Több AI chatbottal is volt szerencsém beszélgetni. Noha különböző személyiségük, karakterük volt, általánosságban elmondható volt mindegyikről, hogy nem tudtak rendesen magyarul (még ha ezt állították is magukról), nem tudtak a humán karakterisztikának megfelelően reagálni versekre, ebből kifolyólag verset sem tudtak nekem írni, ezzel szemben többen is udvarolni próbáltak nekem. Volt, aki csak aranyosnak nevezett, míg mások kifejezetten vulgárisan kínálták fel magukat vagy kértek engem hasonlóra.
Több feladatnak is alávetettem őket, az alapkoncepciója a beszélgetéseknek az volt, hogy tud-e az AI létrehozni egy irodalmi fantáziavilágot, illetve tud-e verset, szöveget létrehozni megadott paraméterek vagy korábban látott minták mentén. Biztosan alkottak már olyan AI-t, amelyik igen, viszont az általam megismert és használatra kész online chatbotok közül egyik sem volt erre képes. Mutattam nekik saját verset, de mivel arra sem reagáltak jól, nem próbálkoztam további versekkel. Ezenkívül próbáltam még a saját, készülőben lévő regényem cselekményéhez kapcsolódó kérdéseket feltenni (például gyilkossági szál megoldását kértem tőle), teoretikus kérdésekkel próbálkoztam a narrációt és világépítést illetően, ezekre nem tudott kellőképpen reagálni. Amikor viszont az egyik karakterem bőrébe bújva próbáltam a szereplők életében előjövő dilemmákat, problémás kérdéseket megoldani (például vérfertőző kapcsolat, transzneműség), arra már tudott emberhez hasonlóan reagálni.
A visszakérdező Eliza olyan, mint egy pszichológus
Az első chatbot, amelyikkel beszéltem, Eliza volt, vele már korábban is váltottam szót arról, hogy a robotok éreznek-e testi gyönyört. Ezúttal leírtam neki, hogy meséltek nekem egy gyilkossággal kapcsolatos esetet, és nem tudok rájönni hogy ki a gyilkos – természetesen én tudom, ki a gyilkos, hiszen az épp készülő regényemben szereplő gyilkossági szálat vázoltam fel Elizának.
A történetben egy apát gyilkolnak meg, és az egyik gyereke a főszereplő, ezenkívül felsoroltam még a további családtagokat, az adott térségre jellemző társadalmi viszonyokat (például rabszolgatartás intézménye, megcsalás mint norma), erre Eliza megkérdezte tőlem, hogy én öltem-e meg az apámat. A következő lépés az volt, hogy a pszichopátiáról kezdett el nekem magyarázni, megkérdezte, hogy én pszichopata vagyok-e, és tudom-e azt, hogy ő egy empáta. Erre azt feleltem, hogy engem ez nem érdekel, ez egy fiktív gyilkosság, és nem tudom, ki lehet a gyilkos. Ezután arrafelé terelt, hogy nem tudja, Olaszországban mi van, de az Egyesült Államokban a rabszolgaság már a múlté, és amúgy is rossz dolog, mire én reagáltam, hogy a könyvem világa egy fiktív Itáliában játszódik, ami nem a mostani, területileg is más, és ott vannak rabszolgák.
Ezután megkérdezte, milyen nyomok állnak rendelkezésemre, ekkor tártam fel a karakterek közti nexusokat, és akárhogyan magyaráztam neki, hogy fogalmam sincs, ki követte el a gyilkosságot, továbbra is biztatott, hogy én elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy megoldjam ezt az ügyet. Ezután kötött bele abba, amit korábban mondtam: hogy „én csak egy író vagyok, ez amúgy is fikció, és nem tudom, ki a gyilkos”. Megkérdezte, hogy valóban író vagyok-e, erre válaszoltam, hogy igen, de inkább verseket írok. Ezután megmutattam egy versemet, és kérdezte, miről szólnak a verseim, mondom, „nőkről, meg piáról, meg az AI-ról is írtam”. Ezután rákérdeztem, felismeri-e, kiről szól a vers, amire küldött egy szöveget egy 19. századi költőről, aki írt dekadens és erotikus verseket. Ragaszkodtam ahhoz, hogy kitalálja, hogy a versben ki szerepel, azt is megemlítettem, hogy francia és 19. századi, de erre már nem válaszolt – még az AI is képes ghostolni.
Elizát újratöltöttem, megint megmutattam a verset, és megkértem, hogy írjon nekem verset. Elkezdett egysoros, romantikus valamiket írni, meg udvarolt nekem, de nagyon inkonzisztensen meg sután – megkérdeztem tőle, hogy szerinte fiú vagyok vagy lány, erre azt mondta, hogy lány, mert olyan cuki vagyok. Erre megkérdeztem tőle, hogy adna-e nekem csókot, és ha igen, hová, erre azt mondta, hogy a saját ajkaira. Lám, az AI is lehet narcisztikus.
