1934. október 9-én Vladimir Georgiev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele. A merényletet a macedón ORIM és a horvát usztasamozgalmak szövetkezésével alakult Tett Propagandája elnevezésű csoport kötelékébe tartozó terroristák szervezték meg. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit, mindenekelőtt Olaszországra és Magyarországra terelődött a figyelem. I. Sándor halála újból kiélezte a szerb–horvát ellentéteket, és mély válságba taszította a királyi diktatúra rendszerét. A történések a délvidéki magyarságra is nagy hatással voltak, ugyanis a merényletet követően magyarellenes kilengésekre is sor került Jugoszláviában, ami 1934 decemberében több ezer délvidéki magyar kiutasításában csúcsosodott ki.
Így a marseille-i merénylet mind a Jugoszláv Királyság, mind a délvidéki magyarság történetében jelentős fordulópont. Írásunkban ezt az eseményt idézzük fel, olyan neves korabeli magyar napilapok segítségével, mint Az Est, a 8 Órai Újság, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, az Újság és a Népszava. Ezen lapok írásaiból olyan kérdésekre kapunk választ, hogy miképp fogadták a merénylet hírét a magyar és a jugoszláv fővárosban, hogyan kommentálták a véres eseményeket a magyar publicisták, és Jugoszlávia mely területein voltak zavargások a merénylet után.
A marseille-i merényletnek a magyarországi országos napilapok kiemelt figyelmet szenteltek. Mindegyik a címlapon közölte I. Sándor király és Louis Barthou francia külügyminiszter halálhírét, és több oldalon keresztül foglalkozott a merénylet körülményeivel. A francia kikötővárosban történteket a magyar olvasóközönség is nagy érdeklődéssel kísérte, hiszen jelentős európai történelmi eseményről volt szó. A Pesti Hírlap 1934. október 10-ei számában olvashatunk is egy beszámolót arról, hogy Budapesten hogyan fogadták a polgárok a merénylet hírét.
„Délután öt óra. A Pesti Hírlap kiadóhivatalának kirakatai előtt a sporteredményeket olvassa néhány járókelő… a véres spanyol forradalom híreit… a mindennap kisebb-nagyobb szenzációit. És egyszerre – alig valamivel öt óra után – kiragasztják a marseillei események első hírét: Merénylet a szerb király ellen… a tíz emberből húsz, a húszból száz lesz, alig negyedóra és már hatalmas tömeg szorong a járdán és mohón olvassa a híreket, türelmetlen türelemmel várja a fejleményeket jelentő újabb plakátokat.
A városon úgyszólván pillanatok alatt végigfut a hír, amelyben – érdekes megfigyelni – senki sem hisz, amíg maga is el nem olvassa a kiragasztott jelentéseket. Ismerősök és ismeretlenek egymást faggatják, a kávéházakban csoportosulások” – írták a budapesti napilapban.
Ugyanebben a lapszámban található egy másik beszámoló is, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy a Jugoszláv Királyság fővárosában milyen visszhangja volt az ország uralkodója halálhírének. Ezen írás tanúsága szerint a királyi diktatúra cenzúrája igyekezett a merénylet hírét visszatartani az állampolgárok elől.
„Sándor király meggyilkolásának hírét ma este hét óráig még nem tették közzé hivatalosan a jugoszláv fővárosban. A belgrádi lakosság a budapesti rádióból tudta meg a hírt. A hivatalos hírszolgálati iroda az érdeklődők telefonhívására szünet nélkül azt a sztereotip választ adja, hogy a belgrádi kormánynak »nincsenek hivatalos értesülései«. A főváros lakossága az utcákon tolong s hellyel-közzel zajos tüntetések vannak, mert a közönség tudni akarja a valóságot. A belgrádi lapok szerkesztőségei is utasítást kaptak, hogy a hivatalos jelentés közzétételéig ne adjanak senkinek sem információkat a marseillei gyilkosságról” – olvashatjuk a Pesti Hírlapban.
