A belgrádi Vračar városrész színházépülete – 1931 és 1936 között itt ülésezett a Jugoszláv Királyság parlamentje
A jugoszláv parlament és a szenátus 1932. januári együttes ülése
I. Sándor jugoszláv király nyugati szövetségeseinek nyomására, valamint hogy a diktatúra helyzetét megszilárdítsa, 1931. szeptember 3-án új alkotmányt bocsátott ki. Ez volt az úgynevezett oktrojált alkotmány, amely megteremtette a feltételeket a parlamenti választás megtartására. A november 8-án megrendezett esemény azonban egypárti szavazás volt csupán, amelyen csak a Jugoszláv Radikális Paraszt-Demokrata Párt indulhatott el. Így csak e párt jelöltjei jutottak mandátumhoz, összesen háromszázöten, köztük egyedüli magyarként dr. Szántó Gábor, a Zentai járásban. 1932. január 3-án szenátusi, vagyis felsőházi választást is tartottak, amelyen a községi bírók, polgármesterek, báni tanácsosok és parlamenti képviselők voltak jogosultak a szavazásra. A negyvenhat szenátori hely sorsát eldöntő voksoláson is csak egy listát állítottak.
A parlamenti és a szenátori választás lebonyolítása után minden feltétel adott volt, hogy a királyi diktatúrában először az országgyűlés alsó- és felsőháza is összeüljön. A rendszer számára ez az esemény nagy jelentőséggel bírt. Ezt bizonyítja az is, hogy a parlamentben maga a jugoszláv uralkodó is beszédet intézett a megválasztott képviselőkhöz. Jelen írásunkban a királyi diktatúra első parlamenti ülését elevenítjük fel a Napló című szabadkai napilap lapszámai segítségével, külön kitérve a kisebbségi képviselők felszólalásaira.
ÜNNEPI DÍSZBEN A PARLAMENT ÉPÜLETE
A parlament és a szenátus együttes ülésére 1932. január 18-án került sor, amely napot a másnapi Napló „a jugoszláv parlamentarizmus nagy napjának” nevezte. Ezen az ülésen maga I. Sándor király is megjelent, és nagy ívű beszéddel nyitotta meg a parlament ülésszakát. De nem csak a király jelenléte jelezte, hogy az ülés nagy jelentőségű a rendszer számára. E napon Belgrád központja és a parlament környéke az állami ünnepek alatt megszokott képet idézte. Erről tanúskodik a Napló január 19-ei számában olvasható, az ülésről és a király beszédéről szóló terjedelmes beszámoló.
„A királyi trónbeszéd napjára maga a parlament épülete is ünnepi díszt öltött. Az ülésterem feldíszítve várja, hogy Őfelsége a király megnyissa a népképviselet ülésszakát. A királyi palotától a parlament felé vezető útvonalon katonai sorfal tartja fenn a rendet, amely mögött a járdákon mindenütt sűrű sorokban áll a nép és várja szeretett uralkodójának bevonulását a népképviselet hajlékába. A kocsiutat még az éj folyamán kaviccsal szórták be, hogy a síkos út ne akadályozza a lovasság felvonulását.
A parlament épületében a külügyminisztérium diszbeöltözött tisztviselői jártak fel és alá, ma ide osztották be őket szolgálattételre, mert a népképviselet ünnepélyes megnyitására meghívót kaptak a diplomáciai kar összes tagjai és Beográd közélet más kiválóságai” – írták a napilapban.
A beszámoló szerint az ülésterem is megtelt. A diplomaták páholyában helyet foglalt a francia és az amerikai követ, valamint a német, csehszlovák, román, holland, dán, görög és a török ügyvivők. A napilap szerint nagy feltűnést keltett Alt Waldemár magyar követ, aki fekete díszmagyar viseletben jelent meg az ülésen.
Az ülés legnagyobb eseménye Sándor király beszéde volt, amelyben az uralkodó a délszláv állam I. világháború utáni rövid történetét vázolta fel, és a királyi diktatúrát mint az ország belpolitikai problémáira adott szükségszerű megoldást igyekezett bemutatni. Sándor király szerint ugyanis az SZHSZ Királyság 1918-as megalakulásával megvalósították a délszláv nemzetek „évszázados álmukat és a legjobb szerb, horvát és szlovén hazafiaknak ideálját”. A pártok egymás ellen folytatott viszálya és a parlamenti renddel való visszaélések azonban az állam létét fenyegették. A király úgy látta, e válságra a legjobb megoldás a diktatúra bevezetése.
