Patyi Szilárd: Élet kegyelemkenyéren

Kiutasított jugoszláviai magyarok sorsa az anyaországban

Az 1934. október 9-én végrehajtott marseille-i merénylet miatt – amelynek során Vladimir Georgiev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert – 1935. december 7-én Genfben népszövetségi vizsgálat kezdődött, amelyben Magyarország érintettségét vizsgálták. A jugoszláv hatóságok a vizsgálat megkezdése előtt pár nappal, 1934. december 5-én elkezdték tömegesen kiutasítani a délvidéki magyarokat az országból. A kitoloncoltak többségét vonaton Szegedre küldték. Az üldözéssel azonban a jugoszláv kormány igen kedvezőtlen külpolitikai helyzetbe sodorta magát. A határ menti magyar településeken történtek felkeltették a külföldi sajtó figyelmét. A magyar kormány számára pedig a kiutasítások lehetőséget nyújtottak arra, hogy a népszövetségi vizsgálaton viszontváddal illesse Jugoszláviát. Ezenfelül a jugoszláv politikusok heves szemrehányásokat kaptak amerikai diplomatáktól, a brit királytól és a brit miniszterelnöktől. Így a jugoszláv hatóságok december 10-én beszüntették a tömeges kiutasításokat. A kitoloncolások öt napja során mintegy 3000 délvidéki magyart utasítottak ki az országból.

A kiutasításokról a magyarországi napilapok naponta beszámoltak, így rögzítve a december 5-e és 10-e között történteket. De vajon mi történt a kiutasított magyarokkal az elüldözésük után? Hogyan boldogultak az anyaországban? Miként látták el őket a magyarországi hatóságok? És az elüldözöttek később visszatérhettek szülőföldjükre, vagy Magyarországon találtak új otthonra? Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni a Délmagyarország című napilap korabeli lapszámainak segítségével.

Elüldözöttek munka nélkül

A délvidéki magyarok 1934. decemberi tömeges kiutasításáról a magyarországi napilapok naponta beszámoltak. Megírták, hogy hány menekültet küldtek át a jugoszláv hatóságok a határon, őket hogyan fogadták a magyarországi határ menti településeken, és miként próbáltak segíteni az anyaországiak elűzött délvidéki nemzettársaikon. Miután a kiutasítások abbamaradtak, a menekültekről is egyre kevesebb írást lehetett találni a napilapok hasábjain. A Délmagyarország című szegedi napilapban is megfigyelhető ez a tendencia, de időnként egy-egy hosszabb tudósítás erejéig hírt adtak a kiutasítottakról, Szegeden ugyanis közülük mintegy négyszázan találtak ideiglenes menedéket. Ezen írások azért érdemelnek kitüntetett figyelmet, mert belőlük kiderül, hogy az elüldözött jugoszláviai magyarokra keserű sors várt az anyaországban. Bármennyire is igyekeztek rajtuk segíteni az országos és a helyi hatóságok, valamint az önkéntes adományozók, zavartalan ellátásuk, elszállásolásuk és munkához való juttatásuk a nagy világgazdasági válság következtében fellépő szegénység és munkanélküliség idején szinte lehetetlennek bizonyult. Így az elüldözötteknek a nélkülözés és a létbizonytalanság jutott osztályrészül.

A Délmagyarország január 3-ai számában megjelent Mi lesz a Szegeden maradt délvidéki hontalanokkal? című írásban arról olvashatunk, hogy a kiutasítottak ellátására havonta 4000 pengőre volt szüksége a városnak.

„A város népjóléti ügyosztálya, mint ismeretes, jelentkezésre hívta fel a Szegeden, illetve a szegedi tanyákon maradt jugoszláviai menekülteket, hogy megállapíthassa, melyik családnál milyen mértékű hatósági segítségre van szükség. A felhívás eredményeképpen kiderült, hogy a város területén kerek számban négyszáz menekült tartózkodik, tehát lényegesen több, mint amennyire számítottak. A menekültek legnagyobb része, mintegy hetven százaléka kinn húzódott meg a tanyákon és a város belterületén csak harminc százalék maradt. Szinte valamennyien, úgy a tanyaiak, mint a városiak, teljesen nincstelen, szegény emberek, akik a testükön lévő ruhákon kívül mást nem hozhattak el magukkal, és most itt szeretnének valamilyen kenyérhez, munkához jutni, ami a nagy munkanélküliség miatt lehetetlen, de meg szezonja sincs most a mezőgazdasági munkának.

