I.
Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)
A világ öntudatba lépésével születik meg az értelmezés. (Ez olykor csak érzékelés; van, hogy még az sem.)
Az öntudat és a világ pozíciója kezdettől fogva különböző, az életről és az értelmezésről ezért mondható, hogy a másba való belépés termékei. A másba lépés e két aktusa mindig egyszerre történik, csupán elméletileg különíthetők el. Az értelmezés az életünk: ettől vagyunk tapasztaló, érző, gondolkodó lények. Az életünk értelmezés is ugyanakkor: ez az oka, hogy minden megnyilatkozásunk (tettben, szóban és gondolatban) bennünket visszatükröző önkifejezés.
Mindkettő az ébredésünket szolgálja, a tettben, szóban és gondolatban történő önkifejezésünk (önforma-alkotásunk) ugyanúgy, mint a világészlelésünk és világmagyarázatunk (tartalmi megélésünk).
A fokozatos ébredés az én lassú közeledése a kezdetpontjához, ami valójában a végpontja felé való lépdelés.
II.
Gondolkodó lényként az ember a kapcsolatteremtésen munkálkodik. Kommunikáció közben a másik ember szülte gondolatok mögött álló, az egyet mint megértést átvezető ésszel (nousz) áll összeköttetésben. A megértésben tudáshatárai, lelkialkata, beállítódása, szocializációja tükrében magáévá teszi az idegen gondolatokat. A magáévá tett gondolat sohasem lehet teljesen azonos azzal a gondolattal, ami a másik ember fejében megszületett. Megértési képességéhez idomítva közvetítheti az értelmezés a másik ember észfölismeréseit. Ezt a nyilvánvaló tényt gyakran szem elől tévesztik a tekintélyes gondolkodókat és hírneves műveket magyarázó értelmezők, amivel akaratlanul is azt a képtelenséget üzenik, mintha lehetséges volna a tisztán objektív interpretáció.
Az értelmezés nem objektív igazságok megismerése és közlése, hanem a megértésben való magáévá tétel és továbbgondolás.
Két esetben közvetíthetné objektíven a másik gondolatát az ember: ha magától értetődő az értelem, vagy ha az értelmező maradéktalanul azonosulhatna az idegen gondolatot kiötlővel, olyannyira, mintha annak a gondolatát maga gondolná el. Az utóbbi különálló alanyiságunkból kifolyólag a lehetetlennel egyenlő, de az előbbi is kétségekkel teli vállalkozás, nehéz ugyanis meghatározni, mi a magától értetődő. A tény ilyen lehetne, de közvetítése, mivel jelekkel, nyelv útján történik, már megkívánja a magáévá tételt.
Akkor lehet teljesen magától értetődő, azaz közvetlenül az észt visszatükröző az értelem, ha az ember lényének a legmélyéből érkezik. Van egy, az elme számára elérhetetlen mélység a gondolkodó lényben, a mindkét irányban nyitott kiinduló- és végpont (origó), amely átjáró számára a világból oda, ahol minden egy. Ha az origót megközelítve szólal meg az ember, akkor a hangja érthetővé kezd válni mindazoknak, akik hajlandók kinyílni a mélységre.
A mélység elől elzárkózik az eszessége hitével eltelt elme. Az origóhoz közel kerülő öntudat beszédmódja az észsziporkákhoz szokott elme számára közhelyszerűnek, primitíven leegyszerűsítettnek, eredetiségtől mentesnek, semmitmondónak, súlytalannak tűnik. Onnan ered ez az értetlenség, hogy a tudásgőggel telt intellektusnak esélye sincs az átvezető origó megközelítésére. A tudásgőg elszigetelődése és megmerevedettsége akadályozza meg ebben. És a hiúságra jellemző szerepcsere: az, hogy a mélységet az emelkedettségben, az elrugaszkodást pedig a mélységben elmerülve keresi.
Ha az elme képes volna az origóban elhelyezkedni, és nemcsak megközelíteni azt, akkor magából hozhatná elő a másik ember sajátjával azonos gondolatát. Az ember azonban csakis az elmét elhagyva valósíthatná meg ezt a „helyfoglalást”.
Az elme azért nem tartózkodhat az origóban, mert a tudat világot szülő kifelé irányulása. És azért sem, mert a fel nem ébredt ember elméjét az őt önzéslénnyé tevő ego uralja mint hamis középpont. Ez az oka, hogy az origóban egyedül az énnek nevezett öntudat (a vagyok) helyezkedhet el, ahonnan – e mindkét irányban nyitott átvezető pontból – egyszerre szemléli a világot és az egyet, azaz mindenben látja az egyet, és egyben lát mindent.
Ez a felébredt lélek szemlélődési pozíciója. Az én a világban világot álmodik addig, amíg az egóval, a hamis középponttal azonosítja magát.Abban a pillanatban ébred fel, amikor az öntudata az origóban elfoglalja a maga öröktől fogva neki járó (egyedüli) helyét, amit soha senki sem vehet el tőle.
III.
A kezdetpont nem az elképzelt idővonal legeleje, hanem az időt létbe hívó, kezdettől fogva jelenvaló jelen. A létezőben a jelenlét.
