1934. október 9-én Vladimir Georgiev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele. A merényletet a macedón ORIM és a horvát usztasamozgalmak szövetkezésével alakult Tett Propagandája elnevezésű csoport kötelékébe tartozó terroristák szervezték meg. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit, mindenekelőtt Olaszországra és Magyarországra terelődött a figyelem. I. Sándor halála újból kiélezte a szerb–horvát ellentéteket, és mély válságba taszította a királyi diktatúra rendszerét. A történések a délvidéki magyarságra is nagy hatással voltak, ugyanis a merényletet követően magyarellenes kilengésekre is sor került Jugoszláviában, ami 1934 decemberében több ezer délvidéki magyar kiutasításában csúcsosodott ki.
Így a marseille-i merénylet mind a Jugoszláv Királyság, mind a délvidéki magyarság történetében jelentős fordulópont. Írásunkban ezt az eseményt idézzük fel, olyan neves korabeli magyar napilapok segítségével, mint Az Est, a 8 Órai Újság, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, az Újság és a Népszava. Ezen lapok írásaiból olyan kérdésekre kapunk választ, hogy miképp fogadták a merénylet hírét a magyar és a jugoszláv fővárosban, hogyan kommentálták a véres eseményeket a magyar publicisták, és Jugoszlávia mely területein voltak zavargások a merénylet után.
A marseille-i merényletnek a magyarországi országos napilapok kiemelt figyelmet szenteltek. Mindegyik a címlapon közölte I. Sándor király és Louis Barthou francia külügyminiszter halálhírét, és több oldalon keresztül foglalkozott a merénylet körülményeivel. A francia kikötővárosban történteket a magyar olvasóközönség is nagy érdeklődéssel kísérte, hiszen jelentős európai történelmi eseményről volt szó. A Pesti Hírlap 1934. október 10-ei számában olvashatunk is egy beszámolót arról, hogy Budapesten hogyan fogadták a polgárok a merénylet hírét.
„Délután öt óra. A Pesti Hírlap kiadóhivatalának kirakatai előtt a sporteredményeket olvassa néhány járókelő… a véres spanyol forradalom híreit… a mindennap kisebb-nagyobb szenzációit. És egyszerre – alig valamivel öt óra után – kiragasztják a marseillei események első hírét: Merénylet a szerb király ellen… a tíz emberből húsz, a húszból száz lesz, alig negyedóra és már hatalmas tömeg szorong a járdán és mohón olvassa a híreket, türelmetlen türelemmel várja a fejleményeket jelentő újabb plakátokat.
A városon úgyszólván pillanatok alatt végigfut a hír, amelyben – érdekes megfigyelni – senki sem hisz, amíg maga is el nem olvassa a kiragasztott jelentéseket. Ismerősök és ismeretlenek egymást faggatják, a kávéházakban csoportosulások” – írták a budapesti napilapban.
Ugyanebben a lapszámban található egy másik beszámoló is, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy a Jugoszláv Királyság fővárosában milyen visszhangja volt az ország uralkodója halálhírének. Ezen írás tanúsága szerint a királyi diktatúra cenzúrája igyekezett a merénylet hírét visszatartani az állampolgárok elől.
„Sándor király meggyilkolásának hírét ma este hét óráig még nem tették közzé hivatalosan a jugoszláv fővárosban. A belgrádi lakosság a budapesti rádióból tudta meg a hírt. A hivatalos hírszolgálati iroda az érdeklődők telefonhívására szünet nélkül azt a sztereotip választ adja, hogy a belgrádi kormánynak »nincsenek hivatalos értesülései«. A főváros lakossága az utcákon tolong s hellyel-közzel zajos tüntetések vannak, mert a közönség tudni akarja a valóságot. A belgrádi lapok szerkesztőségei is utasítást kaptak, hogy a hivatalos jelentés közzétételéig ne adjanak senkinek sem információkat a marseillei gyilkosságról” – olvashatjuk a Pesti Hírlapban.
