Jugoszláviai magyarok kitoloncolása 1934 decemberében
1934. október 9-én Vladimir Georgev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele. A merényletet a macedón ORIM és a horvát Ustaša mozgalom szövetkezésével alakult Tett Propagandája elnevezésű csoport kötelékébe tartozó terroristák szervezték meg. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit, mindenekelőtt Olaszországra és Magyarországra terelődött a figyelem. Az ügyben népszövetségi vizsgálat is indult, amelynek során Magyarország került a célkeresztbe. A vizsgálat 1934. december 7-én kezdődött meg Genfben a népszövetségi palotában, és december 10-én született határozat, amely elítélte a nemzetközi terrorizmust, és megállapította, hogy a marseille-i merénylet kapcsán felmerült egyes alsóbb magyar szervek gondatlanságának lehetősége, ezért felkérte a magyar kormányt újabb vizsgálat lefolytatására, valamint a szükséges intézkedések meghozatalára. A jugoszláv kormány ugyan beletörődött a döntésbe, de azzal nem volt megelégedve.
A jugoszláv hatóságok néhány nappal a vizsgálat kezdete előtt százával kezdték átdobni a magyar határon a határ menti délvidéki magyar lakosokat. A kitoloncoltak többségét vonaton Szegedre küldték. Jelen írásunkban a délvidéki kiutasítottak történetét elevenítjük fel a korabeli sajtó segítségével.
Száműzött délvidéki magyarok Szegeden
A jugoszláv hatóságok a délvidéki magyarok tömeges kiutasítását 1934. december 5-én kezdték meg. E napon mintegy hatszáz főt – Újvidékről, Zomborból, Horgosról és Szabadka környékéről – néhány órás ultimátumot követően vasúti kocsikon átdobtak a határon. A kiutasítottakkal teli vonatok a szeged-rókusi állomásra futottak be. Az esetről a másnapi, december 6-ai, csütörtöki Délmagyarország a következőképpen számolt be:
„A szegedi rendőrség szerdán reggel telefonértesítést kapott, hogy a szerdai röszkei vonatnak szokatlanul sok utasa lesz, magával hozza azokat a családokat, akiket azonnali hatállyal kiutasítottak Jugoszlávia területéről, helyesebben a kiutasítottak első transzportját.
Amikor a szomorú vonat megérkezett Szeged-Rókusra, a sűrű decemberi ködben a rókusi pályaudvar képe kísérteties hűséggel hasonlított ahhoz a képhez, amely 1918 decemberében vésődött bele az emlékezetekbe. Tizenhat évvel ezelőtt ugyanezek a kétségbeesett arcok és alakok népesítették be a rókusi állomás pályaudvarát, ugyanilyen összebújó csoportok kuporodtak le a füstös, léghuzatos várótermek padlójára, ugyanilyen hevenyészve összekötözött batyuk hevertek a falak mellett és a szemekből ugyanilyen ijedség és kétségbeesés meredt a reménytelen ködbe…”
A kiutasítottak első csoportjáról pedig a napilapban ezeket olvashatjuk:
„Szerdán a reggeli vonattal kilencvenhat menekült érkezett Szegedre. A legkülönfélébb emberek: tisztviselők, iparosok, munkások, kereskedők, papok. Csak abban hasonlítanak egymásra, hogy egy a sorsuk – magyarok. A kilencvenhat menekült között 22 magányos ember, hozzátartozó nélkül dobták át a határon, de a többi mind családhoz tartozik. Férfiak, asszonyok, serdülő gyerekek, pólyás és karonülő babák. A fűtött várótermet pillanatok alatt megtöltötte a kétségbeesett gyermeksírás.”
A fentiek mellett a napilapból az is megtudható, hogy az este hat órai vonattal újabb ötszáz menekült érkezett a röszkei állomásra, többségük horgosi, valamint voltak közöttük Regőcéről, Őrszállásról és Szabadkáról kiutasítottak is. A szerelvény rendes körülmények között két, egy másod- és egy harmadosztályú kocsiból állt, ám „a kis mozdony most tizennégy zsúfolásig megtelt személykocsit vonszolt be Szegedre”. A kiutasítottak érkeztéről a szegedi rendőrség délután négy óra körül kapott értesítést, és megtették a szükséges intézkedéseket. A pályaudvar várótermeit hivatalszobákká alakították át, tíz íróasztalt szereltek fel, hogy a szükséges ügyintézést minél gördülékenyebben tudják lebonyolítani. A Délmagyarország beszámolói szerint december 6-a estére már összesen ezerkétszáz kiutasított érkezett Szegedre. December 7-én pedig a vonatok újabb négyszáz főt hoztak át a határon. A Tisza menti városban megjelent menekültek nagy száma miatt szintén december 7-én dr. Pálfy József, Szeged akkori polgármestere Szeged Város Közönségéhez címmel közleményben fordult a szegedi polgárokhoz, arra kérve őket, hogy lehetőségeikhez mérten segítsék az elüldözött délvidéki magyarokat.
