A háború első heteiben rengeteg külföldi ismerősöm keresett meg. Féltettek minket, azonnal a segítségünkre akartak sietni. Volt, aki az országból akart minket kihozni, akadt, aki szállást kínált hosszú távra, élelmiszercsomagot szerettek volna gyűjteni, vagy bármi mást, amire szükségünk lehet. Sokan jelentkeztek Budapesttől Kolozsvárig, Prágától Zentáig. Boldog voltam, hogy az évek munkája és barátságai, melyek irodalmi karavánok során köttettek, nem merültek feledésbe az idő múltával. Igyekeztem mindenkinek megköszönni, hogy gondoltak ránk, és elmondani, hogy egyelőre minden kapható a boltokban, halasszák a gyűjtést néhány hónappal későbbre, amikor a most elindult segélyezési kedv majd alább hagy. Mindegyikőjüknek megígértem, ha szorul a helyzet és szükségünk lesz bármire is, azonnal szólok.
Az első hónap elteltével nehézkes volt a pelenka beszerzése a városban. A helyi boltok nem készültek fel menekültek fogadására és szükségleteire, hamar elfogyott a polcokról a szükséges méret. Próbáltam rendelni az internetről, de a kiszállítást nem vállalták.
A polgármester felhívást tett közzé, hogy az egyik városi óvodában segélyosztó pontot nyitnak, ahol gyermekhigiéniai eszközöket és tápszert igényelhetnek a lakosok. Utóbbiból sikerült előre készleteznem, a város összes patikáját bejárva mindenhol vettem egy-két dobozzal, ám a pelussal gondban voltam. Hiába ugyanis minden pénz, ha a boltok készletei végesek. A nővérem győzött meg, hogy menjek én is az óvodába, és igényeljek az adományból. Bár ne hallgattam volna rá.
Az asztalok mögött az intézmény dolgozói, tulajdonképpen kollégáim ültek, ám undok, lekezelő hangnemben szóltak hozzám, ami nagyon meglepett. Csak harmadik napja folyt a segélyosztás, mégis el akartak küldeni, mondván nincs megfelelő méretű pelenka, holott a felhalmozott csomagok plafonig értek mögöttük. Nem hagytam annyiban, így végül megtalálták, amiért jöttem, s mikor átnyújtották, savanyú arccal még hozzátették: „egy héten csak egyszer lehet jönni”. Másnap ismerős anyukákkal találkoztam, akik szintén erről meséltek, hasonlóan kedves bánásmódban volt részük. Amikor ott álltam megszégyenülve, kezemben egy csomag pelenkával, megfogadtam, hogy soha többé nem megyek ilyen helyre.
Ezt azonban nem mindenki gondolja így, sokan megpróbálnak hasznot húzni a nehéz helyzetből. Jó példa erre a segélyosztó pont is, mely végül csak néhány napig működött. Tudomást szereztek róla ugyanis bizonyos helyi csoportok, akik egy nagy csapattal már hajnalban megostromolták az óvoda udvarát, és oda senki más nem juthatott be rajtuk kívül. Így gyorsan véget is vetettek a városban a segélyosztásnak.
A minap a piacon elkaptam egy beszélgetést:
– Most jöttünk haza Csebűl. Kimentünk, oszt még a pulyára is megkaptuk az ötezer koronát.
– Engem hazazavartak. Nem akarta a jány kiadni a papírokat, én meg nekimentem, elkaptam a haját, hát a milicia meg kizavart. Muszáj vót hazajönni.
Hátrányos helyzetű családok sokasága kerekedett fel nemcsak a beregszászi, de az ungvári, a munkácsi járásból is, egész Kárpátaljáról, és segélyek reményében indultak el, útközben már azt is kitalálva, hogyan pusztult el otthonuk a háborúban. Itthon pedig lassan szállóigévé válik egy videóra is rögzített nyilatkozat: „lejött a vadászgép, oszt lőtte a házat”.
Többen budapesti pályaudvarokon ültek, hetekig rostokoltak a záhonyi vasútállomáson, aztán segély hiányában hazatértek. A tiszaújlaki határátkelő gyalogos sorai azért voltak naponta tömve, mert sokuk a szomszédolással kereste kenyerét. Odafelé két doboz cigi, egy üveg vodka, hazafelé meg minden, amit el bírtak cipelni.
A háború üzlet is, és sajnos sokan járnak jól mások szerencsétlenségével. A valódi menekültek nem kérnek, csak, ha nagyon muszáj. Csendben húzzák meg magukat az iskolákban, óvodákban, és minden percben azért imádkoznak, hogy végre hazatérhessenek otthonukba.
