Az egykori Magyar Párt vezetői és az 1936-os dunai bánsági községi választások
1935. szeptember 28-án a betiltott Magyar Párt egykori vezetői nagygyűlést tarthattak, méghozzá a Magyar Párt megalakulásának valamikori színhelyén, Zentán. Az eseményen nem alakult újjá a Magyar Párt, és új szervezet sem jött létre, mégis a délvidéki magyarság történetében fontos esemény ez a találkozó, mert az elkövetkező időszakban a betiltott Magyar Párt egykori vezetői a Zentán elhangzott elvekkel összhangban ismét a közélet aktív tagjaivá váltak. Nagygyűléseket szerveztek, amelyeken tájékoztatták a jugoszláviai magyarokat az elképzeléseikről, céljaikról. Emellett a hatalom képviselőivel is folytattak tárgyalásokat.
1936 őszén a kormány a Dunai bánságban is elrendelte a községi választások megtartását. A legfőbb esélyesnek a jugoszláv kormányfő, Milan Stojadinović által 1935-ben alapított Jugoszláv Radikális Közösség (Jugoslavenska radikalna zajednica) számított, amely főleg az egykori radikális párt alapjain jött létre. November 29-én az egykori Magyar Párt vezetői értekezletet tartottak Szabadkán, a fő témát a közelgő községi választások képezték. Az értekezleten határozatot is elfogadtak, amelyben az egykori Magyar Párt vezetői a kormány által tett engedményekre hívták fel a jugoszláviai magyar polgárok figyelmét, és arra kérték őket, hogy a kormánypárt jelöltjeire voksoljanak. A választást december 6-án tartották meg. Jelen írásunkban az egykori Magyar Párt vezetőinek a kampány hajrájában kifejtett tevékenységét és a szavazás eredményeit ismertetjük, a szabadkai Napló (a korábbi Bácsmegyei Napló) korabeli lapszámai segítségével.
Kampány a kormánypárt mellett
A Napló 1936. december 1-jei száma az egykori Magyar Párt vezetőinek két kampányrendezvényéről számolt be. Ebből megtudható, hogy dr. Várady Imre, a párt egykori képviselője és Tóth Ferenc volt alelnök november 28-án Torzsán tartott nagygyűlést, ahol a kormánypárt programját ismertették, „azt a barátságos álláspontot, amelyet a magyar kisebbséggel szemben elfoglal”, majd felhívták a jelenlevőket, hogy a szavazzanak a kormánypártra. November 29-én Törökbecsén tartottak népgyűlést. Itt Kelemen János nagybecskereki lapszerkesztő ismertette az egybegyűltekkel az egykori Magyar Párt vezetőinek szabadkai értekezletén hozott határozatát. Ebben a magyar választópolgárokat a kormánypárt listájának támogatására szólították fel. A szabadkai értekezletet egyébként ugyanaznap tartották, mint a törökbecsei nagygyűlést.
Az egykori Magyar Párt vezetőinek tevékenysége felkeltette a közélet többi szereplőjének érdeklődését is, sőt egyesek a csalástól sem riadtak vissza. Visszaéltek a jugoszláviai magyarság vezetőinek nevével azért, hogy így kovácsoljanak maguknak politikai tőkét. Legalábbis erre enged következtetni dr. Várady Imrének, dr. Strelitzky Dénesnek és dr. Deák Leónak a közös nyílt levele, amelyet a Napló december 5-ei száma közölt. Ebben ugyanis felhívták a választók figyelmét, hogy „illetéktelen személyek” nevükben megtévesztésre alkalmas röpcédulákat terjesztettek. A levélben a következőket olvashatjuk:
„A községi választásokkal kapcsolatban és általában több oldalról és több ízben felhívások sőt röpcédulák is jelentek meg »az Országos Magyar Párt Vezetősége« aláírással. És ugyanennek a nevében, amelynek tartalma egyrészt nem fedi a valóságot, másrészt pedig olyan személyek részéről látnak napvilágot, akiknek a multban sem volt, de ma sincs semmiféle összeköttetésük vagy közük a volt Országos Magyar Párttal.