A népjóléti ügyosztály a fölhívás eredményéről jelentést tett Bárányi Tibor főispánnak, akinek megbízásából dr. Kemenesy Tibor népjóléti tanácsnok telefonon tájékoztatta a belügyminisztériumnak azt az osztályát, amely megbízást kapott a menekültek ügyeinek intézésére. A népjóléti tanácsnok közölte az ügyosztállyal, hogy a városnak nincs pénze a menekültekről való gondolkodás költségeire, mert a menekültek segélyezésére szánt szegedi adományokat is a belügyminiszter rendelkezése alapján az utolsó fillérig felküldötték Budapestre” – olvashatjuk a szegedi napilapban.

A fentiek mellett azt is megtudhatjuk az írásból, hogy a népjóléti ügyosztály kidolgozott egy, a menekültek támogatásáról szóló tervezetet is, amelyben a menekülteket éppen olyan elbánásban részesítették, mint a többi munkanélkülit. A tervezet előirányozta, hogy a családfőket szükségmunkára osszák be, azoknak, akik a tanyán helyezkedtek el, a népkonyhai ellátás helyett annak értékét pénzben utalják ki. Emellett a tanyán tartózkodó menekülteket tanyai szükségmunkákon kívánták foglalkoztatni, például a tanyai utak rendbehozatalánál. A tervezetet jóváhagyásra felterjesztették a belügyminisztériumhoz.

A Délmagyarország január 8-ai, keddi számában arról olvashatunk, hogy a szegedi városi tanács előző napi ülésén is előkerült a kiutasítottak ügye. Ebből kiderül, hogy a gyakorlatban is alkalmazták a fent említett tervezetet.

„A tanács hétfői referáló ülésén szóba került a jugoszláviai menekültek Szegeden maradt csoportjának a dolga. Dr. Kemenesy Tibor népjóléti tanácsnok bejelentette, hogy a népjóléti ügyosztály a munkáért jelentkező menekülteket beosztotta szükségmunkára, egyik részük Újszegeden a kertészeti munkálatoknál dolgozik, másik részük pedig a tanyai utakat javítja. A munkába állított menekültek összesen 320 családot reprezentálnak.

Mivel a menekültek foglalkoztatására a városnak nincsen pénze, Kemenesy tanácsnok javaslatára elhatározta a polgármester, hogy felterjesztést intéz a belügyminiszterhez, és tízezer pengő kiutalását kéri a menekültek számára összegyűlt társadalmi adományokból, amelyeknek egyik jelentékeny részét Szegedről küldték Budapestre.

A polgármester meleg hangú átiratban tolmácsolta a város köszönetét Nagyszombathy Miksa altábornagy-vegyesdandárparancsnoknak, aki a tömeges kiutasítások idején mozgókonyhákat és nagy mennyiségű szalmazsákot bocsátott a menekülteket elhelyező város rendelkezésére” – írta a Délmagyarország.

Menekülés a halálba

A szegedi napilap január 24-ei számában Baranyi Tibor szegedi főispán többnapos budapesti tartózkodásáról írnak. A látogatás célja az volt, hogy a minisztériumot is felkeresse Szeged legégetőbb gondjaival. A belügyminisztériumban tett látogatás során a menekültek ügye is előkerült. A főispán érdeklődésére a belügyminisztériumban elmondták, hogy a délvidéki menekülteket nem részesítik segélyben, legfeljebb ínségellátásban, „mert abban az esetben, ha az összegyűlt pénzt egyszerre szétosztanák, a menekültek számára lehetne néhány gondtalan hetet biztosítani ugyan, de a pénz igen hamar elfogyna és akkor ismét a hatóságokra nehezedne teljes súlyával a régi probléma”. Emellett olyan elvet alkalmaztak, mely szerint a „menekültek sem szerezhették meg szerencsétlenségükkel azt a jogot, hogy az állam vagy a közületek most már minden ellenszolgáltatás nélkül eltartsák őket, mint ahogyan az ország egyetlen munkaképes polgára sem követelheti ezt”.

Március elsején belügyminiszteri kiküldött érkezett Szegedre, hogy felülvizsgálja a szegények és a kiutasítottak ellátását.

