A háború első heteiben rengeteg külföldi ismerősöm keresett meg. Féltettek minket, azonnal a segítségünkre akartak sietni. Volt, aki az országból akart minket kihozni, akadt, aki szállást kínált hosszú távra, élelmiszercsomagot szerettek volna gyűjteni, vagy bármi mást, amire szükségünk lehet. Sokan jelentkeztek Budapesttől Kolozsvárig, Prágától Zentáig. Boldog voltam, hogy az évek munkája és barátságai, melyek irodalmi karavánok során köttettek, nem merültek feledésbe az idő múltával. Igyekeztem mindenkinek megköszönni, hogy gondoltak ránk, és elmondani, hogy egyelőre minden kapható a boltokban, halasszák a gyűjtést néhány hónappal későbbre, amikor a most elindult segélyezési kedv majd alább hagy. Mindegyikőjüknek megígértem, ha szorul a helyzet és szükségünk lesz bármire is, azonnal szólok.
Az első hónap elteltével nehézkes volt a pelenka beszerzése a városban. A helyi boltok nem készültek fel menekültek fogadására és szükségleteire, hamar elfogyott a polcokról a szükséges méret. Próbáltam rendelni az internetről, de a kiszállítást nem vállalták.
A polgármester felhívást tett közzé, hogy az egyik városi óvodában segélyosztó pontot nyitnak, ahol gyermekhigiéniai eszközöket és tápszert igényelhetnek a lakosok. Utóbbiból sikerült előre készleteznem, a város összes patikáját bejárva mindenhol vettem egy-két dobozzal, ám a pelussal gondban voltam. Hiába ugyanis minden pénz, ha a boltok készletei végesek. A nővérem győzött meg, hogy menjek én is az óvodába, és igényeljek az adományból. Bár ne hallgattam volna rá.
Az asztalok mögött az intézmény dolgozói, tulajdonképpen kollégáim ültek, ám undok, lekezelő hangnemben szóltak hozzám, ami nagyon meglepett. Csak harmadik napja folyt a segélyosztás, mégis el akartak küldeni, mondván nincs megfelelő méretű pelenka, holott a felhalmozott csomagok plafonig értek mögöttük. Nem hagytam annyiban, így végül megtalálták, amiért jöttem, s mikor átnyújtották, savanyú arccal még hozzátették: „egy héten csak egyszer lehet jönni”. Másnap ismerős anyukákkal találkoztam, akik szintén erről meséltek, hasonlóan kedves bánásmódban volt részük. Amikor ott álltam megszégyenülve, kezemben egy csomag pelenkával, megfogadtam, hogy soha többé nem megyek ilyen helyre.
Ezt azonban nem mindenki gondolja így, sokan megpróbálnak hasznot húzni a nehéz helyzetből. Jó példa erre a segélyosztó pont is, mely végül csak néhány napig működött. Tudomást szereztek róla ugyanis bizonyos helyi csoportok, akik egy nagy csapattal már hajnalban megostromolták az óvoda udvarát, és oda senki más nem juthatott be rajtuk kívül. Így gyorsan véget is vetettek a városban a segélyosztásnak.
A minap a piacon elkaptam egy beszélgetést:
– Most jöttünk haza Csebűl. Kimentünk, oszt még a pulyára is megkaptuk az ötezer koronát.
– Engem hazazavartak. Nem akarta a jány kiadni a papírokat, én meg nekimentem, elkaptam a haját, hát a milicia meg kizavart. Muszáj vót hazajönni.
Hátrányos helyzetű családok sokasága kerekedett fel nemcsak a beregszászi, de az ungvári, a munkácsi járásból is, egész Kárpátaljáról, és segélyek reményében indultak el, útközben már azt is kitalálva, hogyan pusztult el otthonuk a háborúban. Itthon pedig lassan szállóigévé válik egy videóra is rögzített nyilatkozat: „lejött a vadászgép, oszt lőtte a házat”.
Többen budapesti pályaudvarokon ültek, hetekig rostokoltak a záhonyi vasútállomáson, aztán segély hiányában hazatértek. A tiszaújlaki határátkelő gyalogos sorai azért voltak naponta tömve, mert sokuk a szomszédolással kereste kenyerét. Odafelé két doboz cigi, egy üveg vodka, hazafelé meg minden, amit el bírtak cipelni.
A háború üzlet is, és sajnos sokan járnak jól mások szerencsétlenségével. A valódi menekültek nem kérnek, csak, ha nagyon muszáj. Csendben húzzák meg magukat az iskolákban, óvodákban, és minden percben azért imádkoznak, hogy végre hazatérhessenek otthonukba.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.