Minthogy az ilyen megnyilatkozások alkalmasak arra, hogy azokat, akik közösséget éreznek a volt Országos Magyar Párttal és ennek utasításait úgy a régi kapcsolatok révén, valamint a testvéri összetartozandóság kapcsán követik – megtévesszék, szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy a volt Országos Magyar Pártnak a vezetősége se a községi választásokkal kapcsolatban, se egyébként mind a mai napig nem tartotta szükségesnek semmiféle röpcédulának a kiadását és részéről a magyar napilapokban közölt nyilatkozatokon kívül semmiféle más utasítás meg nem jelent. A volt Magyar Pártnak a vezetői eddig csak arra szorítkoztak, hogy állásfoglalásukat és a kormánypárttal kötött megállapodásukat az általuk tartott népgyűléseken ismertessék és nyilatkozataikban leszögezzék” – áll dr. Várady Imre, dr. Strelitzky Dénes és dr. Deák Leó nyílt levelében.
A szabadkai napilap a december 3-ai számában egész oldalas összefoglalót közölt a közelgő községi választásokról, az induló listákat és jelölteket ismertetve az olvasókkal. Összefoglalták az egykori Magyar Párt vezetőinek álláspontját, miközben visszatekintettek a betiltott párt múltjára is.
„Az 1923-ban megalakult Magyar Párt 1927-től kezdve betiltásáig élénk kapcsolatokat tartott fenn a radikálisokkal, azzal a pártszervezettel, amelynek a tulajdonképpeni jogutódja a jelenlegi kormánypárt. A radikális párttal együttműködve kapott a régi pártéletben három mandátumot a Magyar Párt, amelynek képviselői a radikális párt parlamenti klubjának tagjai voltak. A Magyar Párt akkori álláspontja is az volt, mint ma: támogatja a kormánypártot, amelytől a kívánságainak a teljesítését és kielégítését reméli. 1929. január hatodika után mint minden párt, a Magyar Párt munkája is megszűnt és az új alkotmány értelmében a régi formájában nem támadhat fel.
A radikális munkaközösség megszervezése után a kormány párt dunabánsági vezérei igyekeztek felújítani a régi kapcsolatokat a Magyar Párttal és tárgyalások kezdődtek a további együttműködésre. Dr. Sztojadinovics Milán miniszterelnök és kormányának több tagja fogadta a magyarpárti vezetők küldöttségét és a magyarságnak máris több panaszát orvosolta, mint azt a vasárnapi [a november 29-ei] szuboticai magyarpárti értekezleten megelégedéssel és rokonszenvvel állapították meg. A volt Magyar Pártot, amikor a kormánypárti listák támogatását határozta el, az a szándék vezérelte, hogy a helyzet alapos mérlegelésével a legalkalmasabb megoldást válassza a magyarság boldogulása és érvényesülése érdekében” – írták a Naplóban.
A Napló nemcsak a magyar, hanem a német kisebbség politikai vezetőinek álláspontját is ismertette, akik szintén a kormánypártot támogatták.
„A németség előbb foglalt állást a községi választásokon való részvétel tekintetében, dr. Grassi György szenátor és dr. Kraft István nemzetgyűlési képviselő már a kormánypárt megalakulásakor beléptek a pártba és mozgalmat indítottak, hogy a németeket a párt érdekkörébe vonják. A szervezkedés megfelelő irányítás mellett folyt és bár Hogyera és Ljotics pártjai mindent elkövettek a németség egységének megbontására, a legnagyobb tömegek mégis a volt Német Párt vezetősége mögött állnak, támogatva azok munkásságát. A németség mindenütt a kormánypárti listán állított jelölteket és ezeknek a listáknak a győzelme várható a németlakta helyeken.
A szlovákság, a románok és a ruthének nem tömörültek önálló listákba” – olvashatjuk a szabadkai Naplóban.
A radikálisok abszolút győzelme
A dunai bánsági községi választásokat végül 1936. december 6-án tartották meg. A Napló másnapi számából kiderül, hogy a bánság 798 községében összesen 1973 jelölőlistát hitelesítettek. Közülük 1239-et a kormánypárt, vagyis a Jugoszláv Radikális Közösség állított fel. 241 községben egyedül, ellenzéki lista nélkül indult, sőt voltak olyan községek, ahol a kormánypárt két listát is állított.