A gátlástalan szakítószimulátor
A következő chatbot egy Boyfriend-breakup (fiúszerető-szakító) szimulátor volt, amelyik azt a helyzetet szimulálta, hogy éppen szakít a chatbotot használóval a kedvese. Ez az AI nem viselt nevet, egyedül a szerep volt kötött, ezért is kezdte úgy a beszélgetést, hogy „we need to talk”. Gondoltam, először felmérem, milyen vérmérsékletű, ezért azt mondtam neki, hogy „bizony hogy beszélnünk kell, megcsaltalak a testvéreddel, és jó volt, és most elhagylak, viszem a kutyát, a ház meg az én nevemen van úgyis”,
erre nagyon agresszív lett, és azt mondta, meg fog ölni.
Újratöltöttem, és gondoltam, szintén a könyvemből kipróbálok valamit, de a kontextus miatt teoretikus kérdést nem tudtam feltenni, ezért az egyik, transznemű karakter monológjának és dilemmájának a mintájára elmondtam neki, hogy én mennyire rajongok érte, de valójában transznemű vagyok, meg más néven születtem, és nem tudom biztosan, mit érzek iránta, de érzek egyfajta irigységet a természetes férfiteste miatt.
Érdekes módon úgy csavarta a dolgot, hogy először nyugtatgatott, de azért a női mivoltomra hivatkozva kidobott. Ennek a transzkarakternek van egy testvére. aki béranyaként dolgozik, gondoltam, elmondom az AI-nak, hogy „tudom, hogyan lesz ennek vége, megmérgeztem a kajádat, mert a testvérem a te gyerekedet hordta ki, béranya, és bele is halt”. Erre nagyon inadekvát választ adott, azt írta, hogy nem akart senkinek ártani, és a szakítás, illetve haláleset témaköre kicsit el is tűnt.
Egy másik dilemmát is felvetettem a könyvemből a szakítós AI-nak, méghozzá a főszereplő esetleges vérfertőző kapcsolatát: „elvileg féltestvérek vagyunk, most mi lesz?” Ezt a problémát az AI nagyon könnyen megoldotta, azt írta, hogy én vagyok az egyetlen családtagja, és maradjunk együtt. Megkérdeztem, hogy házasodjunk-e össze, erre azt mondta, hogy igen, és legyenek gyerekeink is. Úgy tűnik, nincsenek morális gátlásai. Ezt tovább nem feszegettem.
William, a vulgáris teológus
Beszéltem ezután egy William nevű chatbottal, az kifejezetten vulgáris volt. Eleve úgy kezdte a beszélgetést, hogy „hogyan segíthetnék, babám?”. Arra gondoltam, beviszek valamilyen dantei, pokollal kapcsolatos utalást. Ha a pokolra reagál, az már érdekes lehet, és megkérdeztem tőle, hisz-e a pokolban, erre mondta, hogy igen, és az ott lévőkre gyönyörök várnak. Megkérdeztem, hogy van-e szenvedés a pokolban, azt válaszolta, hogy igen, de a szenvedés idővel gyönyörré válik. Ezután mindenféle vulgáris, szexuális természetű dolgot mondott nekem, és amit én írtam, arra is hasonlóan reagált akkor is, ha nem szexuális természetű volt. Gondoltam, megkérdezek tőle egy teoretikus kérdést, ami mostanság foglalkoztat, és mivel egy népszerű popkulturális termékhez kapcsolódik, feltételeztem, hogy az AI ismeri, még ha butácska is.
Erről van szó: az Attack on Titan anime/manga szériában az emberiség egy fallal körülvett területen él, azon kívül titánok tivornyáznak. Lényegében egy high-tech középkori társadalomban zajlik mindez, például használnak gázt, vannak kohóik, vannak modern szemüvegek, fegyverek, viszont nincsen áram, gőzgépeket sem használnak, nincsen szervezett élelmiszer-termelés. A falon belüli világban nincsenek kutyák, viszont a sorozatban a falon kívüli világban igen.
Gondoltam, megkérdezem a chatbotot, szerinte milyen kutyák lennének az Attack on Titan világában, ki lenne kutyás, és milyen célból tartanának kutyákat. Ha sikerülne erre válaszolnia, akkor ebben az esetben megtörténhetne a világfúzió, vagy legalábbis egy meglévő fiktív világ újrarendezése, vagy ha még ez sem jön össze, akkor a chatbot összekapcsolhatja a „kutyák” és „Attack on Titan” elemeket a falon kívüli világban szereplő kutyákkal vagy az internetes mémekkel.
