Itt van az ősz, itt van ujra…
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
Petőfinek az ötven közül egyik legszebb, legnagyobb költeményét nagy körözésekkel közelítsük meg.
Ha nem írta volna meg ezt a verset, talán ódák, idillyumok után nem is kutatnánk költészetében. Elkönyvelnénk, hogy Petőfi a dalok, az episztolák és az elbeszélő költemények alkotója.
Vörösmarty az epigrammát emelte ódává három halhatatlan remekében (A Guttenberg-albumba, Deák Ferenc, Forget not the Field, ez utóbbi Thomas Moore után angolból, de valódi Vörösmarty-költemény). Arany Jánosnak egyetlenegy, de kétszáz soros ódája, a Széchenyi emlékezete fölér másnak egész életművével, miként a magyar reformkor mesteri összefoglalásával is. Hozzájuk képest Petőfi az óda nélkül maradt költő?
Mégsem. Ahogy Vörösmarty az epigrammából, Arany a heroidából, József Attila a szerelmi lírából (Óda), míg mások tovább csigázták az ódát himnuszokkal (Radnóti: Himnusz a békéhez, Nagy László: Himnusz minden időkben, Simon István: Himnusz az értelemhez), Petőfi kedvelt lírai megszólalását, a dalt emelte föl ódává. Ezért találó az e versről szóló egyik legjobb tanulmány címe: Az ódához emelt dal. (Elolvasható Német G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp., 1976, 469–485.)
Petőfi lírai műformái között a dal tölti be a vezető helyek egyikét.
Alkotó évtizedének lenyűgöző dinamikájú kibontakozásában kezdettől végig jelen van. A változást azonban, amely kezdeti szakaszát a végsőtől elválasztja, oly kézzelfoghatóan érzékelni kevés műformáján lehet, mint éppen a dalon. A következő kísérletben mégsem azt az utat óhajtjuk végigkísérni, amelyet ez a lírai változat Petőfi költészetében megfutott, csupán a végpont egyetlen versét kívánjuk közelebb hozni: talán nem is annyira a szaktudós közelébe, mint inkább a verset igénylő, a verset szerető olvasóéba.
Itt van az ősz, itt van ujra… Ez a vers címe, s az irodalom kezdettől a költő legjobb alkotásai közé sorolta. A művelt köztudat viszont máig keveset emlegeti, előadótermekben fölolvasásra ritkán kerül, iskolai tankönyvekben pedig csak futólag érintik: Horváth János nagy monográfiájában ugyan meglehetősen sokszor hozza fel példának, és eléggé terjedelmesen elemzi is, de elemzése, mi tagadás, kevés jellemzetes bemutatásai közé tartozik. Találóan: szintetizálónak mondja a vers jellegét. A élmény lélektanát behatóan fejtegeti is, az élmény szemléleti értelmezésében azonban – saját felfogásán belül is – hiányérzetet hagy; a mű szintézisébe fogott szemléleti elemeket nem látjuk élesen; s így nem látjuk a lélektaniakat és a formaiakat sem.
Pedig ez a vers nem egy a sok jó vers közül; ez a vers a kézen számlálható vezérművek sorából való. A magyar dal, a Petőfi-féle dal azokon a magaslatokon van itt jelen, ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német–angol romantika dolgozta föl. Előlegesen a vers három általános esztétikai-irodalomtörténeti vonását, értékét hozzuk fel. Azt, hogy ez a vers műfaji átjátszással a dal esztétikai erejét megsokszorozta; azt, hogy ez a költemény a jelenetezés (a lírai szcenika), a képi nyelv (a metaforika) és jelképiség egymást fedő páratlan egységét teremtette meg; és azt, hogy ez a mű, kilépve tárgyköri határaiból, a teljes világképet megnyilvánító, az egész létélményt sugárzó nagyművek sorába emelkedett. S persze azt, hogy ez a vers a romantikus dal, a romantikus jelképiség és létélménysugárzás magaslataira úgy jutott, hogy közben a romantikát mint irányt, mint világképet maga mögött hagyta. Ha csupa ellentmondás nem volna az ilyen megállapítás, szinte azt mondhatnánk, a romantikus dalnak a realizmus jegyében klasszikussá emelt válfaja ez.
Egy olyan enyhe, késő novemberi napon keletkezett 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költő utolsó, legutolsó őszére. A szép hegyes-lankás Erdődön időzött Petőfi akkor, barátjának, a demokrata gróf Teleki Sándornak a kastélyában. Ott, azon a vidéken, ahol egy esztendővel előbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától.
Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette feszültté ezeket a napokat. Mert a szabadságharc csatatereiről csupa lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után. A versek, amelyek körülveszik ezt a költeményt, gyorsan változó lelkiállapotokról tanúskodnak. Keserűség és öröm, levertség és bizakodás cserélik egymást. Ez a vers e változékony hangulatok kiegyenlítése, a megtestesült összhang, maga a tiszta egyensúly. Olyan egyensúly, olyan kiegyenlítés, amely fölébe emelte a költőt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tőlük őt. Olyan egyensúly, olyan kiegyenlítés, olyan fölülemelkedés, amely az élet célosságának örök emberi hitén, a lét értelmességének természetszerű tudatán nyugvó világkép méhében, légkörében született meg.
*
A vers közvetlen esztétikai hatását és értékét éppen ebben a fölemelkedésben, ebben az elevatióban kell keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán)idilljével indul a költemény, az emberi történelem, az emberi lét végtelenjére nyitott kilátással zárul le. S ha az élményt kereső olvasót, az élvező olvasót az a magatartás, az a légkör, az a világkép fogja varázsába, amelyben ez az egyensúly, ez a fölemelkedés, ez a távlat megszületett – az esztétikai vizsgálódót az a szinte észrevétlen mód is lenyűgözi, ahogy ezt a fokról fokra való emelkedést az életképszerű dalból az ódai hangoltságú dalba végbeviszi, az a természetszerű könnyedség is elkápráztatja, ahogy ezt az elevatiót az egyedi köznapiból az örök egyetemesbe megvalósítja. Ha azt a lélektani és poétikai, esztétikai és filozófiai közös fogalmat, közvetítő szakszót keressük, amely köré föl lehet vázolni a vers művészi tulajdonságainak alaprajzát, éppen az elevatio fogalmát tanácsos választani.
Az elevatio ősi lélektani, művelődéstörténeti fogalom. Fölemelést, fölemeltetést, fölülemelkedést, fölébe emelkedést jelent. A középkorban (s a barokkban) többnyire a vallásos eksztázis lélektana kapcsolódott hozzá. Eredetileg a szentek földi maradványainak kiemeltetését jelentette. S ami vele együtt járt: az örökké tartó mennyei boldogságban való osztozásuk, az örök isteni lényeg szemléletében való részesedésük tudatát. A fölemeltetés testi ténye aztán a fölemelkedés ama lelki élményévé spiritualizálódott, amelyben az imádság bensősége és eksztázisa által a lélek Istenhez emelkedhetett. Egy jelentős mai francia értelmező szótár például a szó múltjára visszatekintve, jellemző módon, mint legfőbb jelentést már ezt a spiritualizáltat adja meg. Megmozdulása a léleknek, amely Istennel lelki érintkezésre, közösségre törekszik, érzelmeinek fölemelkedésének útján – „Mouvement de l’élévation vers lui sentiments”. (P. Robert: Dictionnaire alphabetique de la langue francaise. Paris, 1967, 1389.)
S való igaz, az emberi lélek – imádsággal vagy anélkül, eksztázissal vagy anélkül, vallásossággal vagy anélkül – mindig vágyakozott rá. Vágyakozott a részleges, kicsinyes, egyedi léten túli, örök és egyetemes lényegből részesedni. A katarzis egyik, a napi életben is ismert, a lírai versre azonban különösen jellemző válfajáról van itten szó; olyan műfaj katarzisáról, amelyről a drámaihoz képest vajmi keveset mondott az esztétika. Petőfi korában épp egyik legnagyobb európai kortársa, Charles Baudelaire sóvárogta oly sokszor ezt a katartikus elevatiót, s írta egyik híres versének címéül is. Érthető: a retrográdra fordult, a pozitivista résztárgyiasságba elmerült polgári civilizáció egyre inkább eltorlaszolta az egyetemes emberi lényegbe emelkedés útját és lehetőségét.
Az eksztázist azonban nem kell szükségszerűen e fölemelkedés feltételéül tekintenünk. S ha mégis annak tekintjük, magát az eksztázis lelkiállapotát nem szükséges a normálissal szemben álló, a tudat ellenőrzése alól kisikló állapotnak felfogni. A lélek erőinek olyan fölfokozottsága ez, amely az emberi dolgok lényegének villanásszerű felismerésével ajándékozhatja meg szellemünket. Petőfi elevatióját és eksztázisát éppen ez különbözteti meg; egy nagy kor s egy nagy lélek bensőséges, tiszta, egészséges szemlélődéséből fakad. Látszatra úgy nézi a világot, úgy mozog a világban, mint közülünk bárki, s közben könnyed természetességgel egyre magasabbra tör megvilágosodásában és megvilágosításunkban.