Egyes magyarországi lapok a hírközlés mellett egy-egy címlapon közölt vezércikkel is kommentálták az eseményeket. Az Est című neves budapesti politikai napilap október 11-ei számában Két ravatal címmel jelent meg írás a merényletről. A vezércikkben utaltak Engelbert Dollfussnak, Ausztria kancellárjának meggyilkolására, akit osztrák nácik az 1934. július 25-ei sikertelen puccskísérletük során lőttek le, valamint a forrongó spanyolországi belpolitikai helyzetre, amely megelőzte a polgárháborút. Hozzátették, hogy a gyilkosság sosem lehet a politika eszköze.
„És soha, soha nem lehet elfogadni, magyar ember nem fogadta el politikának – a bűnt, érvnek: a bombát, a magyar lélek irtózattal, utálattal és felháborodással fordult el mindenha, mindenféle merénylettől. 1914… száll most talán a suttogó rémület. 1914… suttogták a katasztrófa dátumát, keltét a Dollfuss meggyilkolása után is. De nem, ez nem 1914. Már csak azért sem 1914, mert közben volt – 1914. Mert átéltük ezt az 1914-et és mindazt, ami 1914-gyel, egy világ temetkezési menetével megindult. A marseillei tragédia, a maga irtózatos méreteiben, nem csak azt tárja fel, milyen tébolyult világ ez – de azt is, hogy milyen közel vannak az emberek egymáshoz, a részvét egységében – a részvét, az emberiség és tisztesség Páneurópájában. Európa beteg, de a jog és az igazság és a béke be tudja és be fogja hegeszteni minden sebét” – áll Az Est vezércikkében.
A Népszava, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönye, szintén az október 11-ei számában közölt vezércikket a merényletről. Ebben ugyancsak a szarajevói és a marseille-i merénylet között vontak párhuzamot, hozzátéve, lényeges különbség az, hogy ez utóbbi esetében „minden állam népe a legnagyobb határozottsággal tiltakozik a háborús gondolat ellen”. Ezután reményüket fejezték ki, hogy a franciaországi események nem akasztják meg az európai békefolyamatokat.
„Ma még nem teljesen tisztázottak ennek a merényletnek indítóokai. Bizonyos azonban, hogy Európának nincsen olyan kormánya, amely ilyen elvetemült eszközökkel akarná politikai céljait elősegíteni és éppen ezért remélhető, hogy a macedónok politikai gyilkossága nem okoz olyan bonyodalmat, amely megnehezíti az amúgy is ínségben szenvedő népek gazdasági helyzetét és hátráltatja a békés kibontakozást.
A meggyilkolt jugoszláv király azért indult Párizsba, hogy tárgyaljon a francia külügyminiszterrel az európai politika kérdéseiről és nemcsak Franciaországban, hanem másutt is azt várták ettől a tárgyalástól, hogy nyomában enyhülni fog az olasz–jugoszláv feszültség, és szorosabbá lehet zárni az európai béke biztonságát. Reméljük, hogy a véres gyilkosság csak hátráltatja, de nem teszi lehetetlenné a jugoszláv–olasz közeledést.
A megdöbbentő marseillei vérontás mint valami óriási véres fölkiáltójel rajzolódik föl Európa sötétbe borult égboltozatára, figyelmeztetésül mindenkinek: vessétek el magatoktól a gyilkos fegyvereket, nyissatok utat a szabadság és demokrácia felé, amely egyedül mentheti meg Európát a háborútól és Európa népeit a gazdasági és szociális pusztulástól” – állt a Népszava vezércikkében.
