– 2019-től váltál a SZMÍT, majd októbertől a szervezet Választmányi tagjává. Mit adott neked az új poszt betöltése?
– Óriási megtiszteltetés számomra, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja lehetek! Amikor először léptem be a dunaszerdahelyi irodába, és láttam a falakon a díjazott szerzők fényképeit, bizony megremegett a lábam. A jelölésem pillanatától sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy valóban én vagyok-e a megfelelő ember a posztra, hiszen vannak nálam sokkal méltóbbak is. Viszont arra, hogy a Választmány tagja lehetek, nem pozícióként tekintek, vagy egy jól mutató sorként az önéletrajzomban, hanem óriási felelősségként. Felelős vagyok a nyelvünk, az irodalmunk, a kultúránk ápolásáért, felelős vagyok azokért az emberekért, akik bizalmat szavaztak nekem. Szívesebben fordítanám meg tehát a kérdést: mi az, amit én tudok adni a SZMÍT választmányi tagjaként. Erre pedig az a válaszom, hogy fiatalos lendületet, munkát és alázatot. Azt a kincset, ami a felvidéki magyar irodalmat szimbolizálja, mindenképpen el kell juttatnunk az emberekhez, a következő (olvasó)generációkhoz.
– A 2020-as év számodra is eléggé meghatározó volt (nem kifejezetten a covidra gondolok), ugyanis az Opus irodalmi folyóirat főszerkesztője lettél. Milyen célokkal és érzésekkel vetted át a munkát az elődödtől?
– Valóban emlékezetes év van mögöttünk! Amikor májusban összeültünk Hodossy Gyula elnöknél a SZMÍT választmányi gyűlésekor, és felkértek főszerkesztőnek, nem túlzok, ha azt állítom, hogy minden szín kifutott az arcomból. Hiszen még csak a harmadik számnál segédkeztem – kisebb szerkesztői feladatoknál. Végül elvállaltam, mert az Esterházy Akadémián is pont erre készítettek fel bennünket: legyünk azoknak az ügyeknek a mozgatórugói, amelyekből épp a mi elhivatottságunk hiányzik. Kezdetben óriási nyomást éreztem a vállamon, hiszen 2020-ban megújult a lap, Hodossy Gyula és Tóth László olyan új koncepciót dolgoztak ki az Opus számára, amely komoly ugrást jelent a korábbi évekhez képest. Elsődleges célom tehát az volt, hogy ezt az irányt és minőséget megtartsuk, és a visszajelzések alapján sikerült is megugranunk a magasra tolt lécet. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat a rengeteg segítségért Tóth László főmunkatársnak és Végh Zsoldos Péter szerkesztőnek.
– Három lapszám van már mögötted. Sikerült valamilyen újításokat bevezetned ez idő alatt?
– Az érdemi újítások már a tavalyi első lapszámtól megjelentek. Öt pilléren nyugszik a megújult Opus: a szlovákiai magyar irodalom sokszínűségének bemutatása, szemelvények a kortárs világirodalomból, vagyis műfordítások közlése, illetve a pályakezdő szerzők bemutatására is nagy hangsúlyt fektetünk. Ezek mellett tanulmányok, esszék is megjelennek a lapban, valamint a szlovákiai magyar szerzők könyveiről kritikákat és recenziókat is megjelentetünk. Célunk, hogy minden felvidéki kötődésű könyvről jelenjen meg nálunk valamilyen írás.
– Vannak konkrét terveid a folyóiratot illetően? Mire szeretnéd fektetni a hangsúlyt?
– Kicsit szeretném szélesíteni a lap spektrumát. Az Opus nemcsak tartalmában újult meg, a logó feletti szöveg is változott: irodalom, művészet. Ennek szellemében a többi művészeti ághoz való kapcsolatot is szeretném erősíteni, hogy a művészet ne csak illusztráció legyen az Opusban, hanem a képzőművészet, a zene, az építészet meg is jelenjen tanulmányok, portrék formájában. Nyilván továbbra is az irodalom lesz a középpontban, de mindenképp szeretném színesíteni az összképet. A másik fontos krédóm a lappal kapcsolatban, hogy nekünk és rólunk szóljon, de ne csak nekünk és ne csak rólunk. Úgy érzem, az elmúlt egy évben sikerült elindítani az Opust azon az úton, hogy a Kárpát-medencében bárhol megállná a helyét, de van egy markáns felvidéki arca. Ezt az arcot a jövőben is szeretném megőrizni, de anyaországi, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, sőt a diaszpórában élő szerzők körében is szeretném presztízzsé tenni a lapban való megjelenést. Ehhez persze az kell, hogy a lap minél több helyre eljusson, és mind a szerzők, mind az olvasók izgatottan vegyék kezükbe. Fontosnak tartom, hogy ne csak egy szűk kör, hanem a széles olvasótábor számára is élvezetes olvasás-élményt nyújtsunk lapszámról lapszámra.