„Megírta a Délmagyarország, hogy a belügyminiszter megbízásából Szegedre érkezik dr. Szekeres János miniszteri osztálytanácsos az ínségesek és a jugoszláviai menekültek ellátásának felülvizsgálása céljából. Szekeres pénteken meg is érkezett Szegedre, és itt megkezdte a népjóléti ügyosztály működésének felülvizsgálását. Látogatást tett a szőnyegszövőtelepen, ahol a munkanélkülieket oktatják ki a házi szőnyegszövés tudományára, megtekintette a város új népjóléti intézményét, a sínylődők házát, azután a népjóléti hivatal adminisztrációját vizsgálta át, majd a menekültekre vonatkozó adatokat kérte el a hivatalban. Megállapította, hogy a menekültek helyzetében a jelek szerint némi javulás történt az utóbbi időben. Februárban huszonkilenc menekült családdal kevesebb tartózkodott a város területén, mint januárban. A menekültek közül januárban 286 jelentkezett ínségellátásért, februárban 272” – írták a kiküldött látogatásáról a Délmagyarország március 2-ai számában.

A napilap június 7-ei számában egy rövid hírben fiatal délvidéki magyar hölgy tragédiájáról olvashatunk, aki az anyagi kilátástalanság miatt az öngyilkosságba menekült.

„Csütörtökön délután Dunaharaszti határában az országút mellett eszméletlen nőt talállak, akiről a mentők megállapították, hogy Halász Júlia 23 éves szegedi lakos, aki ismeretlen méreggel megmérgezte magát. Elmondotta, hogy a Jugoszláviából kiutasított magyarok utolsó csoportjából való, eddig Szegeden húzta meg magát, és onnan gyalog indult el Budapestre munkát keresni. Attól félt, hogy nem kap munkát, és ezért akart meghalni. A Rókus-kórházba vitték.”

Közben Jugoszláviában június végén Milan Stojadinović személyében új miniszterelnök alakított kormányt, aki enyhíteni próbálta a marseille-i merénylet óta feszült szerb–magyar viszonyt. 1935. július 19-én Aleksander Vukčević budapesti jugoszláv követ a miniszterelnök megbízásából felvetette Kánya Kálmán külügyminiszternek a két ország közötti feszültség enyhítésének lehetőségét. A magyar fél azonban jelezte, hogy csak abban az esetben hajlandó a kapcsolatok rendezésére, ha megnyugtatóan rendezik a kiutasított magyarok ügyét. Erre pedig a jugoszláv legfelsőbb vezetés megtette a szükséges lépéseket. Már Bogoljub Jevtić, a távozó jugoszláv miniszterelnök rendeletben engedélyezte a kiutasított magyarok visszatérését. Így 1935. augusztus 28-áig a magyar hatóságok által nyilvántartott 3304 kiutasított személyből 1566 fő tért vissza Jugoszláviába, közülük 442-en, 190 családfő 252 családtaggal, a szegedi rendőrkapitányság által kiállított magyar határátlépési igazolvánnyal tért vissza. 1738 kiutasított Magyarországon maradt. Többségük csak két-három évet tartózkodott Jugoszláviában, és nem kívánt visszatérni oda.

Ezzel lezárult a jugoszláviai magyar kiutasítottak kálváriája. 1935. december 8-án, a kiutasítások egyéves évfordulóján a Délmagyarország, az a napilap, amely 1934-ben naponta terjedelmes tudósításokban számolt be a magyarok elüldözéséről, ezen a napon már csak egy, a hetedik oldalon megjelent rövidebb írás erejéig emlékezett meg az akkor történtekről.

„Most egy éve, hogy a jugoszláv hatóságok tömegesen dobták át a trianoni határon a délvidéki magyar családokat. December 5-től 13-ig megszakítás nélkül érkeztek Szegedre azok a vonatok, melyekre a kiutasítottak százait zsúfolták fel. Az embertelen bánásmód híre szinte órák alatt elterjedt az egész világon, és mindenütt a legmélyebb felháborodást keltette. A világ legnagyobb sajtóvállalatai küldték el Szegedre tudósítóikat, hogy így közvetlen tapasztalatok alapján számolhassanak be a jugoszláv hatóságok minden kultúrát és civilizációt megcsúfoló ténykedéseiről, valamint a kiutasítottak kétségbeejtő helyzetéről. A nagyarányú nemzetközi sajtópropagandának köszönhető, hogy a jugoszlávok az egész világ felháborodásának hatására végül beszüntették a további kiutasításokat A szomorú események évfordulója alkalmából a Magyar Újságírók Egyesülete szegedi osztálya üdvözletével kereste fel a nemzetközi sajtó mindegyik orgánumát, amely annak idején hangot adott hasábjain a kiüldözött magyarok jajszavának” – írták az évforduló kapcsán a Délmagyarország című szegedi napilapban.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)