Egyes magyarországi lapok a hírközlés mellett egy-egy címlapon közölt vezércikkel is kommentálták az eseményeket. Az Est című neves budapesti politikai napilap október 11-ei számában Két ravatal címmel jelent meg írás a merényletről. A vezércikkben utaltak Engelbert Dollfussnak, Ausztria kancellárjának meggyilkolására, akit osztrák nácik az 1934. július 25-ei sikertelen puccskísérletük során lőttek le, valamint a forrongó spanyolországi belpolitikai helyzetre, amely megelőzte a polgárháborút. Hozzátették, hogy a gyilkosság sosem lehet a politika eszköze.
„És soha, soha nem lehet elfogadni, magyar ember nem fogadta el politikának – a bűnt, érvnek: a bombát, a magyar lélek irtózattal, utálattal és felháborodással fordult el mindenha, mindenféle merénylettől. 1914… száll most talán a suttogó rémület. 1914… suttogták a katasztrófa dátumát, keltét a Dollfuss meggyilkolása után is. De nem, ez nem 1914. Már csak azért sem 1914, mert közben volt – 1914. Mert átéltük ezt az 1914-et és mindazt, ami 1914-gyel, egy világ temetkezési menetével megindult. A marseillei tragédia, a maga irtózatos méreteiben, nem csak azt tárja fel, milyen tébolyult világ ez – de azt is, hogy milyen közel vannak az emberek egymáshoz, a részvét egységében – a részvét, az emberiség és tisztesség Páneurópájában. Európa beteg, de a jog és az igazság és a béke be tudja és be fogja hegeszteni minden sebét” – áll Az Est vezércikkében.
A Népszava, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönye, szintén az október 11-ei számában közölt vezércikket a merényletről. Ebben ugyancsak a szarajevói és a marseille-i merénylet között vontak párhuzamot, hozzátéve, lényeges különbség az, hogy ez utóbbi esetében „minden állam népe a legnagyobb határozottsággal tiltakozik a háborús gondolat ellen”. Ezután reményüket fejezték ki, hogy a franciaországi események nem akasztják meg az európai békefolyamatokat.
„Ma még nem teljesen tisztázottak ennek a merényletnek indítóokai. Bizonyos azonban, hogy Európának nincsen olyan kormánya, amely ilyen elvetemült eszközökkel akarná politikai céljait elősegíteni és éppen ezért remélhető, hogy a macedónok politikai gyilkossága nem okoz olyan bonyodalmat, amely megnehezíti az amúgy is ínségben szenvedő népek gazdasági helyzetét és hátráltatja a békés kibontakozást.
A meggyilkolt jugoszláv király azért indult Párizsba, hogy tárgyaljon a francia külügyminiszterrel az európai politika kérdéseiről és nemcsak Franciaországban, hanem másutt is azt várták ettől a tárgyalástól, hogy nyomában enyhülni fog az olasz–jugoszláv feszültség, és szorosabbá lehet zárni az európai béke biztonságát. Reméljük, hogy a véres gyilkosság csak hátráltatja, de nem teszi lehetetlenné a jugoszláv–olasz közeledést.
A megdöbbentő marseillei vérontás mint valami óriási véres fölkiáltójel rajzolódik föl Európa sötétbe borult égboltozatára, figyelmeztetésül mindenkinek: vessétek el magatoktól a gyilkos fegyvereket, nyissatok utat a szabadság és demokrácia felé, amely egyedül mentheti meg Európát a háborútól és Európa népeit a gazdasági és szociális pusztulástól” – állt a Népszava vezércikkében.
A magyarországi lapokban a merénylet eseményei mellett arról is olvashatunk, hogy a jugoszláv király halála után a délszláv állam több pontján zavargásokra került sor. Ezeken főleg a szerb–horvát és a szerb–olasz ellentétek újultak ki. A 8 Órai Újság október 13-ai száma például a címlapon a következőt közölte:
„A Daily Mail zágrábi levelezője Szarajevóból érkező utasoktól értesül, hogy az ottani postahivatalban bomba robbant fel, amely két embert megölt. Később a csőcselék megtámadta a katolikus szemináriumot.”