– Szerinted mi az, amivel ilyen fiatalon ki tudtad vívni a szakma tapasztalt tagjainak elismerését?
– Több helyen is elmondtam már, hogy én a munkában hiszek. Szép dolgokat bárki tud mondani, végül úgyis az eredmények alapján ítélik meg a munkánkat, és ez a pár szám szerintem önmagáért beszél. Néhány héttel ezelőtt egy podcastban éles kritikát kaptam, hogy ki az a Jancsó Péter, hogy került a lap élére, hisz még semmit se tett le az asztalra. Akkor sokat rágódtam ezeken a szavakon, de a rengeteg biztatás, hosszú levelezések, telefonálások a szerzőkkel, mind megerősítenek abban, hogy jó az, amit csinálunk. Ezek a szerzők látják, mekkora szeretettel, odaadással dolgozom egy-egy számon vagy szövegen. Látják a munkát, az elkötelezettséget, a tenni akarást. Talán merész dolog volt egy „nyeretlen kétévesnek” bizalmat szavazni, de erre a bizalomra minden porcikámmal igyekszem rászolgálni.
– Mit adott neked még a főszerkesztőség mellett 2020? Illetve hogyan értékeled az elmúlt egy évet?
– Sok-sok új feladatot. A viccet félretéve, 2020 igazi hullámvasút volt. Egyrészt én köszönthettem Duba Gyulát és Tőzsér Árpádot 90., illetve 85. születésnapja alkalmából, amit óriási megtiszteltetésként éltem meg, továbbá sikerült pár napot a Text-túra alkotótáborokban eltölteni, ahol az írás mellett kicsit szórakozhattunk is. Zsűrizhettem az Arany Opus Díjat, ami a vele járó munka mellett óriási elismerés volt számomra, illetve megkaptam a PIM Oláh János szerkesztői ösztöndíját, amit szintén az eddigi munkám pozitív értékelésének tekinthetek. A másik oldalon ott voltak/vannak a bezártság hónapjai, amit igyekeztem hasznosan eltölteni, annyit olvasni, amennyit csak bírok, tágítani a látóköröm, tanulni a szerkesztés csínját-bínját, néha még írni is sikerült. Végső soron ugyanazt csináltam, amit egyébként is csináltam volna, ami valahol mégiscsak jó dolog.
– Hogyan képzeled el a 2021-es évet?
– Attól tartok, az elképzelés és a valóság között áthidalhatatlan lesz a szakadék. Bízom benne, hogy a dolgok végre jó irányt vesznek, és elkezdhetjük az érdemi munkát az írótársaság és a lap körül is, már ami a különféle rendezvényeket illeti. Szeretném az Opust minél több helyre eljuttatni, minél több emberrel megismertetni, emellett az első kötetemet is szeretném befejezni és kiadni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.
Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…
Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet
A trianoni katasztrófa után a szabadkai öregdiákok találkozóikat Budapesten tartották. Így összetartozásuk töretlen maradt a legnehezebb időkben is. Törzshelyük a Pannónia Szálló lett, ahol szabadkai vacsoraesteket tartottak. 1932-ben a bírák és bírósági alkalmazottak kiutasításának emléknapját rendezték meg. 1933-ban az összejövetelen a 86- os gyalogezred, valamint a 6. honvéd gyalogezred és két volt huszárezred katonái is részt vettek, vacsoráztak és táncoltak.
A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.
Molière zseniális komédiája régi kedvencem, de színpadon eddig még csak egy alkalommal, a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében tekinthettem meg. Ha üzenhetnék az akkori énemnek valamit, valószínűleg azt mondanám: „Figyelj oda. Szívd magadba a légkört, és örülj annak, hogy nevetnek, tapsolnak, s köhintenek melletted. Fogd meg a melletted lévő szék karfáját és érezd tenyereid közt a szövetet. Hidd el, egy nap még a véletlenül megszólaló telefon hangja is hiányozni fog.”
Sepsiszéken Szépmezőnek nevezik az Olt és a Feketeügy közötti sík területet. E hatalmas, több mint ötszáz hektáros székely birtok a századok során termékeny mezőgazdasági területté alakult át, amelyen magányos tanyák sokasága volt található. A szépmezői tanyarendszert a kommunizmus tette semmivé, a földeket államosították, a legtöbb épületet lebontották. Ám történetük, mint a Kolcza-tanyáé is, megmaradt.
1990 tavaszán készítette Sárosi Csaba azokat a karikatúrákat, melyeket sorozatban fogunk közölni az elkövetkezőkben. A rajzok ma is döbbenetes erővel bírnak: nemcsak azt mutatják, hogyan érzékelték a kortársak a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmust, hanem a mindenkori, mindenfajta totalitarizmus leleplezései. Ezek közül most három karikatúrát mutatunk be.