Sáfrány Attila: Európa elrablása

Érzelmi lénye páratlan hatalom birtokába juttatja az embert: képessé teszi arra, hogy lelki kötődésével a szívébe zárja azokat az egészeket, amelyekbe testi-anyagi értelemben voltaképpen ő tartozik bele. Amit a szívében hord az ember, azzal lelket föltáró személyes kapcsolatra lép. Bármivel megteheti ezt,
amit szeret, azaz magáénak érez: a szülővárosával, a hazájával, sőt egy egész civilizációval is, amelyben él. Ezen a módon Európát is szívében hordozhatja az ember. Ott is kell, hogy hordozza, mert ha nem, akkor csak testi értelemben tartozik hozzá, lelkileg nem, szellemileg is csupán az elsajátított ismeretek szintjén, ami a szellemnek csak a legkülsőbb, anyagival érintkező burka.

A szívében hordozottat ha akarná sem tudná úgy leírni az ember, mint valami tőle kívülállót. Amikor róla szól, akkor magáról is beszél, amikor őt látja magában, akkor magát is látja benne, amikor kezdi őt megismerni, akkor önmaga megismeréséhez is közelebb kerül. Ezt a sajátos benső tapasztalatot azon a nyelven, amelyen embertársainkkal értekezünk, lehetetlenség továbbadni, a tudomány tárgyilagosságra törekvő vagy a filozófia fogalomközpontú nyelvén még kevésbé, talán a művészet nyelvi kifejezőeszköze, az irodalom a maga módszereivel többet feltárhat belőle, de még ez is csak homályban tapogatózás, legföljebb érzékeltetése annak, hogy van itt valami titokzatos és elmondhatatlan. Egyetlen ősi, már elfeledett emberi kifejezésforma, a mítosz képes közvetíteni az ember és a szívében hordozott egymást kölcsönösen megtermékenyítő egyedülálló kapcsolatát.

A modern ember nagyjából az időszámításunk előtti évezred közepétől felváltotta a mítoszi látásmódot a racionálissal. Ettől fogva elveszítette az értelmezői kulcsot a mítoszok üzenetének a felfogásához, újramesélheti azokat, ha akarja, gyönyörködhet a homályon is átsejlő művészi szépségükben, de mondanivalójukat már csak racionális úton képes megközelíteni, ami csak részleges megértés lehet.

Bármennyire hiányos is ez a módszer, Európa megértése kapcsán a továbbiakban mégis erre teszünk kísérletet. Mi már másként nem tudunk tanulságokat levonni a mítoszok üzeneteiből, hacsak egyszer vissza nem térünk a több ezer évvel ezelőtti látásmódhoz. 

Megfogható a megfoghatatlanban
A mítoszokban titokzatos módon olyan emberhez és mához szóló örök üzenetek fogalmazódhatnak meg, amelyek útjelzői lehetnek az életünknek és az alapkérdésekre válaszokat kereső elbeszélésmód ezen ősi formájához nyúló közösségnek. A mítosz elbeszélése az időtlenség öröklétéig vezeti vissza a mitikus emlékezetet, az embernek e sajátos képességét, amelyet csakis magába fordulva, a benne honoló, végtelennel érintkező öröklét-tudaton keresztül idézhet föl gondolatilag, a közösség, a törzs, a nép vagy a civilizáció éltető lényegével azonosulva. A mítoszi emlékezet nem hagyományos értelemben vett visszaemlékezést jelent. A mítosz nem a megtörtént fölidézése, hanem a fölidézés megtörténése. Az időtlenségből bukkan föl az elbeszélés jelenvalóságában. A mítoszmondó hidat képezve az örök és a mulandó között időn kívüli nézőpontból szemléli az időbeli történéseket. Ezzel a sajátos kiindulással magyarázható, hogy a mítosz képes az idő legvégső alakzatáig is elvezetni hallgatóját: láttatni vele a kezdetek kezdetét, azt a sarokpontot, ahol a közösség, a gondolat, a civilizáció – a teremtő gondolat által megszülve – világi valósággá lett. Ebben a kezdetpontban a mítosz rejtelmeiben elmerülő nemcsak a múltat, vagy nem is annyira a múltat szemlélheti, hanem sokkal inkább a jelent és a jövőt: a teremtő gondolattal érintkezve a világra jött rendeltetésébe, életküldetésébe is bepillantást nyer, s ez a közösség tagját, az egyes embert a jelen valóságára ébreszti és a jövő felé vezérli. A mítosz nem múltba nézés, épp ellenkezőleg, ösztönzés a jelen megélésére és a jövő keresésére.