„Sokan vannak és nem tudhatjuk előre, mennyivel emelkedik a számuk, hány élete végén levő és megpihenni még mindig nem tudó aggastyán, nyomorult beteg veszi kezébe a vándorbotot, hány gyermek tanulja meg túlságosan idő előtt az embertelenséget. Nekünk azonban legelső kötelességünk, hogy bennünk embereket lássanak s érezzék az együvé tartozásnak azt a fenségét, amelyet most fokozatosan diktál a vér szava.
A kiutasított magyarok súlyos helyzetben vannak, s ránk szorulnak, összekuporgatott javaikat ott kellett hagyniok, csak az az övék, amit magukon viselnek. Városom hatósága mindent megtesz, ami hozzá méltó s ami teljesítőképességében kötelessége, de emellett fel kell hívnom a lakosság, az egész társadalom figyelmét is rájuk, teljesítse minden magyar emberi kötelességét velük szemben.
Bennünket is elvitt egyszer az árvíz [utalás az 1879-es szegedi nagy árvízre] s ne feledjük el, milyen jólesett akkor az egész világ támogató részvétele, segítése” – olvasható többek között a polgármester közleményében, amelyhez még azt is hozzátette, hogy a polgármesteri hivatal fogadja a kiutasítottak megsegítésére szánt pénzadományokat, míg a ruhaneműket és élelmiszer-adományokat a népjóléti ügyosztály fogadta.
A korabeli sajtó tanúsága szerint a szegedi polgárok készségesen segítettek is elüldözött délvidéki nemzettársaikon. Sőt a kiutasítottak megsegítésére szóló pénzadományok gyűjtése már mindjárt december 5-én elkezdődött. Először a helyi Szövetkezett Városi Balpárt indított gyűjtést. Ehhez elsőként a szegedi szociáldemokrata párt járult hozzá 20 pengővel, majd a Délmagyarország napilap szintén 20 pengővel. Ezután a gyűjtés megkönnyítésére a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár Szeged – Délvidékért elnevezéssel külön folyószámlát nyitott az adományok kezelésére. A Délmagyarország az adományozók névsorát lapszámaiban közölte. Emellett december 7-én délelőtt a szegedi egyetemisták a kiutasítottak melletti szimpátiatüntetést tartottak a városban. A mintegy ezerfőnyi egyetemi hallgató az Országzászló elé vonult, ahol elénekelték a Himnuszt, majd a rókusi iskolához mentek, oda, ahol a menekültek voltak ideiglenesen elszállásolva. A tüntetésen a professzorok közül jelen volt többek között dr. Kiss Albert, a szegedi egyetem rektora és dr. Szent-Györgyi Albert. Az egyetemi hallgatók egy emlékiratot terjesztettek a nemzetközi diákszövetség és a világ összes diákszervezetei elé, melyben a Jugoszláviából kiutasítottak helyzetére hívták fel a figyelmet.
„Toloncvonatok” Magyarbólytól Kelebiáig
Bár a Jugoszláviából kiutasított délvidéki magyarok többségét a jugoszláv hatóságok a Szegedre tartó vonatokra tették fel, Magyarország többi határ menti településeire is érkeztek kiutasítottakat szállító szerelvények. Az Est december 7-ei számában például a lap pécsi tudósítójának telefonjelentésében a következőket olvashatjuk:
„A tegnap éjszaka folyamán a baranyamegyei Magyarboly határállomásra 206 horvátországi magyart tettek át a szerbek a határon. A legtöbben megfelelő ruha sem volt, mert mint mondották, éjszaka álmukból verték fel őket a jugoszláv csendőrök és annyi időt sem hagytak nekik, hogy a legszükségesebb ingóságokat magukhoz vegyék, hanem vitték őket a községházára és onnan a vasútállomásra, ahol vagonokba terelték őket. Amikor a szerelvény megtelt, elindították a magyar határra, ahol lerakták a kiutasítottakat.
Mint a kiutasítottak beszélik, a jugoszlávok a tegnapi nap folyamán még három toloncvonatot állítottak össze, amelyet elindítottak a magyar határra. Ma déli tizenkét óráig ezek a vonatok még nem érkeztek meg.
A megérkezett 206 embert Magyarboly községben helyezték el.”
Szintén Az Est december 7-ei számából az is megtudható, hogy a magyarországi Kelebiára is érkeztek kiutasítottakat szállító vonatok.
„Ma éjjel a kiutasítottak újabb csoportja érkezett Jugoszláviából a kelebiai magyar határállomásra. Mintegy hatvanan voltak, köztük néhány jobbmódú kereskedő és iparos, de túlnyomórészben szegény munkásemberek, akik már évek óta jugoszláv területen dolgoztak. A hatvan kiutasított közül 16 már évek óta a határ túlsó oldalán dolgozott, 44-en pedig rövidebb idő óta voltak jugoszláv területen. Valamennyien magyar állampolgárok.