A magyarországi lapokban a merénylet eseményei mellett arról is olvashatunk, hogy a jugoszláv király halála után a délszláv állam több pontján zavargásokra került sor. Ezeken főleg a szerb–horvát és a szerb–olasz ellentétek újultak ki. A 8 Órai Újság október 13-ai száma például a címlapon a következőt közölte:
„A Daily Mail zágrábi levelezője Szarajevóból érkező utasoktól értesül, hogy az ottani postahivatalban bomba robbant fel, amely két embert megölt. Később a csőcselék megtámadta a katolikus szemináriumot.”
A rövid hír alatt pedig egy angol lap kommentárját ismertette a jugoszláviai eseményekről:
„A Daily Express vezércikke írja: Sándor király össze akarta gyúrni országa három főalkotóelemét, eltörölte a régi faji határokat, kilenc tartományra szabdalta az országot, feloszlatta az összes politikai pártokat. Ilymódon akarta összeforrasztani népét, azonban a saját politikája áldozata lett. A horvátok a régi osztrák–magyar monarchia hadseregének legjobb katonái voltak és a legnagyobb készséggel harcoltak a világháborúban az osztrákok oldalán. A horvátok, amióta Sándor király elkobozta nemzeti szabadságaikat, nagyon sajnálták, hogy az osztrák–magyar birodalmat felszámolták” – írták a kommentárban, majd összefoglalták a brit külpolitika legfőbb dilemmáját a jugoszláv válsággal kapcsolatban: „Az idegen beavatkozás Jugoszlávia ügyeibe minden bizonnyal háborút idézne elő, viszont ha magukra hagyják a jugoszlávokat, valószínűleg maguk fogják darabokra zúzni mai országukat. Angliának semmi esetre sem kell beavatkozni.”
A Pesti Napló október 13-ai számában A jugoszláviai zavargások címmel a Magyar Távirati Iroda hírét közölték, amelyben további részletekkel szolgáltak a délszláv államban történt rendbontásokról.
„Sándor király halálának hírét a főváros lakossága méltóságteljes nyugalommal fogadta, azonban egyes vidéki városokban különböző zavargások voltak. A legsúlyosabb kilengések Szarajevóban történtek, ahol beverték az olasz konzulátusnak, valamint Sárics érsek palotájának ablakait, majd benyomultak a különböző katolikus egyesületekbe, ahol elpusztították a bútorzatot. A tüntetők általában azokon a helyeken romboltak, ahol horvátok, tehát katolikusok szoktak összejönni. Laibachban szintén tüntetések voltak, amelyek során az ottani olasz konzulátus titkárát tettleg bántalmazták. Zavargások voltak továbbá Zágrábban is. A zavargásokat nem az ott letelepedett régi lakosok, hanem a különböző szerb pravoszláv hazafias egyesületek később odaköltözött tagjai rendezték.
Jugoszlávia nyugati részein a tüntetéseknek kifejezetten olasz-, illetőleg horvátellenes jellegük volt.”
Az Újság szintén október 13-ai számban pedig arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a zavargások a magyarlakta területet sem kerülték el, ahol szerb nacionalisták magyar és zsidó polgárokat inzultáltak.
„Ellenőrizhetetlen hírek szerint a Vajdaság egyes városaiban is fordultak elő kilengések.
Így állítólag Szabadkán az ottani egyetemi hallgatókból alakult szerb hazafias egyesület tagjai benyomultak néhány zsidó és magyar lakásba, ott különböző károkat okoztak, a ház lakóit bántalmazták és különösen a rádiókészülékeket törték össze.
Pops dr., a belgrádi zsidó hitközség elnöke, aki egyben a jugoszláviai hitközségek szövetségének elnöke is, csütörtökön megjelent a belügyminisztériumban és megkérdezte, megfelel-e a valóságnak a Vremenek az a híre, amely szerint a marseillei gyilkos zsidó. A belügyminisztériumban közölték Pops dr.-ral, hogy a hír nem igaz” – írták az Újságban.
A merénylet következményeképp a délvidéki magyarságot később, 1934 decemberében érték súlyos retorziók, amikor is több ezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból, és küldtek át Magyarországra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.