*
Előbb azonban tanácsos egy (elemzési célunknak megfelelő vázlatos) kitérőt tennünk Petőfi világképét és irányzati helyét illetően.
Petőfi a romantika átélője, beteljesítője és átformálója volt. Nem csak a hazai romantikáé: válaszai nemcsak a magyar nemzeti romantika kérdéseire feleltek, hanem (részben) az európaiéra is. Az európai romantikának ezúttal két jellemző vonására kell figyelnünk: az egyik a bizonytalanság fájdalma, a másik a természetesség vágya.
Bizonytalan volt az európai romantikusok többsége a lét megérthető és értelmes volta iránt. Bizalmatlan az embernek létét és történelmét formáló képessége iránt. A történetírás (egyszerűsítetten fogalmazva) azokban a körülményekben szokta ennek a bizonytalanságnak és bizalmatlanságnak végső forrását kijelölni, amelyek a nagy forradalom lehanyatlásával, céljai és eszméi megvalósítatlanságával és megvalósíthatatlanságával következtek be. Ebből a bizonytalanságból és bizalmatlanságból nyugtalanság és unalom, zaklatottság és tétovaság, tépettség és tehetetlenség fakadt. Ezeknek az élményeknek az együttese hozta világra a romantika egyik legjellemzőbb magatartásformáját: a menekülést a természetbe. Egy olyan vágy szülte természetbe, amely megszabadít a tudat, a szembenézés kínjaitól. Különös élességgel mutatta meg jellemvonásait és ellentmondásait ez a magatartás, a lét egyik alapmozzanatával, a halállal, az elmúlással kapcsolatban. Rettegték a tudattal megélt halált; a lét értelmetlenségének fő bizonyítékát látták benne. És sóvárogták a természeti halált, az öntudatlan őszi elmúlást; a bizonytalanság, a zaklatottság, a tudat kínjainak végső legyőzőjét magasztalták benne. Az európai romantika egyik jellegzetes műfaja – egyebek közt – alighanem azért lett a kettős értelmű, a honvággyal és mélabúval telített őszi idill, őszi dal.
Volt a természetbe olvadás vágyának, természetesen, számtalan más indoka is. A céltalanság érzetéből például elválaszthatatlan volt az élet örök köznapiságának, jelentőségnélküliségének, lényeg nélküli voltának érzete. Spinoza tanítására – hogy a természet az isten, s hogy az isten a természet – a romantikusok közül sokan, igen sokan gondoltak mélységes vágyakozással. A deizmus bukása után újra transzcendens, örök bizonyosságú lényegiség részesének vélték magukat. A természeten át való elevatio, a természeten át való fölemelkedés a transzcendens lényegiségbe, az istenségbe igazabb útnak látszott, mint a tételes vallások elevatiója.
Petőfi egyéniségében és korában ez a bizonytalanság és ez a bizalmatlanság feloldódott. Kora társadalmi forradalmat érlelő kor, határozott célokat jelölt ki, s hitt megvalósíthatóságukban. Egyénisége pedig kiáradó és teremtő egyéniség; maga egészen a világba illeszkedett, s a világot teljesen magába tudta fogadni; s magát is, világát is heves vággyal alakítani kívánta. A romantika bizalmatlansága a lét iránti bizalomnak, a romantika bizonytalansága a történeti biztonságnak adta át helyét szemléletében.
Az ilyen korok, az ilyen egyéniségek számára a természet és a történelem szemléletéből a gondolkodásban is magától értető világossággal következik s erősödik föl sokszorosan az élet célosságának az örök hite, a lét értelmességének az a biztos tudata, amely a józan gyakorlatban mindig is jelen van. Az emberi élet jelenségei egyértelműekké lettek, azonosokká önmagukkal; a barátság barátság, a szerelem szerelem, a gonoszság gonoszság. A lét emberi céltudata történeti távlatot, átlátható egységet, összhangos arányt szült a világot formálni törekvő akarat és a világ ellenállásai között. Ennek a távlatnak, egységnek és arányosságnak egyensúlyát, belső békéjét sugározza ez a vers. S egyben egészséges mélabúját is. Mert az ilyen tudatú kor, az ilyen tudatú ember fokozottan érzi át az ősz mindennapi szimbolikájának örök kettős jelentését. Jelképe az új életet érlelő szunnyadásnak is, s jelképe a búcsúzásnak is, az élni érdemes, az élni szép, de sajnos, gyorsan múló, egyszerű élettől.
(Az esszé folytatását novemberi lapszámunkban olvashatják.)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Vajdaság: 2022. október 15., V. évfolyam, 10. szám
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.