A rövid hír alatt pedig egy angol lap kommentárját ismertette a jugoszláviai eseményekről:
„A Daily Express vezércikke írja: Sándor király össze akarta gyúrni országa három főalkotóelemét, eltörölte a régi faji határokat, kilenc tartományra szabdalta az országot, feloszlatta az összes politikai pártokat. Ilymódon akarta összeforrasztani népét, azonban a saját politikája áldozata lett. A horvátok a régi osztrák–magyar monarchia hadseregének legjobb katonái voltak és a legnagyobb készséggel harcoltak a világháborúban az osztrákok oldalán. A horvátok, amióta Sándor király elkobozta nemzeti szabadságaikat, nagyon sajnálták, hogy az osztrák–magyar birodalmat felszámolták” – írták a kommentárban, majd összefoglalták a brit külpolitika legfőbb dilemmáját a jugoszláv válsággal kapcsolatban: „Az idegen beavatkozás Jugoszlávia ügyeibe minden bizonnyal háborút idézne elő, viszont ha magukra hagyják a jugoszlávokat, valószínűleg maguk fogják darabokra zúzni mai országukat. Angliának semmi esetre sem kell beavatkozni.”
A Pesti Napló október 13-ai számában A jugoszláviai zavargások címmel a Magyar Távirati Iroda hírét közölték, amelyben további részletekkel szolgáltak a délszláv államban történt rendbontásokról.
„Sándor király halálának hírét a főváros lakossága méltóságteljes nyugalommal fogadta, azonban egyes vidéki városokban különböző zavargások voltak. A legsúlyosabb kilengések Szarajevóban történtek, ahol beverték az olasz konzulátusnak, valamint Sárics érsek palotájának ablakait, majd benyomultak a különböző katolikus egyesületekbe, ahol elpusztították a bútorzatot. A tüntetők általában azokon a helyeken romboltak, ahol horvátok, tehát katolikusok szoktak összejönni. Laibachban szintén tüntetések voltak, amelyek során az ottani olasz konzulátus titkárát tettleg bántalmazták. Zavargások voltak továbbá Zágrábban is. A zavargásokat nem az ott letelepedett régi lakosok, hanem a különböző szerb pravoszláv hazafias egyesületek később odaköltözött tagjai rendezték.
Jugoszlávia nyugati részein a tüntetéseknek kifejezetten olasz-, illetőleg horvátellenes jellegük volt.”
Az Újság szintén október 13-ai számban pedig arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a zavargások a magyarlakta területet sem kerülték el, ahol szerb nacionalisták magyar és zsidó polgárokat inzultáltak.
„Ellenőrizhetetlen hírek szerint a Vajdaság egyes városaiban is fordultak elő kilengések.
Így állítólag Szabadkán az ottani egyetemi hallgatókból alakult szerb hazafias egyesület tagjai benyomultak néhány zsidó és magyar lakásba, ott különböző károkat okoztak, a ház lakóit bántalmazták és különösen a rádiókészülékeket törték össze.
Pops dr., a belgrádi zsidó hitközség elnöke, aki egyben a jugoszláviai hitközségek szövetségének elnöke is, csütörtökön megjelent a belügyminisztériumban és megkérdezte, megfelel-e a valóságnak a Vremenek az a híre, amely szerint a marseillei gyilkos zsidó. A belügyminisztériumban közölték Pops dr.-ral, hogy a hír nem igaz” – írták az Újságban.
A merénylet következményeképp a délvidéki magyarságot később, 1934 decemberében érték súlyos retorziók, amikor is több ezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból, és küldtek át Magyarországra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Leányfalun, 2022. április 3-án ünnepélyes keretek között átadták a Ravasz László-emlékházat, Egyházi Gyűjteményt és Rendezvényközpont épületét és megújított kertjét. Az emlékházban rendezett Ravasz-kiállítással párhuzamosan, a felújított Klein-villa mellé, a közel hatszázmilliós állami támogatásból épült háromszintes rendezvényközpont a leányfalui Katona Puszta Sándor pap költőnek, Kölley Györgynek, a gulágra száműzött katolikus papnak és a két világháború idején ápolói és embermentői munkát végzett Filadelfia Diakonissza Egylet közösségének
„Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával. Legutóbb hasonlót egy egyetemet végzett barátomtól hallottam, aki azt mondta, hogy Szabadkán van egy kis tanult réteg, ez az elit, a többi meg mind paraszt.
