Shrek Tímea: Benzint sóért

2022. május 28., 10:12
Szegedi Katalin: A fűszerkatona – illusztráció Finy Petra A fűszerkatona című könyvéhez (Cerkabella Kiadó, 2013)

Vannak ügyek, amiket, mióta kitört a háború, itthonról lehetetlen elintézni. Ilyen a levelezés is külföldre. Március elején sok problémánk adódott abból, hogy a postahivatal ebben a helyzetben nem vállalja a levelek, csomagok kézbesítését. Az elmúlt hetekben összegyűlt néhány irat, amit Magyarországra kellett postáznom, s ha már biztosítást kötöttem az autóra, és az országhatár sincs messze, elindultam Vásárosnaményba.

Az ukrán határ elé gördülve elégedetten konstatáltam, hogy csupán néhány autó várakozik előttem. „Ezt gyorsan megjárom, Namény csak tizenöt percnyire van” – gondoltam reggel kilenckor. Számításaimat keresztbe húzta, hogy már negyven perce álltam a sorompó előtt, de a sor nem mozdult. A mellettem várakozó taxisok azt mondták, leállt a rendszer. Amikor a kiskatona cetlikkel a kezében intett, gurultam is keresztül a fekvőrendőrökön, be a vámházig. Aki járatos erre, tudja, hogyan kell lerövidíteni az átkelést, öt percen belül már a magyar oldalon álltam sorban. Írtam is a férjemnek, hogy ne aggódjon. Két kijevi rendszámú autó állt előttem, a vámos gyorsan el is engedte őket mindenféle különösebb ellenőrzés nélkül. Gyújtást adtam, én voltam a következő, a rendőr pedig ennyit mondott kollégájának: „Jackpot”. Az irataimat rendben találta, átadta a vámosnak, aki kedves hangon így szólt:

– Hölgyem, kérem, hajtson át oda, a boxba.

A gödör. Ez az a hely a vám területén, ahová senki sem szeretne bejutni. Főleg azok nem, akiknek még rejtegetni valójuk is van, de nálam a leveleken, egy doboz cigarettán és egy csomagtartóban felejtett babakocsin kívül semmi sem volt.

– Hová utazik? – kérdezte már egy másik vámos.

– Vásárosnaményba – válaszoltam.

– Mit tetszik ott csinálni? – tette fel a következő kérdést, miközben rám sem nézett, iratokat töltött ki. Kollégája már az autó alatt volt az aknában, hevesen kopogtatott, ütögetett, döngette a tartályt.

– A postára megyek, és van néhány dolgom odaát.

A gödörből férfi hang szólt.

– Magának nem sok gáz van az autójában.

– Tudom, benzinnel járok.

Újabb kopogás.

– Az se sok van. Odakinn kapható üzemanyag?

– Vagy tíz liter, ha hiányozhat. Nem nagy a tank. Éppenséggel lehet tankolni, ha van valahol ismerőse, vagy kiállja a sort az Okko benzinkúton. Más kérdés az ára.

A férfi a gödörben tovább matatott, a percek óráknak tűntek, átvizsgálták a kerekeket, a szalont, az üléseket.

– További jó utat kívánunk – adta vissza az irataimat a vámos, mikor már két órája múlt, hogy írtam a férjemnek.

Néhány perc alatt elértem az úti célom. Patika, posta, találkozás néhány ismerőssel, s ha már az egyik szupermarket előtt parkoltam, be is néztem. A polcok között járva arra lettem figyelmes, hogy az emberek több csomag sót pakoltak kosarukba. Nem bírom a tömeget, igyekeztem minél hamarabb végezni a vásárlással.

Egy jegeskávé és egy gyors autószellőztetés után (a napon legalább ötven fok van, a légkondi pedig nem működik) úgy döntöttem, mégis tankolok egyet a közeli benzinkúton.

Sejtettem, hogy időigényes lesz, de azt nem, hogy ennyire. Egy közép-ukrajnai autó sofőrje véletlenül fizetés nélkül távozott. Pont a mi sorunk állt le, autók előttem és mögöttem, se ki, nem mozdulhattam, várnom kellett. Végül sikerült tankolnom, tizenöt liter fért a tartályba, nem tudom, miért aggódott a vámos.

Visszafelé betértem még egy nagyobb üzletbe. Kárpátaljaiakkal zsúfolt, akik a háború kezdete óta Szabolcsban tartózkodnak. Észrevettem, hogy mindegyikük kosarában só lapult. Hol több csomag, hol kevesebb. Reggel olvastam a hírekben, hogy a donyecki sóbánya működése leállt, de nem hittem volna, hogy az emberek itt is felvásárlásba kezdenek. Eldöntöttem, hogy a biztonság kedvéért én is veszek belőle, de olcsóbb fajtát már nem találtam, csak asztali sót. Az is megteszi. Keresztapám, aki zsidó volt, egyszer azt mondta anyámnak, mindig tartson otthon sót, addig lesz boldogság a házban, amíg az kitart.

A hazafelé út már nem olyan döcögős, késő délutánra ugyan, de gyorsan átértem mindkét határon. Felhívtam anyámat, hogy megérkeztem. Tudakolta, vettem-e sót, mert a városban már sehol sem kapható. Mondtam neki, hogy igen, de otthon is akad még néhány csomaggal, amit akkor vettem, mikor kitört a háború. Ha szüksége van rá, szívesen adok.

Apám benzinkúton dolgozik, ha szükséges, segít a tankolásban. A fűkaszához is akad még a kannában néhány liter.

Este a helyi romák már csomagtartóból árulták a sót a városközpontban. Ötven hrivnya volt kilója. Egyikük felismert, odaszólt:

– Timi néni, sót nem cserél benzinre?