2022. augusztus 09., 08:56
A Petőfi Kulturális Ügynökség programjaként Helyőrség az ezredek fölött című író-olvasó találkozóval érkezett az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztiválra az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap szerkesztősége. A Színház- és könyvudvarban, a Gutenberg könyvesbolt által berendezett otthonos könyvsátorban szombat délután a helyőrséges szerzők műsorának első részében Péter Beáta dráma- és tárcaíró, Miklóssi Szabó István író, Bálint Tamás költő és Muszka Sándor József Attila-díjas költő szórakoztatta az érdeklődőket, majd ezt követően Sántha Attila József Attila-díjas író, költő, Varga Melinda József Attila-díjas költő, valamint két fiatal tehetséges alkotó, Ilyés Krisztinka és Demeter Arnold jó hangulatú beszélgetésén és felolvasásán vett részt szép számú közönség.
Péter Beáta, Varga Melinda, Ilyés Krisztinka, Bálint Tamás, Demeter Arnold, Sántha Attila, Muszka Sándor, Miklóssi Szabó István / Fotó: Bach Máté
A képre kattintva galéria érhető el
Sorról sorra: az üzenet megérkezett
A közönséget elsősorban Péter Beáta üdvözölte, aki egyúttal kiemelten megköszönte a Petőfi Kulturális Ügynökség programigazgatójának, Juhász Annának a programszervezés közös megálmodását. Előzményként Sántha Attila, az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap felelős szerkesztője, röviden felvázolta azokat az információkat, amelyeket tudni kell mind a lapról, mind a szerkesztői gárda elhivatott céljairól. Idén már negyedik éve, hogy nyomtatott formában lehet hozzájutni a Helyőrséghez Erdély különböző részein – az indulást megelőlegezte az az álláspont, miszerint a lapindítók olvasmányos, befogadhatóként jellemezhető folyóiratként álmodták meg a mára irodalmi mellékletként ismert orgánumot. Sántha ezt látja mind mai napig különbségnek a többi irodalmi lappal szemben, hiszen:
„mindenki nagyon jó szövegeket akar leközölni. Ez vagy sikerül, vagy nem. Természetesen, mi is húzunk e megközelítés felé, de nélkülözhetetlen egy másik kritérium is: a szöveg olvashatósága. Mi befogadható irodalmat szerettünk, és szeretünk az olvasók számára összegyűjteni.”
Sántha Attila / Fotó: Bach Máté
A szerkesztő azt is kihangsúlyozta, itt nemcsak a szépirodalmi szövegeket szükség kiemelni, hiszen a kritika, a színházról és az élet bármelyik területéről szóló írás befogadhatósága épp olyan lényegesnek tekinthető. Ez a hozzáállási aspektus pedig létrehozza a legfontosabb és legkülönlegesebb kapcsolatot az irodalomban: folyamatosan tapasztalják, hogy párbeszéd alakul ki a szerzők, szerkesztők, az írások és az olvasók között. Sántha Attila elmondása szerint a Helyőrség megjelenése változást jelentett az erdélyi irodalom palettáján. „Mi vagyunk azok, akik ezt az olvasmányosságot programszerűen felvállaljuk” – zárta bevezető beszédét.
Péter Beáta / Fotó: Bach Máté
Péter Beáta a csapat első blokkjáról hangoztatott pár szót: „azontúl, hogy mindannyian szeretjük az irodalmat, nemcsak szerkesztők, hanem szerzők is vagyunk”. Ebből adódóan saját szövegekkel is készültek az alkotók. Elsőként Bálint Tamás költészetébe csöppentünk bele, Péter Beáta a költőt a tavaly megjelent
Szennyes című kötetének hátteréről, témájáról és műfajáról kérdezte. Bálint Tamás egy tizenéves történetre emlékezett vissza – egy újságcikk inspirálta a kezében tartott eposz formában megírt könyvet. Egy igaz történetre épülő írásról van szó: egy kisgyerek genetikai problémáit vérfertőzéssel indokolta az orvostudomány. A szülők árvaházi gyerekként ismerkedtek meg, az elődjeik viszont mindkettőjüknek – a gyermekük megszületéséig – ismeretlen volt. A költő – kikerülve, hogy mások életének szenvedéseibe „tapicskoljon” – megváltoztatta a történet végét, amely különben a valóságban öngyilkosságba fulladt. A műfaji sajátosság kapcsán így fogalmazott:
„az eposzi kalandozások során végigvettem az eposzi kellékeket, eközben pedig rájöttem, milyen jól tudna mutatni a hozzánk közelebb álló térben és időben ez a történet.”