Itt, a Helyőrség.ma oldalon olvastam egy szép novellát Ványai Fehér Józseftől, melynek címe: Tésztás szívű, kicsi fiúk. Nyelvileg furcsa ez a tésztás szívű szószerkezet, igyekeztem magyarázatot keresni rá. De előbb lássuk a novellából a pontos idézetet:
• Szúnyogh szülei levelet írtak fiuknak, amelynek tartalma nem maradhatott titokban, Piroska hangosan felolvasta szilencium kezdetén. A megszólítás máig fülemben cseng: „Te tésztás szívű, kicsi fiú!”
Varga Melinda legújabb verseskötetét fogom most a kezemben. Más mint a többi, de a szenvedély ugyanolyan erős. Versei a már megszokott, merészen erotikus lírai sorokkal átszőve hatnak az olvasóra. E sorok mögött azonban más is rejlik: tizenkét kagyló pontos leírása ez, amelyben a női test halhatatlansága, valamint a csillagjegyek által meghatározott sorsok kerülnek figyelmünk középpontjába. Most a Tizenkét kagylóról, a női identitástudatról, a csillagjegyek erejéről, valamint a mitologikus világról kérdeztük a költőt.
A Pesti Divatlap 1845. évi hatodik számában egy különös írás jelent meg Nyesy Demeter táblabíró néven. Az írói álnév alatt nagy valószínűséggel az éppen akkor Eperjesen tartózkodó Petőfi Sándor gyanítható, aki egy derék hazafias táblabíró álarcában, a titulushoz illő, kellőképpen cikornyás stílusában bírálta a nemzetietlenség különböző megnyilvánulásait.
Ugyanígy motoszkál bennem a kisördög, amikor azt látom kiírva: Itt csöngessen! Ilyenkor olyan csintalan ötletem támad, hogy be fogok csöngetni. Kijön a lakó, és megkérdezi, hogy kit keresek. Én bizony senkit, de ide volt írva, hogy „itt csöngessen”, tehát én csak végrehajtottam egy felszólítást.
Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek segítségével gondolatokat cserélünk, és információt adunk át egymásnak, egyszóval kommunikálunk.
Petőfi Sándor, aki korábban gyalogszerrel botorkált az országban, most, 1847-ben szekéren utazgat, tapasztalatait megírja egyik barátjának: „Irtóztatóan unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. Se hegy se róna: se ló se szamár, hanem valóságos öszvér-vidék, a mi a legkomiszabb.”
A 95 éve Sarkadon született és 86 éves korában Budapesten elhunyt Vígh Rózsát alig pár sorban említi a szlovákiai magyar irodalmi lexikon, amely kizárólag mint meseírót ismeri. Nem tud arról, hogy az évekig a gömöri Korláton élő, és a csoltói születésű orvos férje oldalán kultúrát „csináló” írónő számtalan bűnügyi és erotikus történetet hagyott az olvasóira (sőt kéziratban is nem egy várja, hogy végre megismerhessék), s Peterdi Pál a magyar Agatha Christie-nek nevezte.
1940-ben visszaköltözött Szegedről Kolozsvárra a Ferenc József Tudományegyetem, amely az 1944–45- ös tanév végéig működött. Ennek helyébe 1945. május 28-án a 407-es törvény elrendelte egy magyar tanítási nyelvű állami egyetem létrehozását Kolozsváron június 1-jei hatállyal, jogfolytonosság nélkül. Egy 1945. december 11-ei rendelet értelmében az intézmény a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta. Ezen az egyetemen tanultam én is, és kifogtam annak 1959-es megszüntetését.