Harminc fok fölötti a hőmérséklet, és másra sem vágytam jobban az elmúlt két évben, minthogy végre kiránduljunk egy közeli tó- vagy folyópartra. Ebben a hőségben az ember gondolkodni sem tud tisztán, azt keresi, hol hűsölhet egy kicsit, merre van a legárnyékosabb hely az udvaron.
A férjem itthon van. Amikor még lett volna rá lehetőség, hallani sem akart arról, hogy nélkülünk hagyja el az országot. Előbb a lányunknak nem volt útlevele, nem engedték volna át a határon, amikor pedig már könnyített módon lehetett volna gyerekkel elindulni, neki volt késő: a férfiak előtt lezárták az utat. Azóta, ha teheti, nem hagyja el a portát, legfeljebb a közeli boltba megy el. Nem rejtőzködik, vagy bujkál, mivel van ideiglenes felmentése, de egyszerűen elkerüli annak a lehetőségét is, hogy besorozzák. Egyre több hír jelenik meg arról, hogy a kárpátaljai településeken minden utcán sétáló férfit feltartóztatnak, és átadják nekik a behívót. A minap a városközpontban láttam, ahogy egy út közepén álló katona gépjárműveket állít meg. Hogy miért, azt már csak sejthetem. Különböző híradásokban is megírták: óvatosan a strandolással, mert a hadkiegészítő parancsnokság munkatársai ott is razziát tartanak.
– Ti menjetek csak nyugodtan – mondja naponta a férjem, de ahogyan ő nem hagyott itthon minket, én sem akarok nélküle üdülni. Ha egy Borzsa-parti fürdőzést egyáltalán annak lehet nevezni.
Múlt héten az utcánk végén egy iskolabusz állt meg. Katonák ültek benne, legalább húszan. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam őket, nem tudtam, mit tegyünk. Elsétáltak a házunk előtt, szétnéztek és visszamentek a járműhöz. Abban az öt percben megállt bennem az ütő, és a legrosszabbra gondolva már láttam magam előtt, ahogy az apró cetlit töltik ki. Elterveztem, hogy nem engedem a férjemet kaput nyitni, majd én kimegyek és azt mondom, hogy nincs itthon, elváltunk, dolgozik, külföldön van, vagy bármit. Képes vagyok hazudni, hogy őt biztonságban tudjam.
A katonák nem kerestek senkit sem. Egy kamionnyi humanitárius segélyt vártak, amikor megérkezett, azonnal a közeli raktárudvarba mentek, valószínűleg kipakolni. Megkönnyebbültem. A családunk még egyben maradt.
A kilátástalan helyzet ellenére mégis sokan térnek haza. Kockáztatnak csak azért, hogy a saját otthonukban legyenek, együtt a szeretteikkel. Talán az elmúlt évek – a covid, a karantén, a szigorítások, az ölelés nélküli hónapok – tanítottak meg bennünket arra, hogy valójában mit is kell a legjobban értékelnünk az életünkben. Nem az uszoda, az éttermi vacsorák, vagy a mozi, esetleg a színház hiányzik, sokkal inkább az együtt töltött szabadidő. Amikor nem kell félni a vírustól vagy a háborútól, esetleg a terepmintás egyenruhában megjelenő férfiaktól.
Vágyik az ember a szabadságra, vágyunk arra hogy kimozduljunk a házból, felfrissüljünk. Kikapcsoljuk egy kicsit az agyunkat, megfeledkezzünk a mindennapos problémákról, arról, hogy mi zajlik körülöttünk. Korábban ilyen tájban szedtük az első kosárnyi gombát a közeli erdőben, vagy mártóztunk meg a szabadvízi strandokon. Családostól mentünk, csapatosan, sütöttünk saslikot, tárcsás krumplit, húst. Felvágtuk az első herszoni görögdinnyét, savanykás volt még, de jól esett. Most pedig? El sem indulunk sehová, nem kockáztatunk, még egy évet ki lehet bírni bezártságban. Herszonból nem jön már dinnye, strandot és gombát sem fogunk látni, de megrakjuk a tüzet az udvaron, felfújjuk a medencét, s a család azon tagjai, akik itthon vannak, egy asztalhoz ülhetnek le, már ha nem szól közbe a légiriadó.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.