Bálint Tamás / Fotó: Bach Máté
Miután sikerült kibogozni, hogy milyen formában szeretné megszólaltatni, már csak a munka nehezebbik része maradt: a megírás. Bálint Tamás először ebből a műből ragadott ki egy részletet, majd a hangulat felpörgetéséért néhány humorosabb és pajzánabb versét is felolvasta.
Miklóssi Szabó István / Fotó: Bach Máté
A közös bemutatást ezúttal ő maga folytatta, Miklóssi Szabó Istvánhoz fordulva röviden összefoglalta az író legutóbbi novelláskötete, a Gyémántmozaik hozzávetőleges tartalmát: a tizenöt novellából és elbeszélésből álló könyv történetei az ókortól egészen a posztapokaliptikus világig húzódnak. Tamás a könyv megszületéséről és az azokban megjelenő világokra volt kíváncsi. Az író – annak ellenére, hogy nem egy előre eltervezett koncepcióra építette a könyvben felsorakozó novellákat, egy lezárt világot alkotott meg. „Mind filozófiai, mind történeti vonatkozásban próbáltam érdekessé tenni a kötetet valamennyi pontját” – magyarázza Miklóssi. Amikor viszont olvasásra kerül a sor, bevallja, nem szeret kiragadni részeket hosszabb elbeszélésekből, így inkább a Sántha Attila által is bemutatott folyóiratban szereplő tárcáiból válogat. Három írását hozta el, melyből egyet – a közönség kérésére –, a Levesért könyvet, avagy a fegyencbáró asszonya címűt osztotta meg a hallgatósággal.
Muszka Sándor / Fotó: Bach Máté
Tovább haladva, Miklóssi a Muszka Sándor költészetének pár soros reflexiójával hangolta rá a velük szembeülőket a költő legújabb kötetére, az
Idegen állatra. A kötet idén jelent meg, s ugyan folytatásaként tekinthető az előbbi,
Szégyen című verseskötetnek, megtaláljuk benne a hangkeresés újabb állomásait. Miklóssi a címmel kapcsolatosan kérdezte a költőt. „Ahhoz, hogy megértsük a címadást, először vissza kell tekinteni az előző kötetre. De volt valami, amit még sem tudtam itt elmondani, nem találtam a helyet neki ebben a kötetben. A
Szégyen versei olyan atmoszférát alakítottak ki nekem is, amelyben azon gondolkodtam: az ember egy magányos, idegen állat. Úgy döntöttem, inkább egy következő kötetbe teszem bele ezeket a gondolatokat” – meséli a költő. S mint mondja, beszélni annyira nem, de írni és olvasni szeret, ezért több versével is megismerkedhetett a könyvudvar hallgatósága.
Az első felvonást Péter Beáta személye és munkássága zárta. Muszka Sándor Péter Beátát szupernőként definiálta, s e meglátása a következőkre alapozta: „te vagy a száguldó riporter, a dráma- és tárcaíró, te vagy az az ember, aki megszervezi a táborokat, intézi a papírügyeket, tele vagy energiával” – sorolja a szupernői jellemzőket. Péter Beáta eltekintene ettől a fogalomtól, számára az élet velejáróit, szépségeit látja az elhangzott munkák, feladatkörök mögött. Muszka viszont nem engedett, kíváncsisága az írásra irányult, hiszen ennyi tevékenység mellett kérdéssé válik az írás idejének megteremtése is.
„Tulajdonképpen a dráma valóban több időt igényel, le kell nyugodni, át kell kalibrálni a gondolatokat. A tárcaírás viszont sokkal könnyedebb, és szinte bármiről és bármikor, bármilyen helyzetben létrejöhet. Megfigyeltem, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Marosvásárhelyen a mesterit végeztem drámaszakon, vagyis amikor a legzsúfoltabb időszakomat éltem, akkor született a legtöbb tárcám” – emlékszik vissza az írónő. Ez több lett. Maradhat? című tárcakötetéből olvasott fel három írást is, mellyel a hétköznapjainkra világított rá – a közönség pedig hallhatóan jól szórakozott, az üzenet megérkezett.
(Ilyés Krisztinka)
Biztos ösvények és útkeresések
Nemrégiben megjelent és készülőben levő kötetekről is szó esett a Helyőrség az ezredek fölött második „felvonásában”, amelyet felolvasásokkal is megtűzdeltek a szerzők. Elsőként Sántha Attila beszélgetett Varga Melindával a Tizenkét kagyló című legutóbbi verseskötete kapcsán. „A kagyló a mitológiában a női szeméremtest szinonimája. Varga Melinda ebben a kötetben azt mutatja meg nekünk, szegény halandó férfiaknak, hogy a nőket hogyan kell megközelíteni, milyenek ők, és tizenkét fajta női típust sorol fel” – vezette fel Sántha Attila. Rámutatott, azért kellene megérteniük a férfiaknak a nőket, mert a nő az állandóság, amellett, hogy a teljes változás is.
