Február óta a napok összefolynak. Nehezen különböztetem meg a hétfőt a szombattól, az idő rohan, a háború pedig már száztizennyolcadik napja tart. Mégis van az egésznek egy pozitív hozadéka is: mi, néhány itthon maradt beregszászi kisgyermekes anyuka, egy csapattá kovácsolódtunk.
A beregszászi református gyülekezet termében kedden és pénteken gyerekfoglalkozást tartanak, ahová minket is meghívtak. Először kicsit félve ugyan, de elmentünk, hiszen a kislányomnak közösségre van szüksége, főleg a vele egykorúak társaságát igényli. Március elején tették közzé az első felhívást, akkor még az iskoláskorú gyerekek is jöttek, később az oktatás és az óvodák újraindításával már csak mi, bölcsisek maradtunk.
Nagyjából minden szülőt ismertem, hiszen kicsi a város, látásból tudjuk, ki kicsoda. Nagyjából egykorúak vagyunk, sőt néhányan egy középiskolában is végeztünk. Az első két alkalom után már tudtam, nemcsak a gyereknek van szüksége a közösségre, hanem nekem is. Egy kicsit elbeszélgetni, gyereknevelési tippeket, tapasztalatokat és praktikákat megosztani egymással. Egyszerűen jól esik egy kávé, egy tea mellett elfeledkezni a háborúról, és csak nézni az önfeledten játszadozó apróságokat.
Az első alkalmak egyikén hatalmas meglepetés ért. A foglalkozás végén megpakolt táskák sorakoztak a folyosó két szélén. Élelmiszer, babaápolási cikkek, minden volt benne, amire szükség lehet. Minket is hívtak, átnyújtottak egy táskát. Egyszerre volt szégyenérzetem és örömöm is. Segélyt kaptunk, pedig nem is kértük. Nem akartam elfogadni, viszolyogtam tőle, az jutott eszembe, amit anyám tanított: mindenért meg kell dolgozni. Nem szokásunk kérni, nem is szeretünk, mindent megoldunk egyedül, valahogy a mi családunk ilyen. Szerettem volna legalább valamit nyújtani cserébe, hogy ne érezzem magam rosszul, felajánlottam, hogy akinek szüksége van rá, haza viszem autóval a csomagot. Volt is rá jelentkező, hiszen a táska nehéz volt.
Utólag, őszintén szólva, nagyon jól jött a csomag, legfőképp a pelenka, mert akkor nem lehetett a boltokban megfelelő méretűt találni. Egyszerűen kifogyott, és nem kaptak utánpótlást.
Négy hónapja már, hogy együtt vagyunk. Támogatjuk egymást, a legtöbb anyukának nem tartózkodik itthon a férje. Magyarországra járnak hétvégenként „randizni”. Nehéz helyzet, nagy dilemma, hogyan legyen tovább. Ahogy hallgatom őket, tudom, hogy mindannyian szeretnének a továbbiakban itthon maradni, de a háború és az elmúlt két év folyamatos online oktatása tönkre tette a mindennapjaikat, és minden anya azt szeretné, ha a gyermeke normális, nyugodt életet élne, ahol érdemi, jelenléti oktatás folyik, és nincs mitől félniük. Többen közülük az elköltözést fontolgatják, s bár fájó szívvel ugyan, de búcsút fognak inteni a szülőföldnek.
Mi még mindig nem döntöttünk. Talán van még egy kis időnk, talán a holnap békét is hoz. Mindenesetre hálás vagyok azért, hogy megismertem ezeket a nőket, lányokat, s reménykedem benne, hogy a gyerekeink majd egy óvodába és egy osztályba fognak járni itt, Beregszászon.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.