A görögök által elbeszélt, Európa elrablását elmesélő civilizációs mítoszra is érvényes ez a megállapítás. A nyugati kultúrkör életküldetésről, a jelen gondolataink és cselekedeteink általi valóságossá tételéről és a jövő jelenné változtatásáról szól ez az időtlenségből fölbukkanó elbeszélés.

A mítosz emberhez szóló teljes üzenete a ráció nyelvén nem fejthető meg. Hagyományos értelemben nincs is olyan világos üzenete, mint a nyelvnek, mert a célja nem az ismeretközlés, hanem a rádöbbentés, a megvilágítás. Az ébresztés műfaja ez, ami képekben fejezi ki magát. A képek pedig pontosan úgy közvetítik a mondanivalójukat, mint az álmok: a szívben hordozott személyhez szólóan és jelképekben szólal meg bennünk. A személyhez szóló tartalom akkor nyilatkozhat meg üzenetértékkel, ha magunkban látva a mítoszi képeket, lényünk legmélyebb mélységébe engedjük az elbeszélt tartalmat, ez a mítoszfejtő művelet azonban egy teljesen egyedi, pusztán csak nekünk szóló, másokkal nem megosztható fölismerést szülhet. A rádöbbenést és az elme megvilágítottságát megélni lehet, megosztani nem, legföljebb átmesélni, s ez ugyanolyan, mintha a fájdalmamról szólnék: elmondhatom a legszemléletesebb kifejezésekkel, hogy mennyire szörnyű és elviselhetetlen, embertársam attól még nem fogja átérezni azt, együttérezni velem is egyedül a saját fájdalomról szóló tapasztalatai alapján lehet képes.

A mítosznak egyedül a jelképi üzenete az, ami közvetíthető. A képek sora allegóriaként fölfogva már racionális módon értelmezhető. Csakhogy a mítosz nem allegória, eltorzítjuk a mondanivalóját, ha egyenlőségjelet teszünk a kép és a racionális magyarázat közé, azt sugallván, hogy ez a kép ezt jelenti, az a kép pedig azt fejezi ki. Ennek ellenére az allegorikus, jelképi üzenet az egyetlen racionális gondolkodással megragadható, magyarázat formájában közvetíthető eleme a mítosznak, ezért ha racionális látásmódú emberként mindenképpen meg szeretnénk valamit érteni a mondanivalójából, akkor egyedül ez a lehetőség áll rendelkezésünkre. Eközben azonban mindvégig tudatában kell lennünk annak, hogy az allegóriafejtés csak egy csökevényes, torzult továbbadása a mítosz lélekhez szóló személyes üzenetének, a magában hordozott önközvetítésének benned.

A módszer ősi, már az ókori görögök és a rómaiak is alkalmazták a jelképfejtő módszert ezeknek a már számukra is homályba burkolózó ősi történeteknek a magyarázatára. A mítoszi elbeszélésben nemcsak a képek, hanem a nevek is jelképi üzenettel bírnak. Az ókori gondolkodás szerint ugyanis a név viselőjének a lényegét fejezi ki. 

A civilizációpusztító ősellenség
Európa elrablásának a civilizációs mítoszát mindannyian ismerjük. Zeusz bika alakjában elrabolja Európát (Európét), a föníciai királylányt, és Kréta szigetére viszi, ahol nászt ül vele. A nászból három gyerek születik: Szarpédón lükiai király, aki Krétából Kis-Ázsiába vándorolt, és a trójai háborúban a görögök ellen harcolt, Minósz, a törvényhozó, aki halála után a holtak egyik bírája lesz, és Rhadamanthüsz, az igazságos, aki az elíziumi mezőkön uralkodik. Európát ezután Zeusz a helyi (krétai) királynak adja, hogy vegye feleségül. A kiválasztott történetesen a csillagokról kapta a nevét, Aszteriónnak hívták. (Minósz bikától nemzett fiának, Minótaurosznak is ez volt a kevésbé ismert neve.)

Az elbeszélés asztrológiai utalásai nyilvánvalóak. Erre figyel föl Ovidius is, aki a római ünnepekről szóló művében a Bika csillagkép aitiologikus, eredetmagyarázó történeteként értelmezte a mítoszt. Ez azonban még jelképfejtő magyarázatnak is túlontúl kevés.