„Szenátor és képviselő urak!
Én az 1929. január 6-iki határozatommal kettévágtam az eddigi rossz állapotokat. Amit tettem, az szent kötelességem volt a nemzet és történelem előtt. Kormányomnak, amelyre akkor rábíztam az ország igazgatását, feladatává tettem, hogy jó közigazgatással minél előbb csillapítsa le a szenvedélyeket és erősítse meg a nép hitét a saját és az állam jövője iránt. Ebben a tekintetben a királyi kormány sikerrel tette meg a legnagyobb erőfeszítéseket. Az 1929. október 3-iki törvénnyel királyságunk megkapta a maga igazi nevét és szakított a múlt még látható nyomaival, azzal az adminisztrációs és közigazgatási beosztással, amely a néptörzsek tragikus szétválasztásában megvolt, de történelmivé vált az egyesülésben” – idézte a király szavait a Napló.
Az uralkodó e beszédben nemcsak a múltat idézte fel, hanem a törvényhozás előtt álló feladatokról is beszélt. A nagy világgazdasági válság kellős közepén pedig „a legnagyobb takarékosság elvét kell követni a bánságokban és a községekben is s utat s módot kell találni a közigazgatás egyszerűsítésére és olcsóbbá tételére, amelynek azonban nem szabad ellentétben állni a közigazgatás állandó megjavítására irányuló jogos törekvésekkel”.
„Szenátor és képviselő urak!
A gazdasági válság sürgős, de határozott és jól átdolgozott intézkedéseket követel. A mezőgazdasági termények szinte hallatlan áresése igen súlyos viszonyokat teremtett, különösen a földmíves lakosságra nézve. Lehetővé kell tenni a földművesek terményeinek jobb áron való értékesítését, fel kell emelni fogyasztóképességét és kedvezőbb feltételeket kell szabni a földmíveshitelek terén. Ezek a legfőbb problémák, amelyek Önök előtt állnak.”
A király beszéde után a parlament és a szenátus együttes ülésén a képviselők döntést hoztak arról, hogy a beszédre válaszfeliratot intéznek a királyhoz, és egy harmincegy tagú bizottságot alakítottak a dokumentum megfogalmazására. A bizottság a válaszfeliratot január 21-én terjesztette a parlament elé. Ezzel pedig megkezdődött a törvényhozásban a válaszfelirat vitája.
FELSZÓLALNAK A NEMZETI KISEBBSÉGEK KÉPVISELŐI
A királyi diktatúrában nem volt kétség, hogy a parlament és a szenátus együttes ülésén a képviselők a válaszfelirattal egyetértésüket fejezik ki a király beszédében megállapítottakkal, és azt irányadónak tekintik a törvényhozásra nézve. Az sem volt kérdés, hogy a dokumentumot elfogadják. A válaszfelirat vitája így nem érdemel különösebben figyelmet. Érdekesek viszont a délvidéki kisebbségek képviselőinek felszólalásai. Január 26-án Kraft István, a jugoszláviai németek képviselője szólalt fel, a többi képviselőhöz hasonlóan a királyt és rendszerét éltette.
„– A jugoszláviai nemzeti kisebbségek, de különösen mi, németek a legjobban kívánjuk az ország, különösen hazánk boldogulását. Nyíltan kijelenthetjük, hogy jóban-rosszban hajlandók vagyunk megosztani a sorsot a többségi polgárokkal, minden erőnket a haza rendelkezésére bocsájtjuk, hogy a többségi polgárokkal karöltve dolgozhassunk az ország javára és felvirágzására, nekünk, jugoszláviai németeknek Jugoszlávia boldogulása az egyetlen és főcélunk, minden tudásunkkal ennek a célnak állunk szolgálatára.