Szabadkáról, Újvidékről és Zomborból utasították ki őket. Csak tegnap közölték velük, hogy azonnal el kell hagyniuk az országot. A legtöbbnek hatórás határidőt szabtak a határ átlépésére, csak néhányan kaptak 10–12 órás haladékot, hogy elutazásuk előtt úgy-ahogy rendezhessék ügyeiket. A legtöbben csak kis kézicsomaggal vannak, holmijuk nagyrészét kénytelenek voltak hátrahagyni.
A magyar határrendőrség jegyzőkönyvet vett fel érkezésükről.”
Kiskunhalas Helyi Értesítőjének december 8-ai számából pedig kiderül, hogy a Kelebiára érkezőket a kiskunhalasi vasútállomásra vitték tovább.
„A halasi állomás is tarka képeket mutat. Az állomás előtt menekültek állnak, a várótermek is menekülőktől hangosak, várnak a vonatokra, amely őket azután a bajai vonalon és a szegedi vonalon továbbviszi. A legtöbbje ittlakó rokonainál fog az átmeneti idő alatt megpihenni.”
Az Est december 8-ai számának pécsi tudósításában a szegedihez hasonló társadalmi összefogásról kaphatunk hírt.
„A pécsi állomásra tegnap éjjel az eszéki vonattal százfőnyi menekült csapat érkezett. A megszállott Vörösmart községből és környékéről jöttek a kiutasítottak. Betegeket, bénákat, gyerekeket, másállapotos asszonyokat is kiutasítottak a szerbek. Pécs város és társadalma megmozdult, hogy a menekültek segítségére legyen. Igyekeznek nekik magányosoknál lakást adni, vagy a városi szociális üzemekben elhelyezni. Pécsen kevés kiutasított marad, a legtöbb számára Pécs csak átmeneti állomás, ahonnan továbbutaznak.”
Az Est szintén december 8-ai száma a lap bajai tudósítójának előző napi jelentését közli, amelyben a kiutasítások drámai részletei is feltárulnak.
„Jugoszláv területen egyre tart a magyarok kiutasítása. Ma reggel Bajára 60 menekült család érkezett a bácsalmási vonattal. Egy részük rokonoknál helyezkedett el, más részük az állomáson várja a hatóságok intézkedését. A kiutasított emberek megdöbbentő képet tárnak az elcsatolt területi állapotokról a hallgatók elé. Az egyik menekült elmondotta, hogy a külföldiek, akik a Szabadka–Budapest gyorsvonattal utaztak és szemtanúi voltak azoknak a jeleneteknek, amikor a szerbek csorda módjára hajtották a vonathoz a kiutasítottakat, felháborodottan tiltakoztak a barbár eljárás ellen és kijelentették, hogy ilyen szörnyűséget még soha életükben nem láttak. Egy angol hölgy a szabadkai állomáson átment az egyik menekültekkel zsúfolt III. osztályú vasúti kocsiba, hogy egy szegény asszony csecsemőjének üveg tejet adjon át, a szerb csendőrök azonban durva szavakkal szólították fel, hogy hagyja el a vagont.”
A tömeges kiutasításokkal a jugoszláv kormány igen kedvezőtlen külpolitikai helyzetbe sodorta magát. A határ menti magyar településeken történtek felkeltették a külföldi sajtó figyelmét. A magyar kormány számára a kiutasítások lehetőséget adtak arra, hogy a népszövetségi vizsgálaton viszonváddal illesse Jugoszláviát. Ezenfelül a jugoszláv politikusok heves szemrehányásokat kaptak amerikai diplomatáktól, a brit királytól és a brit miniszterelnöktől. Így a jugoszláv hatóságok december 10-én beszüntették a tömeges kiutasításokat. A kitoloncolások öt napja során mintegy 3000 délvidéki magyart utasítottak ki az országból.
Felhasznált irodalom
A Délmagyarországnak, Az Estnek és a Kiskunhalas Helyi Értesítőjének korabeli cikkei (Arcanum Digitális Tudománytár).
Dr. Pálfy József: Szeged Város Közönségéhez. Csongrád-Csanád Megyei Levéltár, Szeged Város polgármesteri hivatalának iratai 1920–1935: Trianoni határ IV. B. 1407. m
Sz. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Hatodjára indul óriási bulival a szeptember az erdélyi Énlakán: a Heinczinger Mika (leginkább a Misztrál együttesből ismerhetjük) által életre hívott Énlaki Regejáró egyre népesebb közönséget vonz évről évre, a résztvevők többsége visszajáró, nem csak a helyiek és a környékbeliek, de a távolabbról érkező rajongók bensőséges kulturális fesztiválja lett a rendezvény. Igazi összművészeti ünnep. Idén az első este nagykoncertjét a Sajba adta, a vájtfülűek nagy kedvence, igazi kultúrcsemege, amelyet zenei műfajba aligha lehetne könnyen beilleszteni, vagy megtalálni a kellő kategóriát számára az elektronikus és a népzene
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.