Shrek Tímea: Mondatok a háborúról: Légiriadó

2022. május 23., 08:22
Fotó: Lőrincz P. Gabriella

Nézem a gyermeket, békésen alszik. Be kellene takarnom, nehogy megfázzon. Megszólal a riadó-alkalmazás a telefonon. Összeszorul a gyomrom, kapkodni kezdek, majd gyorsan a párna alá dugom, nehogy felébressze.
Már három hónap telt el a háború kitörése óta. Mostanság egyre gyakrabban szólal meg a sziréna, már az udvaron is hallani, felszereltek egyet a közeli tűzoltóság épületére is. Ha az ember egyszer meghallja ezt a fülsiketítő hangot, sosem tudja már kitörölni a fejéből. Minden egyes alkalommal, amikor megszólal, csak imádkozom csendben. Kimegyek a ház elé, a sziréna szól, látom az égbolt alján a magyar légtérben köröző Gripeneket. Fel-le járnak, hosszú fehér kondenzcsíkot hagynak a kékségben, majd lassan eltűnnek. Nem érzem magam biztonságban, de azt hiszem, máshol sem lenne jobb.
Feltámad a szél, a városközpontból is felénk sodorja a sziréna hangját. Egyszerre kétféle tónust lehet megkülönböztetni, hangosabb, mint máskor. Megkondulnak a templomok harangjai. Nagyot nyelek, mintha csak a torkomon akadt volna valami, szeretném felköhögi, kiköpni, hogy megszabaduljak tőle, de a gyomorideget nem lehet felöklendezni. Néhány hete a tiszteletes azt mondta, hogy addig vagyunk biztonságban, amíg a templomok harangjai hallgatnak.
Visszamegyek a szobába, ránézek a gyerekre, alszik tovább, nem zavarja a riadó, nem sejti, hogy most is az van. Pedig felismeri már az alkalmazás hangját, utánozza, búg, a telefonra mutat, ha a szabadban vagyunk, figyelmesen hallgat, majd felemelt kézzel megszólal: „vúúúú”. S anya olyankor mosolyog, igen, kicsim, ügyes vagy, felismerted a hangját, szépen utánzod, de azért menjünk be inkább a házba. Olyan jó, hogy még kicsi.
Emlékszem, az érzésre, mikor először szólalt meg az alkalmazás. Éjszaka volt, mindenki aludt, semmit nem érzékeltünk itthon a háborúból. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Keltsem fel a gyereket és rohanjak vele a fürdőszobába, vagy indítsam rögtön az autó motorját, és hajtsunk a legközelebbi pincéhez, amit éppen óvóhelynek neveztek ki? Csak álltam a szoba közepén hálóingben, köntösben, s kezemben egy vastag pokróccal néztem a gyereket. Egyenletesen szuszogva aludt. Hagytam. Az ágy lábánál ültem, amíg nem ért véget a riasztás, készen álltam, hogy felkapjam őt és rohanjunk. Napokig minden éjjel megismétlődött ez a jelenet.
„Uváhá, vidbíj povitrjánoji trévohé” – ismétli ukránul egy női hang, s én is megnyugszom kissé, ez most nem tartott sokáig. Vége van, Kárpátalját valószínűleg nem érte támadás.
Recseg az ágy, nagyot nyújtózik a gyerek, kidugja egyik lábát a kiságy rácsai között, kalimpál vele, sóhajt, majd hasra fordul, néhány percig alszik még, de már csak felületesen, végül feláll, és széles mosollyal megszólal: „Ana!”. Most múlik el minden gyomoridegem, átölelem, kiveszem az ágyból.
Uzsonna után megkérdezem tőle:
- Megyünk az udvarra?
A fejét rázza. Megismétlem önmagam.
- Kimegyünk az udvarra?
Most már válaszol:
– Nem. Nem. Vúúú. – mutat az ablakra, s tovább mantrázza a nem szót.
Felsikít a telefonom. Újabb riadó. Hát mégiscsak érti, hogy mi történik.