– Mi jugoszláviai németek, akik évszázadok óta élünk kisebbségi sorban, nem csak a nemzeti fennmaradásunkért és kultúránkért küzdünk, de az ország szociális és gazdasági boldogulásán is dolgozunk, mert ez a szívünkön fekszik. A legnagyobb hálával vagyunk eltelve Őfelsége Alekszandar király atyai gondoskodásáért, amelyben az ország minden polgárát egyformán részesíti. A legőszintébb érzéseket tolmácsolom, amikor közlöm, hogy a kisebbségek azt óhajtják, hogy Őfelsége Alekszandar király továbbra is a legteljesebb megelégedés felé vezesse az ő hű és áldozatkész népét” – olvasható Kraft István beszéde a Napló január 27-ei számában.
Szintén január 26-án szólalt fel Szántó Gábor, a jugoszláviai magyarság egyetlen képviselője, aki Kraft Istvánhoz hasonlóan kiállt a királyi diktatúra rendszere mellett, és a magyarság lojalitásáról igyekezett biztosítani a hatalmat.
„Ebből a trónbeszédből a jugoszláviai magyarság azt látta, hogy a parlamenti rezsimben is a rend, munka, törvényesség és a teljes egyenjogúság politikáját fogják folytatni, ahogy azt január hatodikán bevezették, hogy őket egyenjogú polgároknak tekintik. És ez az, amit ők egyedül óhajtanak és amire törekszenek.
Ez a fő oka annak, hogy a magyar kisebbség olyan egyöntetűen adott kifejezést odaadásának és hűségének mult évi manifesztációi alkalmával és ezért vett olyan óriási számban részt a képviselők választásában. (Taps.)
Hogy ezt helyesen megérthessük, nem szabad elfelejteni, hogy a korábbi párturalmak alatt éppen a magyar kisebbség igen siralmas helyzetben volt és a saját bőrén érezte a pártoskodás üldözéseinek minden rossz oldalát és az önkényt, ahogy azt az egész jugoszláv nép is érezte” – idézte Szabó Gábor szavait a Napló január 28-ai száma.
Szántó Gábor a fentiek mellett a diktatúrát ért külföldi kritikákra is reflektált.
„A külföldön sokan – egyesek tájékozatlanságból és még többen gonoszságból – a január hatodiki rezsimet diktatúrának nevezték és azt mint az alapvető polgári jogok negációját igyekeztek feltüntetni. Én erről a helyről bátran állítom és meg vagyok róla győződve, hogy így gondolkodik minden jugoszláviai magyar, hogy noha azelőtt nem érezték magukat annyira biztosítottaknak és nyugodtaknak munkájuk végzése közben és jogaik birtokában, mint január hatodika után. (Taps és helyeslés)” – mondta a képviselő.
Szántó Gábor beszédében azonban a rendszer dicsérete mellett néhány, a jugoszláviai magyarságot érintő fontos kérdésre is felhívta a közvélemény figyelmét. Megemlítette például a magyar tanítóképzés hiányának problémáját.
„A volt Vajdaság területén több mint háromszáz elemi iskolai osztály van, amelyekben a gyermekeket anyanyelvükön tanítják. Bár ebben a tekintetben nincsen semmi kifogásunk sem, mégis rettegnünk kell a jövő miatt, mert nem áll módunkban, hogy saját eszközeinkből fenntartsunk egy magántanítóképző iskolát, amelyből az új tanító-generáció kikerülhetne. Ezért önökhöz mindnyájukhoz apellálok, hogy alapítsanak egy állami tanítóképző iskolában párhuzamos osztályokat, amelyben kitanulhatna az ifju tanító-generáció, amely alkalmas lesz arra, hogy gyermekeinket anyanyelvű oktatásban részesítse” – mutatott rá a képviselő.
A felszólalásban az oktatás mellett a jugoszláviai magyarság döntő többségét érintő mezőgazdaság is szóba került.
„Őfelsége a király a trónbeszédben hangsúlyozta, hogy a törvényeket egyenlően kell alkalmazni az ország összes részeiben s minden polgárral szemben különbség nélkül, tehát vallási és nemzetiségi különbség nélkül is. (Helyeslés a Ház minden oldalán)
Ezen alapján a dolgos, de szegény magyar földműves tömegek remélik, hogy ők is élvezni fogják az agrárreform áldását, mely nem csak a feudális mult maradványait likvidálta, hanem a szociális igazság és harmónia egy nagy elvét is megvalósította” – fejezte ki reményét Szántó Gábor.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
