Az éltes ifjú
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
Igen, Petőfi rendkívüli nyelvi alázatáról beszélhetünk. Nincs költőnk, akinek kezében ilyen tökéletesen forgott volna a nyelv, így suhant, áramlott volna a beszéd, mint kés a vajban. Itt valóban teljesül a goethei kívánalom: nem érezzük a stílust, ezért jó a stílus. Vagy a pascali megfigyelés: írót kerestünk és embert kaptunk.
Petőfi a szerkesztésnek is utánozhatatlan mestere! Hogyan is olvastuk Németh G. Bélánál? – „Ünnepélyesség és gyöngédség tiszta művészetű egyesítésének lehetünk tanúi”, „a konkrét szcenika kevés magyar versben lényegül át így általánosító metarforikává…” „Oly szigorú következetességgel, mint ő, kevesen viszik keresztül a magyar lírában a redukció, a sűrítő egyszerűsítés alapvető követelményét mind a fogalomkincs, mind a kép- és metaforakincs tekintetében.”
Kifejezés és a mögötte álló magatartás újszerűsége: ebben a két alapvető tényezőben látta Babits az igazán jelentős irodalom értékét. Ő idegen szavakkal mondta ezt ki 1919-es egyetemi előadásában, később is gyakran használva őket: expressio és attitüd. Ebből a szempontból az ifjú Petőfi a világ- és a magyar költészet sok doyenjét múlja fölül. Hallatlan sok gondolat- és kifejezésbeli gazdagság emeli magasba költészetét. Csak egyetlen példa az előbbire: ha gondolatokat, eszméket kellene megjelölni mint az emberiségnek mindmáig legáltalánosabb, újra és újra felkínálkozó kérdéseit, az ő szavaival tudnánk leginkább maradéktalanul megfogalmazni:
Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba’, vagy
Uj lángra lobban életünk?
(Bölcselkedés és bölcsesség, részlet)
Petőfi ajkán a nyelv valóban a hétköznapi emberek beszéde, keresetlen és tömör. Alkalmas a mindenkori figyelemfelkeltésre. Ellenzéke „dölyfös kölyök”-nek nevezte (Szemere Miklós – Erdélyi Jánoshoz, 1847. III. 24.), azzal vádolta, hogy elődöktől, kortársaktól „lop”, vesz át szófordulatokat, képeket. Ebből annyi igaz is volt, hogy Petőfire „ragadtak” a jó megoldások. Ezeket azonban mindig úgy építette be műveibe, hogy teljesen sajátjának látszottak.
Az ilyen nyelvi tehetség, valamint különösképpen ilyen gyors kifejlődése páratlanul áll a világ- és a magyar költészet történelmében. Megfelelő magyarázatot aligha találhatunk rá. Megmarad azonban a folytonos csodálat, örvendezés és tisztelet. A költészet által kiváltott hatások közül ezek sem nevezhetők jelentéktelennek.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.