Harminc fok fölötti a hőmérséklet, és másra sem vágytam jobban az elmúlt két évben, minthogy végre kiránduljunk egy közeli tó- vagy folyópartra. Ebben a hőségben az ember gondolkodni sem tud tisztán, azt keresi, hol hűsölhet egy kicsit, merre van a legárnyékosabb hely az udvaron.
A férjem itthon van. Amikor még lett volna rá lehetőség, hallani sem akart arról, hogy nélkülünk hagyja el az országot. Előbb a lányunknak nem volt útlevele, nem engedték volna át a határon, amikor pedig már könnyített módon lehetett volna gyerekkel elindulni, neki volt késő: a férfiak előtt lezárták az utat. Azóta, ha teheti, nem hagyja el a portát, legfeljebb a közeli boltba megy el. Nem rejtőzködik, vagy bujkál, mivel van ideiglenes felmentése, de egyszerűen elkerüli annak a lehetőségét is, hogy besorozzák. Egyre több hír jelenik meg arról, hogy a kárpátaljai településeken minden utcán sétáló férfit feltartóztatnak, és átadják nekik a behívót. A minap a városközpontban láttam, ahogy egy út közepén álló katona gépjárműveket állít meg. Hogy miért, azt már csak sejthetem. Különböző híradásokban is megírták: óvatosan a strandolással, mert a hadkiegészítő parancsnokság munkatársai ott is razziát tartanak.
– Ti menjetek csak nyugodtan – mondja naponta a férjem, de ahogyan ő nem hagyott itthon minket, én sem akarok nélküle üdülni. Ha egy Borzsa-parti fürdőzést egyáltalán annak lehet nevezni.
Múlt héten az utcánk végén egy iskolabusz állt meg. Katonák ültek benne, legalább húszan. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam őket, nem tudtam, mit tegyünk. Elsétáltak a házunk előtt, szétnéztek és visszamentek a járműhöz. Abban az öt percben megállt bennem az ütő, és a legrosszabbra gondolva már láttam magam előtt, ahogy az apró cetlit töltik ki. Elterveztem, hogy nem engedem a férjemet kaput nyitni, majd én kimegyek és azt mondom, hogy nincs itthon, elváltunk, dolgozik, külföldön van, vagy bármit. Képes vagyok hazudni, hogy őt biztonságban tudjam.
A katonák nem kerestek senkit sem. Egy kamionnyi humanitárius segélyt vártak, amikor megérkezett, azonnal a közeli raktárudvarba mentek, valószínűleg kipakolni. Megkönnyebbültem. A családunk még egyben maradt.
A kilátástalan helyzet ellenére mégis sokan térnek haza. Kockáztatnak csak azért, hogy a saját otthonukban legyenek, együtt a szeretteikkel. Talán az elmúlt évek – a covid, a karantén, a szigorítások, az ölelés nélküli hónapok – tanítottak meg bennünket arra, hogy valójában mit is kell a legjobban értékelnünk az életünkben. Nem az uszoda, az éttermi vacsorák, vagy a mozi, esetleg a színház hiányzik, sokkal inkább az együtt töltött szabadidő. Amikor nem kell félni a vírustól vagy a háborútól, esetleg a terepmintás egyenruhában megjelenő férfiaktól.
Vágyik az ember a szabadságra, vágyunk arra hogy kimozduljunk a házból, felfrissüljünk. Kikapcsoljuk egy kicsit az agyunkat, megfeledkezzünk a mindennapos problémákról, arról, hogy mi zajlik körülöttünk. Korábban ilyen tájban szedtük az első kosárnyi gombát a közeli erdőben, vagy mártóztunk meg a szabadvízi strandokon. Családostól mentünk, csapatosan, sütöttünk saslikot, tárcsás krumplit, húst. Felvágtuk az első herszoni görögdinnyét, savanykás volt még, de jól esett. Most pedig? El sem indulunk sehová, nem kockáztatunk, még egy évet ki lehet bírni bezártságban. Herszonból nem jön már dinnye, strandot és gombát sem fogunk látni, de megrakjuk a tüzet az udvaron, felfújjuk a medencét, s a család azon tagjai, akik itthon vannak, egy asztalhoz ülhetnek le, már ha nem szól közbe a légiriadó.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.