Varga Melinda, Sántha Attila / Fotó: Bach Máté
Varga Melinda elmondta, hirtelen ötlet volt, hogy versbe foglalja a tizenkét nőtípust. „Tizenkét csillagképre fűztem fel ezt a kötetet, és az volt vele a célom, hogy bemutassam azt, hogy mennyire izgalmasak, szépek és nélkülözhetetlenek a nők. És hogy mennyire kiismerhetetlenek.” Mint kiderült, régi szerelme az antik mitológia és a kötetben a női archetípusokat a mitológián keresztül próbálta megközelíteni. Elhangzott, ez egy játékos kötet, és fontos volt, hogy kapjon némi szenzuális tartalmat is. „A női szépség enélkül nem érthető meg, és a férfiak sem érthetők meg enélkül. Ez az életünk legszebb része, a szerelem koronája ugyebár a vágy” – magyarázta a Szekáry Zsuzsanna képzőművész által illusztrált kötet kapcsán. A versekben fellelhető ezoterikus vonalat illetően kifejtette, adta magát az ötlet, hogy keretbe foglalja a tizenkét nőtípust, és a csillagjegyek nagyon jól összefoglalják az alapvonásokat. „Most a tizenkét férfiról írok, székelyes, viccesebb történeteket, ezeknek nincs annyi közük az ezotériához és a csillagjegyekhez, de olyasmi anyag formálódik belőlük, amely ennek a könyvnek a párja lesz majd.”
Miután felolvasott a kötetből, ő kérdezte Sántha Attilát az Ágtól ágig című legutóbbi verseskötetéről. Mint fogalmazott, ez egy olyan verseskötet, amelyből az élet szép dolgait és a székelység történetét lehet megismerni. A kötet előzménye a szerzőnek az édesanyával folytatott beszélgetései voltak, aki mesélt a régi történésekről, a világháborúból hazajött, vagy haza nem tért felmenőkről, falubeliekről.
„Elég régóta készülök arra, hogy ezt a kötetet megírjam. Olyan verseskötet, amelyben sok-sok történet van. Paradoxnak tűnhet, de ez lett a formája végül. Próbálkozás arra, hogy egy cseppet visszavegyek a saját egómból, amire az embernek általában szüksége lenne. Mert mit gondolunk mi magunkról? Mindenki azt gondolja magáról, hogy ő a világ közepe. Ahogy írtam ezeket a történeteket, és anyámmal beszélgettem, egyéb dolgokra jöttem rá. Arra, hogy nem én vagyok a világ közepe, hanem én csak egy porszem vagyok. Egy láncszem abban a hosszú sorban, amit az őseim kezdtek el. És valahonnan jön az én családom, sok-sok ősből tevődök össze, belőlük jöttem létre és utánam is jön valami. Tehát, hogyha visszaveszünk az egónkból és nem azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ közepe, akkor rájövünk, hogy a legfontosabb, hogy ebbe a sorba bele tudjuk helyezni magunkat rendesen. Azt vegyük észre, amit az öregek tudtak, hogy nem az a fontos, hogy veled mi történik, hanem az élet menjen tovább, hogy a családod, a vérvonalad menjen tovább. Európai embernek nagyon nehéz ezt elfogadni, de úgy érzem, hogy ezt mindenkinek meg kell tennie előbb-utóbb.”
Az is elhangzott, hogy noha vannak versciklusai, amelyekben rájátszik arra, hogy székely nyelven írjon, ebben a kötetben nincs ilyen, viszont benne van a székely mentalitást. A kötetben értékes képanyag is szerepel. „Akiről volt kép, azt betettem. Azért fontos, merthogy ezek az emberek, ha rájuk nézünk, pont olyanok, mintha mindenkinek az ősei lennének. Sokkal személyesebb az olvasónak, ha ott van mellette egy kép” – mutatott rá Sántha Attila, majd néhány versét fel is olvasta a hallgatóságnak.