Valójában nincs is vonalszerűen ábrázolható, a kezdettől a végig egyenes úton vezető előrehaladás az időben. Az életsorsra és a történelemre egyaránt érvényes, hogy az idő szakaszosan, egymásból kibontakozó átalakulások sorozatában lépdel. Eközben a kezdet és a vég mindvégig rejtettek maradnak, mivel az örökkel, a túlnanival érintkeznek.
A kezdet a kilépés a mindkét irányban nyitott origón át, a vég pedig a visszatérés ugyanazon az átvezető ponton át.
Az origón áthaladás kétféle megvalósulása, a kezdet és a vég az itteni és az ottani (a világi és a túlnani) határmezsgyéjén helyezkedik el. Ez az oka, hogy egyszerre számít e két átvezető időhatár feltárulkozva (apokalüptó) megismerhetőnek és lefátyolozottan megismerhetetlennek. Ennek a kezdet- és végpontot takaró fátyolnak a neve a hinduizmusban a májá. E keleti vallás szerint a nem-tudás (avidjá) szálaiból szövődik ez a valóságot eltakaró elmeháló. A zsidó és a keresztény vallásban is ismerik mint szent szimbólumot: a jeruzsálemi templomban, az egy isten jelenlétének a helyén hatalmas függöny takarta a szentek szentjének mindkét irányban nyitott átjáróját, a világ kezdet- és végpontjának a helyét.
A világba belépve a kezdetponton át az egy kiegészítő ellentétpárokra oszlik. A számsorrendben a kettő áll a legközelebb az egyhez, a visszafelé vezető úton is már csak egy lépésre van a kettő az egytől, a visszatérés vágya azonban létbe kell, hogy hívja a kettőt egyesítő harmadikat, mert a visszaút kizárólag az origón át lehetséges. A testre és szellemre oszlott ember számára a lélek ez az egyesítő, a vízszintesre és függőlegesre oszlott világ számára pedig a kereszt(eződés), merthogy nemcsak az emberi egyén, hanem egyszer majd (a világ végén) minden élő és létező visszatérhet, miután megmérettetett.
A világvégi visszatérés kudarcát nevezi a zsidó, a keresztény és a muzulmán vallás pokolra jutásnak.
Az egy csak az egyesültet fogadhatja vissza, hiszen benne nem lehet megoszlás. A visszatérés emiatt egyetlen módon lehetséges: a kettő egyesülésével. (Egyesülésével és nem szerepcseréjével. Az utóbbi a magát emberi középponttá tevő, trónbitorló súlypont, az ego megszületését eredményezi.)
A testi és szellemi oldalra hasadt embernek, valamint a vízszintesre és függőlegesre oszlott világnak az egységesülés az egyetlen lehetősége az origón át való visszatérésre. A bűn is ilyen egytől eltávolító aktus, mert az ember akarati kettéhasadását eredményezi. Kettős szakadás ez, ugyanis az istentől elszakítottság szükségképpeni következményeként az átvezető origó helyét az emberi szívben egy hamis, trónbitorló középpont, az őt önzéslénnyé alakító ego veszi át. A bűnben élő ember tehát önnönmagában is kettéhasad, azaz önmagától is elszakad, és nem csak az istentől.
A lélek visszafogadottságának a megtapasztalása az istengyermekség érzete: ez az egy mint ember visszatérése az egyhez mint istenhez.
Ezek után a meglátások után a belső következtetéseket levonó embernek érdemes elgondolkodnia a lélek útjáról és a kereszt misztériumáról. Máté evangéliuma szerint a szentek szentjét eltakaró kárpit kettéhasadt, miután Jézus a kereszten teljesítette áldozati küldetését. Értelmezzük, azaz tegyük magunkévá és gondoljuk tovább ezt a mondatot! Eszerint a megváltás műve után az isteni jelenlét és a templomi áldozat bűntől megtisztító hatalma abba a Názáreti Jézusnak nevezett emberbe költözött, akiben a tanítványai a krisztust, azaz a messiást ismerték föl. Ő lett ezzel a megváltó, a lelket átvezető origó a világ és az egy, a világban élők és az isten között. János evangéliumának prológusa ennek nyomán nevezi őt igének (logosznak), egyszerre gondolva e megjelöléssel arra a kezdetpontból felhangzó teremtő szóra, amellyel a Biblia első sorai szerint az isten megteremtette a világot, és a görög filozófia logosznak nevezett, mindent elrendező (az egyet rendként világba átvezető) középponti hatalmára.
Úgy, mint megszólaló ige, a logosz a világot megteremtő és elrendező kezdetpont; úgy, mint áldozatot hozó, életét odaadó istenember, a logosz az embert és vele együtt az egész világot megváltó végpont. A Biblia utolsó könyvében, János apokalipszisében ezt a magában egyesített két irányt a következő mondat fejezi ki, amit az Úr szájába ad a prófétai könyv írója: én vagyok az alfa és az ómega. A magyar bibliafordítások többsége folytatásképpen hozzáfűzi a Vulgata alapján az értelmezést is a kijelentéshez: (én vagyok) a kezdet és a vég.
A két irány egyesítettsége a logoszban azt jelenti: csakis a teremtő lehet a megváltó, és csakis a megváltó lehet a teremtő.
(2009, 2022)
