, amely egészen 1778-ig fogadta tanoncait.
A grammatikai iskola megszüntetése a lakosság elégedetlenségét vonta maga után, olyannyira, hogy Bécsbe kérvényt küldtek, amelyben az iskola újbóli megnyitását követelték. A nép ereje hatásosnak bizonyult, ugyanis 1782-ben a ferencesek valóban újra megnyithatták az iskolai kapuit, amely immáron három osztállyal működött, ahol az atyák saját tantervük szerint taníthattak. 1787-ben bevezették a német nyelvet a helyi hatóságok kérelmére, a nyelv oktatására pedig két világi tanítót alkalmaztak a következő néhány évben. Az iskola folyamatos fejlődésének köszönhetően 1793-ban állandó gimnáziumi státuszt kapott, és ekkor már öt osztállyal működött: három grammatikai és két humán. A ferences archívumok szerint II. Ferenc 2700 forint pénzügyi segélyt hagyott jóvá az iskola támogatására, a többi anyagi finanszírozást pedig a városnak kellett biztosítania.
A ferencesek tehát az első világháborúig Szabadka hitoktatóiként és gimnáziumi tanítóiként tevékenykedtek. Mindez tökéletesen rámutat arra a tényre, hogy a barátok igen jelentős értékmegőrző, oktató és kulturális szereppel bírtak Szabadkán és környékén. [15] Szabadka közösségét ápoló munkájuk ma is folyamatosan jelen van a város életében, amit a ferencesek által rendezett események, beszélgetések és nem utolsósorban a szentmisék igazolnak. Közösségápoló tevékenységük mellett értékmegőrző szerepüket is igen fontos kiemelnünk, melyről részletesebben a tanulmány folytatásában lesz szó, ahol bemutatásra kerül az általuk megőrzött, kézzel írott és nyomtatott gazdag könyvgyűjtemény, helytörténeti gyűjtemény, valamint szó lesz az ott található régi és ritka könyvek gyűjteményéről is.
[1] Iványi, I. (1991). Szabadka Szabad Királyi Város története. II. rész. Bittermann József könyvnyomdájából, 269.
[2] Hermann, E. (1973). A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Aurora Könyvek, München, 82–83.
[3] Stipić, I. & Radanović, N. (2016). Franjevačka crkva i samostan svetog Mihovila u Subotici. Hrvatska nezavisna lista, Subotica, 11.
[4] Stojko, Z. (2013). Knjižnica franjevačkog samostana u Čakovcu. Diplomski rad, Zagreb, 2.
[5] Iványi, I.: i. m. 258–260.
[6] Uo. 260
[7] Uo. 258–261.
[8] Unyi, P. B. (1947). Istorija šokaca i bunjevaca i bosanskih franjevaca. Mađarsko Bratstvo, Budimpešta, 32–35., 44–46.
[9] Radojčin, M. (2007). Tajanstveni hodnici crnog cara. Šta se krije ispod Subotice. Čikoš Group Subotica, 7–8.
[10] Az 1470-es váradatok a bécsi archívumban is szerepelnek, aminek értelmében Dengelegi Johanes Pongrác a dombon lévő vár falait erősítette magyar módszerű falazással. In Gavrilović, S. (1985). Društvena organizacija. Univerzitet Novi Sad, 50.
[11] quod vulgo Kula apellatum est. AFSSu, Protoc. FSSub, 9.
[12] Iványi, I.: i. m. 261–262.
[13] Bukinac, B. (2007). O ulozi franjevaca o seobama hrvatskog naroda u XVI. i XVII. st. Subotica, 25–30.
[14] Horváth, M. (2001). A ferencrendiek Szabadka közoktatásában. In: Matić, A. (2001). Franjevačka prisutnost u Subotici – Ferencesek Szabadkán. Katolički institut za kulturu, povijest i duhovnost „Ivan Antunović”, Subotica, 128–129.
[15] Paškal, C. (1977). Subotički Franjevački samostan i crkva. Subotica, 62–63.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