Demeter Arnold / Fotó: Bach Máté
A beszélgetésen jelen levő két fiatal szerző, Demeter Arnold és Ilyés Krisztinka az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjai, akik gyakran publikálnak az erdélyi Előretolt Helyőrségben is. Őket mentoruk, Varga Melinda faggatta. Demeter Arnoldnak most készül az első kötete, amely a Búzaköd címet viseli majd. Család- és helytörténeti témájú versek is fellelhetőek lesznek majd a kötetben, és mint kiderült, ahhoz, hogy ezeket a történeteket felkutassa, hazatért szülőfalujába, Csíkszentkirályra a fiatal költő. Demeter Arnold elmesélte, négy évig élt Kolozsváron egyetemistaként, és ott került a kezébe Fekete István Zsellérek című könyve. „Akkor kezdtem el ezen az egész témán gondolkodni, hogy én miért ne dolgozhatnám fel azt a környezetet, ami engem szervezett és eredményezett, körém szerveződött és folyamatosan befolyásolja az életemet. Attila kötetét már az utolsó fázisban olvastam el, addig már a kezembe került Győri Klárának Kiszáradt az én örömem zöld fája és Siklódi Márikának a Pontot, vesszőt nem ismerek című könyve. Ezek a könyvek, élettörténetek arra késztettek, hogy egy-egy ember megírhatja az életét, de nyilván akkor, ha egy külső, tényszerű rálátásból próbál megközelíteni egy egész falut. Ekkor támadt ez az ötletem, hogy mi lenne, ha nem csak a családon belül, hanem a falu öregjeivel is beszélgetnék az életükről, az életük különböző aspektusairól, vagy egyszerűen meghallgatnék egy-egy történetet, beszélgetést, amelyet ők lefolytatnak. Így kezdett el munkálkodni bennem mindez. Amikor meglett a Búzaköd cím, akkor jöttem rá, hogy lényegében megközelíteni szeretnék valamit. Az ember is, ha megy a mezőn, vagy bárhol és egy ködös terület közeledik, nem tudja, hogy még mi van ott. És amint megközelíti azt a helyet, feltárulkoznak kapualjak, kiskocsmák, kisboltok, és amint elhalad, azok ugyanúgy visszamennek a ködbe. De végig tudja, hogy ott van. Erre próbálkozás a Búzaköd” – avatta be a fiatal alkotó a jelenlevőket, akik pár versét is megismerhették.
Ilyés Krisztinka / Fotó: Bach Máté
Ilyés Krisztinka debütkötete került terítékre a továbbiakban. „Ilyés Krisztinka nagyon korán kezdett el verseket írni, ötödikes volt, Farkas Wellmann Endre fedezte fel. Kis időre rá átnyergelt a próza műfajába, és az első publikációját az Irodalmi Jelen oldalán több mint húszezren olvasták el. Azokból a prózai történetekből állt össze az első kötetének a második ciklusa, prózaversbe tördelve. A
Papírcsillag gyerekperspektívából feltárulkozó világ, szerepet kap az énkeresés, a gyermeki énnek az útja, az, hogy egy gyerekrajzba mennyi tragédia, hiány, trauma belefér. Ez egy nagyon finom nyelvezetű kötet, úgy érezzük magunkat, mintha egy szörnyű gyermekrajzot néznénk, amellyel közelebb kerülünk kicsit saját magunkhoz, tehát a szembenézésbe is segít nekünk” – osztotta meg gondolatait a kötetről Varga Melinda.
Ilyés Krisztinka a
Tea és pirítós című prózaversét olvasta fel, amelyet tizenkét évesen írt, majd arról beszélgettek, hogy miért foglalkoztat a versben is megjelenő halál témája egy ilyen korú lányt. A szerző kiemelte, a verse erős fikció, a főszereplő, Feri bácsi nem létezik a valóságban. „Én akkor a nemlétet és a barátságot kerestem, mert abban az időszakban voltam, amelyben kerestem önmagamat és a barátságot, valakit, akinek elmondhatom a problémáimat. Azért fordultam a fikcióhoz, Feri bácsihoz, mert neki el tudtam mondani, megkaptam azt, amit a külső környezettől nem tudtam, de ez tényleg egyáltalán nem jelenti azt, hogy a családommal bármi problémám lenne. A barátságkeresés nagyon fontos volt akkor, és az a mai napig. És Feri bácsi az, aki végig fogja követni az egész életemet.” Az is elhangzott, ezt a történetet novellák formájában folytatja, amelyekben a főhős szintén a képzelt barát, Feri bácsi, és az ő jelenléte fogja áthatni a következő kötet anyagát is.
A felolvasás után az érdeklődök dedikált példányokat is beszerezhettek a bemutatott kötetekből, a Színház- és könyvudvarban a fesztivál ideje alatt megtekinthető volt a lapban megjelenő
Hősember című képregénysorozatból létrehozott kiállítás is.
(Péter Beáta)