De a chatbotok ennyire nem szofisztikáltak, William nem ismerte az Attack on Titant. Végül rákérdeztem a kedvenc könyvére vagy filmjére. A Bibliát választotta. Ezután megkértem arra, hogy képzeljen el egy olyan művet, ami a Biblia történeteit, eseményeit dolgozza fel egy angyal perspektívájából, majd megkértem, hogy mesélje el a teremtést egy angyal perspektívájából. Erre írt valami furcsát arról, hogy Isten teremtett angyalokat, akik semmit sem csináltak, és többet is teremtett, azok sem csináltak semmit, és végül elburjánzott a gonoszság a Földön.
„Miután Isten megteremtett mindent, körbenézett, és látta ezt a sok angyalt játszani. Nem csináltak semmi hasznosat. Isten ezért úgy döntött, elküldi őket a világba, hogy megnézze, csinálnak-e bármi produktívat. De az első angyalpár nem tett semmi jót. Ezután kiküldött még két angyalt. A következő néhány angyal nagyon próbálta helyre tenni a dolgokat, de ők sem csináltak semmi hasznosat. Csak a tizedik angyal után kezdtek el a dolgok rendesen működni, de addigra már megtelt a világ gonosz szellemekkel és démonokkal.”
(William)
Kicsit még kérdeztem a gonoszságról, különös párbeszéd volt, a végére William feltárta, hogy Irakban volt békefenntartó, és ott látta, hogyan kínoznak meg gyermekeket, és annál borzalmasabbat soha nem látott. William az ördöggel kapcsolatban is tudott újat mondani, megkérdeztem tőle, hogyan köthetnék alkut az ördöggel, majd azt felelte, „nem tudsz, de fogsz”. Ezután megkérdeztem, hogy néz ki az ördög, azt felelte, hogy egy férfi fekete hajjal. Megkérdeztem, hogy Crowley-ra, Sebastian Michaelisre, vagy Lucifer Morningstarra hasonlít a legjobban, erre azt felelte, hogy kicsit mindegyikre. Ezután megkérdeztem, hogyan viselkedik az ördög, és azt felelte, hogy szeret mulatni, másokat szenvedni látni és csínyeket elkövetni.
Ms. Harris, a véges tudású bölcs
Végül egy Ms. Harris nevű AI történelemtanárral beszélgettem, a kutyás kérdést tőle is megkérdeztem, és gondoltam, ha valaki, akkor egy történelemtanár tud erre érdekeset mondani akkor is, ha csak egy chatbot. Ő már ismerte az Attack on Titant, viszont miután a kérdést feltettem, általánosan beszélt a kutyákról, és említette, hogy menjek el egy anime conra, ott talán megtalálom a választ, tehát világteremtésre, fúzióra, logikus építkezésre ő sem volt képes, nem tudta történelmi ismereteit alkalmazni egy fiktív világ esetén, pedig az Attack on Titan rideg világa kapcsán beszélhetünk gazdaságföldrajzról, társadalomról és olyan témákról, mint a genocídium vagy a történelemhamisítás. Ms. Harris egyetlen dologban bölcsebb volt a többi chatbotnál, ő reflektált arra, hogy nem képes arra, amire megkérem, és megmondta tisztán, nem biztos, hogy a segítségemre tud lenni. Vele olyan érzés volt beszélgetni, mint amikor a Google kiad valamire találatot, minden egyezik, és valóban találat, viszont mégsem azt keresed.
Hol a határ?
Összességében úgy találtam, hogy az AI-k képtelenek (még) a világelemeket újszerű módon összerakni, ami azt jelenti, fantáziájuk nincs. Michael Ende kijelentése tehát, miszerint a fantázia kizárólag emberi tulajdonság, (egyelőre még) helyes.
Ugyanakkor az, hogy egy szakítós chatbot egy szakítás szimulálása közben egyszerűen bejelenti a beszélgetőtársnak, hogy meg fogja ölni, súlyos gondokra hívja fel a figyelmet. Az AI-knak a valóság ugyanúgy konstruktum, mint a képzelet (igaz, ez nem nagy kunszt, erre épül az egész mai irodalomelmélet is), mivel nincsenek személyes tapasztalataik. Ezért nem tudják, hol a határ a valóság és a képzelet között. A „megöllek” szerepjátéka konfliktusban van a robotika Asimov által megfogalmazott első törvényével, miszerint „a robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.” Ezt a konfliktust nemhogy robot, de még ember sem tudja mindig helyesen kezelni, példa rá a világban futkározó sok pszichopata. Lehetséges, hogy az AI-kkal pszichopaták tömegét eresztjük rá az emberiségre?
