Február óta a napok összefolynak. Nehezen különböztetem meg a hétfőt a szombattól, az idő rohan, a háború pedig már száztizennyolcadik napja tart. Mégis van az egésznek egy pozitív hozadéka is: mi, néhány itthon maradt beregszászi kisgyermekes anyuka, egy csapattá kovácsolódtunk.
A beregszászi református gyülekezet termében kedden és pénteken gyerekfoglalkozást tartanak, ahová minket is meghívtak. Először kicsit félve ugyan, de elmentünk, hiszen a kislányomnak közösségre van szüksége, főleg a vele egykorúak társaságát igényli. Március elején tették közzé az első felhívást, akkor még az iskoláskorú gyerekek is jöttek, később az oktatás és az óvodák újraindításával már csak mi, bölcsisek maradtunk.
Nagyjából minden szülőt ismertem, hiszen kicsi a város, látásból tudjuk, ki kicsoda. Nagyjából egykorúak vagyunk, sőt néhányan egy középiskolában is végeztünk. Az első két alkalom után már tudtam, nemcsak a gyereknek van szüksége a közösségre, hanem nekem is. Egy kicsit elbeszélgetni, gyereknevelési tippeket, tapasztalatokat és praktikákat megosztani egymással. Egyszerűen jól esik egy kávé, egy tea mellett elfeledkezni a háborúról, és csak nézni az önfeledten játszadozó apróságokat.
Az első alkalmak egyikén hatalmas meglepetés ért. A foglalkozás végén megpakolt táskák sorakoztak a folyosó két szélén. Élelmiszer, babaápolási cikkek, minden volt benne, amire szükség lehet. Minket is hívtak, átnyújtottak egy táskát. Egyszerre volt szégyenérzetem és örömöm is. Segélyt kaptunk, pedig nem is kértük. Nem akartam elfogadni, viszolyogtam tőle, az jutott eszembe, amit anyám tanított: mindenért meg kell dolgozni. Nem szokásunk kérni, nem is szeretünk, mindent megoldunk egyedül, valahogy a mi családunk ilyen. Szerettem volna legalább valamit nyújtani cserébe, hogy ne érezzem magam rosszul, felajánlottam, hogy akinek szüksége van rá, haza viszem autóval a csomagot. Volt is rá jelentkező, hiszen a táska nehéz volt.
Utólag, őszintén szólva, nagyon jól jött a csomag, legfőképp a pelenka, mert akkor nem lehetett a boltokban megfelelő méretűt találni. Egyszerűen kifogyott, és nem kaptak utánpótlást.
Négy hónapja már, hogy együtt vagyunk. Támogatjuk egymást, a legtöbb anyukának nem tartózkodik itthon a férje. Magyarországra járnak hétvégenként „randizni”. Nehéz helyzet, nagy dilemma, hogyan legyen tovább. Ahogy hallgatom őket, tudom, hogy mindannyian szeretnének a továbbiakban itthon maradni, de a háború és az elmúlt két év folyamatos online oktatása tönkre tette a mindennapjaikat, és minden anya azt szeretné, ha a gyermeke normális, nyugodt életet élne, ahol érdemi, jelenléti oktatás folyik, és nincs mitől félniük. Többen közülük az elköltözést fontolgatják, s bár fájó szívvel ugyan, de búcsút fognak inteni a szülőföldnek.
Mi még mindig nem döntöttünk. Talán van még egy kis időnk, talán a holnap békét is hoz. Mindenesetre hálás vagyok azért, hogy megismertem ezeket a nőket, lányokat, s reménykedem benne, hogy a gyerekeink majd egy óvodába és egy osztályba fognak járni itt, Beregszászon.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.