„Derüs, helyenként napsütéses szép téli időben, teljes rendben és nyugalomban vonultak fel a községek lakói a választásokhoz. Már szombaton reggel valamennyi községben életbelépett a szesztilalom és befejeződtek a választási előkészületek. Szombaton már sehol sem volt szabad agitációs gyűléseket tartani és ennek az intézkedésnek köszönhető, hogy a két hónapig tartó készülődés után az ellentétek a lázas izgalommal telített légkörben sem robbantak ki. Vasárnap a legtöbb helyen már korán reggel templombamenés előtt felvonultak a választók nagy tömegei. A korai szavazások folytán rövidesen nyilvánvalóvá vált az egyes listák helyzete és tulajdonképpen ekkor kezdődött meg az igazi választási harc.
Minden csoport élénk agitációs tevékenységet fejtett ki, hogy szavazókat toborozzon, de olyan óvatosan és az izgalmak közepette is józanul folyt a propaganda, hogy összecsapásra sehol sem került a sor. A Dunabánság lakossága megőrizte józan higgadtságát. A választások mindenütt a legteljesebb rendben és nyugalomban folytak le” – foglalták össze a történteket a Napló december 7-ei számában.
A részletes eredményeket a Napló december 8-ai száma közölte. Ebből kiderül, hogy a fentiekkel ellentétben igenis előfordultak incidensek a választások napján.
„Így Sztepojevácon egy ittas földműves megtámadta a csendőröket, egyik csendőrt késsel meg is sebesítette, mire a csendőrök önvédelemből kénytelenek voltak fegyverüket használni, és az ittas ember segítségére siető tömegre lőttek. A szurkáló földműves meghalt, ketten megsebesültek. A sebesült földműveseket a megsebesültek csendőrrel együtt kórházba szállították. Podolje baranyai községben szintén voltak összetűzések, azonban a hatóságok közbeléptek és megakadályozták az incidensek elfajulását, ugyhogy csak kisebb verekedések fordultak elő. Popincin hasonló események játszódtak le. Orasjen a választások utójátékaként izgalmas összetűzések voltak, amelyeknek csak a csendőrség erélyes közbelépése tudott véget vetni.”
Ami pedig az eredményeket illeti, az a Napló december 8-ai száma szerint a következőképpen alakult:
„A választásokon a kormánypárt abszolút győzelmet aratott. Ez a győzelem a bánság északi részében elérte a 88 százalékot, a déli vidékeken 70 százalékot tesz ki, ugyhogy átlagban a kormány többsége 80,8 százalék.
Az egyesült ellenzék és a többi pártok a kovacsicai járásban hat községet szereztek, a pancsevói járásban hatot, novibecseji járásban négyet, a sztarapazovai járásban ötöt, a noviszadiban négyet, a zemuniban négyet, a rumaiban hármat, a zsabaljiban egyet, az odzsáciiban egyet, a szomboriban kettőt, a koviniban négyet, a sidiben hatot, az ilokiban hármat, a dárdaiban egyet, a petrovgradiban egyet, a bukini járásban kettőt, a belacrkvaiban egyet, a jasatomicsiban egyet, a vrsaci járásban egyet.
Az Észak-Dunabánságban tehát összesen hatvanhárom község jutott az ellenzéknek, amely az egész bánság 798 községe közül 155-ben szerzett meg a többséget. Huszonegy járásban minden községben a kormány győzött.”
Szintén a december 8-ai számban olvashatunk néhány nyilatkozatot kormánypárti politikusoktól. Ebből kiderül, hogy a Jugoszláv Radikális Közösség hogyan értékelte az eredményeket.
„Sztankovics földművelésügyi miniszter a dunabánsági JRZ főbizottsági elnöke vasárnap este a késő éjszakai órákban, amikor a báni hivatalban nagyjából már tudták a választások eredményét, nyilatkozott az újságíróknak. Hangsúlyozta, hogy a novibecseji, a kovacsici és a pancsevói járásokból érkezett jelentések azt mutatják, hogy az ugynevezett vojvodinai front, amelynek a május 5-iki választások során olyan nagy sikerei voltak ezekben a járásokban, most úgyszólván teljesen összeomlott. A Hogyera párt is teljesen megsemmisült, nagyon kevés szavazatot kapott.
Hasonlóan nyilatkozott Rájics Szvetiszláv helyettes bán is, aki azt mondotta, hogy a választások eredménye minden tekintetben kielégítő.”
Tehát az egykori Magyar Párt vezetői által támogatott kormánypárt nagy győzelmet aratott a községi választásokon.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.
1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték.
Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?
Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.
A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.