A Bika csillagkép a nappályán a nyugati égtájhoz köthető. A mítoszi látásmód aranyszőrű csodálatos állatként írja le, amelynek a fején mint holdsarlók ékeskednek a szarvak. Ez a bika tehát egy napállat. Amint arra Baktay Ervin is rávilágít, a bikához kapcsolódó kultuszok is a napkultuszhoz kötődtek. Jankovics Marcell Héraklész próbatételei kapcsán, amelyek egyike a krétai bika befogása volt, a szilaj eső- és viharistenekkel hozza kapcsolatba a bikát. Az Európé elnevezést Kerényi Károly a görögből tágszeműnek vagy szélesarcúnak fordítja, s az elrabolt királylánynak, valamint anyjának az ábrázatát a holdhoz hasonlítja. Európa, a nyugati civilizáció ősanyja tehát holdarcú nő. A hold az éjszakát uraló égitest, és az éjjel égtája a napjárás szerint az észak.

A mítosz racionális nyelven közvetíthető üzenete szerint tehát a nyugati – a földtekén való elhelyezkedése szerint valójában északnyugati – kultúrkör teremtő gondolatában az atyai princípium napjellegű, az anyai princípium pedig holdjellegű tartalom.

A bika az akarat, az erő, a megzabolázhatatlan szilajság szimbóluma, a hold tűz nélküli, hidegen megvilágító fénye az emberi tudatnak és az értelemnek a jelképe. Közös bennük, hogy mindkettő termékenységi szimbólum: a bika a férfias megtermékenyítő erő, a havi vérzéseket irányító hold pedig a női termékenység szimbóluma. A megszületett új civilizáció, az európaiság testiségét a bika szilaj, megfékezhetetlen akarata, szellemét pedig a hold hűvös, megvilágító fénye uralja, élő lelkét pedig a tetterő és a gondolat termékenysége hatja át. Ezt olvashatjuk ki legalábbis a mítosz racionálisan megfogható üzenetéből.

Az is kiderül az elbeszélésből, hogy a princípiumok közül melyik az uralkodó, a mítosz főszereplője ugyanis Európa, ő szüli Minósz királyt, aki törvényhozóként megalapítja azt a civilizációt, amelyben Európa bölcsője ringott. Zeusz főistenként is csupán mellékszereplő ebben a történetben, megtermékenyíti Európát, mert úgy illő, hogy isteni akarat, végtelenből jövő gondolat nemzze a civilizációt. Szintén Zeusz az, aki isteni bölcsességével meghatározza, hogy az új kultúra szülőhelye Kréta szigetén legyen. Dolga végeztével máris visszatér az emberek számára elérhetetlen szent hegy, az Olümposz ködbe burkolódzó isteni magasába.

Az európaiság ismertetőjegyei tehát a mítosz szerint is az, ha az értelem uralja a vad akaratot, ha a szellem irányítja a testet, és ha az értékek fölébe rendelődnek az önző érdekeknek.

A Krétához fűződő mítoszok legismertebbike arról is tájékoztat, hogy mi történik akkor, ha az alárendelt princípium (a bika) kerül a fő szerepébe. Ebből születik a Minótaurosznak nevezett, labirintusban tévelygő, kiutat nem lelő bikafejű szörnyeteg. Mit jelképez ez az emberevő szörny? Azt, amikor a vad akarat, a mohó vágy uralja az értelmet, a test akarata a szellem szándékait, és azt az állapotot, amikor az önző érdekek fontosabbakká válnak az erkölcsi és kulturális értékeknél. A labirintusban tévelygő bikaember Európa pusztulásba vezető útjának a szimbóluma, a civilizáció önnönmagában hordozott ősellensége. Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy Minótauroszt az athéni görögök egyesítőjének, egységes államba szervezőjének, Thészeusznak kell megölnie. (Kréta, azaz a mínoszi civilizáció után a görögség, azon belül is mindenekelőtt Athén az európai civilizáció megszületésének második központja.)

Úgy látszik azonban, hogy Minótaurusz újjá tud születni, Európa ugyanis, amióta elhagyta hitét és szellemi tartását, azóta bikafejű szörnyként viselkedik: vad akarások, mohó vágyak és a testiség rabjaként. Ezzel Európa önpusztító szörnyét szülte újjá önnönmagában. (2011, 2021)

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)