Sorsunk irányítója mostanság nem fogadta kegyeibe a losonci magyarokat. Sorozatban hívja magához a városhoz mindig ragaszkodó, elkötelezett tagjait. Most Ardamica Ferenc, író volt a soron. Emlékeim szerint valamikor az 1980-as évek közepén ismerkedtünk meg. Talán egy csemadokos rendezvényen, de lehet, hogy az azóta már lebontott közszolgáltatások házában, ahol patkány- és csótányirtással foglalkozó cég működött, s ahol az ott dolgozó keresztanyám miatt sokszor megfordultam.
Írói visszavonulásáig számtalanszor találkoztunk alkotói szobájában, melynek polcain (ezek csak a mennyezeten nem voltak) a honi irodalom alkotásai mellett ott sorakoztak azon lapok és folyóiratok gondosan bekötött lapszámai is, melyekben megjelent írása. Családja, származása, sorsa, élete, a városhoz való konok kötődése egy (kaland)regény volt, a témákért nem kellett a szomszédba mennie. „Civilként” erdész akart lenni, de nem lehetett, így lett belőle kertész, raktári segédmunkás, a gimnázium távutas elvégzése után losonci adóhivatalnok, ahonnan 1971 szilveszterének délutánján kirúgták. Ezután jött a patkány- és csótányirtás, majd 1989 után egy kis rehabilitáció és az írói és szerkesztőségi munka.
Emlékszem a vidámabb és keserűbb gondolataira, az emlékképeire, a cigarettája gomolygó füstjének illatára, annak alkotói ihletésére. Az elsőszülött fia, Ferike, elvesztésére, a „fekete karácsonyra”, a hatalomtól kapott megbélyegzésére, az irodalomból való kitoloncolására, a Nicolae Ceausescu-nak ajándékba küldött karácsonyi (patkány) méregcsomag élményére, a visszatérés, az őszinte, vagy csak annak tűnő, bocsánatkérések, a kötetei megjelenésének általa megélt örömeire és bánataira. Előttem van egy Ember, akinek a gerince akkor is egyenes maradt, amikor másoké meghajlott, aki panasz nélkül viselte el a sorsa göröngyös útjainak olykor fájdalmas járását is.
1990-ben még megpróbálta megmenteni a nagy múlttal rendelkező, losonci magyar sajtót. Alapító főszerkesztője lett a Nógrádi Szónak, mely székéből 1992 augusztusában állt fel, hogy azután szabadfoglalkozású íróként folytassa az életét. Úgy két évtizede azután végleg letette a tollat, bezárta a kéziratokat rejtő íróasztala fiókját, s azt minden kérés ellenére nem nyitotta ki többet. Az alkotói munkát a családja, felesége és önmaga betegségei, a losonci, pozsonyi és besztercebányai kórházakban tett rövidebb-hosszabb kényszerű látogatásai váltották fel. Napi rutinnal. Reggeli kávé, séta és vásárlás, délelőtt az el nem olvasott könyvei olvasása, délután tévés sorozatok, a korábban elhunyt felesége balkoni virágjainak ápolása.
Asztalán Tamási Áron Ábel Amerikában című regénye maradt nyitva, félig olvasatlanul. Ábel a regényben Amerikába, ő a tényleges valóságban besztercebányai kórházi ágyáról mennyei otthonába költözött.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?