Még mielőtt szétszórta volna őket a történelem, a kolozsvári Mátyás király szobor előtt megfogadta végzős évfolyamuk, hogy sosem lesznek hűtlenek a kincses városhoz, az ott szerzett tudáshoz, toleranciához, becsülethez, a Farkas utcai kollégiumban szerzett élményekhez, és tízévenként visszatérnek, hogy találkozzanak a Magyar Nemzeti Színház épülete melletti kávéházban, ahol legszebb éveikben szabadidejüket töltötték. Ott ismerkedtek a város polgárságával, meg az egykori Biasini Szállóban nyitott orfeumban a legényélet örömeivel, az öltözők nyújtotta gyönyörökkel. Azután pedig repültek széltében-hosszában a széles hazában, hogy megkezdjék szolgálni az igazságot. Mindenki ment a maga szülőföldje felé, míg a történelem szét nem szabdalta a hazát olyannyira, hogy csak elvétve és akkor is csak kevesen tudjanak – fogadalmukat betartva – végigsétálni a Házsongárdi temetőben, volt professzoraikra emlékezve.
Stebler Izidor egyedül volt dél-alföldi, a Duna mentéről való a híres erdélyi református kollégiumban, s jött is vissza Kéményesre, a kenderporos bácskai mezővárosba, hogy az Ertl-féle kendergyár jogtanácsosa legyen, miután ügyvédbírói vizsgát is tett a székesfővárosban. Kéményesen a szüleinél lakott, kényelmes életet véltek neki az őt alig ismerők, hiszen Stebler Izidor nem vegyült a kendertermesztő, -feldolgozó és -kereskedő sörivók népes legénycsapatába, nem vett részt mulatozásaikban, lány- vagy legényfogó zenés rendezvényeiken. Magányos volt, nem megalkuvó.
Csak néhanapján találkozott a zombori festővel, aki kéményesi rokonaihoz, Knézy közjegyzőékhez látogatott, és zárkózott ember létére olykor mégis elbeszélgetett vele az élet dolgairól, értelméről, a lét megismerésének folyamatáról és az üdvözülés elérhetőségének lehetőségéről. A vándorló festőnek Zomborban barátja volt az ismert gnosztikus filozófus, aki városi tisztviselőként rangos európai díjat nyert az ideális anarchizmusról szóló filozófiai értekezésével. Stebler Izidort azonban jobban érdekelte a festő művészete, azok az alkotások, amelyeket a kéményesi apácazárda folyosóján hagyott. A festőt, lévén Knézyék lakása a zárda szomszédságában, munkája közben is meg-meglátogatta, észrevételezte a bácskai határban zajló búzaaratási folyamat ábrázolását mint a munka dicséretét. A nővérek közül is, főleg a fiatalabbak, elragadtatva bámulták a festő könnyed ecsetkezelését, a színek keverését. Különösen Domicella nővér érdeklődött az alföldi tájképfestészet jelen állapotáról. Domicellát pár évvel ezelőtt egy hirtelen szülői elhatározás kényszerítette a zárdába a gombosi jegyző szépen berendezett polgári lakásából. A bevonulás okát nemigen firtatták, bár a nővérek között semmi sem maradt titokban, s így lett híre annak, hogy a Domicella nővér falujával szembeni Erdőd várából csónakkirándulásokat tettek a Dályai-hegyháton táborozó festők a bácskai faluba, ahol a pompás népviseletet csodálhatták meg, és egy nyári mulatságon is részt vehettek, ihattak, kissé duhajkodhattak, táncolhattak a helybéli sokszoknyás magyar lányokkal. A fiatal festőnövendékek nyári kirándulása után dr. Pfeiffer Jakabnak, a gombosi orvosnak a lánya jó időre eltűnt a faluból, amikor pedig visszatért, ment egyenesen a kéményesi Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek zárdájába. Ott nézegette hosszan, néha magányosan a zombori festő falra festett nagy méretű képeit, meg burkoltan érdeklődött a szolnoki művésztelepen folyó művészek dolgairól, sikereiről. Stebler Izidornak fel is tűnt ez a kíváncsiskodás a szép és fiatal apáca részéről, de nem akarta kérdezősködésével elriasztani a nővért, netán meggátolni a vele való esetleges máskori találkozás reményét. Csakhogy a zárda főnökasszonyának éber tekintete vagy a többi apáca irigykedő szeme előtt – akikben ugyanúgy dúlt a fiatalság s az irigykedő árulkodás – nem maradtak észrevétlenek ezek a szokatlan találkozások, és egyszeriben megtiltották Domicella nővérnek a magányos sétákat a zárdaépület e részében. Így Stebler Izidor fürkésző reményei szertefoszlottak az egyházi rend szigorú szabályai és a nővér előélete miatt. Nem is talált magának való társat Kéményesen. Apja jómódú földbirtokos volt, inkább nagygazda, akit a városkában sokan ismertek, tiszteltek szorgalmáért, vagyonáért. Jogász fiát pedig az imponáló partik között látták a vizslató szemű anyukák. Több kommendáló is járt már a házuknál paraszti és polgári családból egyaránt. Hiába.
Stebler Izidort az erdélyi nagyvárosban zajló nyüzsgő művelődési és társasági élet után otthon, az iparilag fejlett, munkás- és földművesegylettel meg persze a sváboknak elengedhetetlen takarékpénztárral bíró mezővárosban az unalmas és kulturálisan pangó, a művelődés iránt közömbös paraszti létformába való süllyedés erőteljesen fenyegette. Szülei puhatolózása nősülési szándékáról még inkább taszították az otthoni elköteleződéstől. Ezt megakadályozandó, el kellett menekülnie a sváb kendervárosból. Más helyre, városba kényszerült költözni. Így került a megyeszékhely járásbíróságára, ahol egy nem túl nagy társaság műveltebb tagjai maguk közé fogadták, elképzeléseit érdeklődve figyelték. Megyei rangú újság jelent meg a városban, rangos irodalmi, zenei egyletek működtek, társulatok tevékenykedtek mindhárom nyelven. A járásbírósági munkája mellett maradt ideje a vidék múltjának feltárásán igyekvő tanítók, tanárok, újságírók, papok, ügyvédek között a maga érdeklődését kiteljesíteni. Eleinte egy csinos polgárházban kapott albérletet a két-három-négy sor bogyófával árnyékolt Apatini út legelső házában, közel a Szabadság téri munkahelyéhez és a körúthoz. A járásbíróság az eklektikus homlokzatú emeletes Siskovich-házban működött, bérelt irodákban, mivel saját épülete még nem készült el. Zombor nem volt kész az összes megyei intézménynek megfelelő s a rangjához illő saját épületet biztosítani. Stebler Izidor a lakásáról – amelynek dolgozószobája falán éppen egy szolnoki városképet ábrázoló Olgyay Ferenc-tájkép díszlett, a magyar festők Apatinban megrendezett kiállításán vásárolta a ház tulajdonosa, a dúsgazdag Szemző István földbirtokos – hetente többször eljárt valamely kulturális eseményt megtekinteni, azon részt venni. Lakása már ugyan a Szelencse városrészhez tartozó lett volna, de a körút közelsége még a Belvároshoz sorolta, ahol az igazi városiak éltek, akik miatt Stebler ide menekült. Mert Zombort nem a peremén élő munkások, cselédek, a tágas határt művelő földművelők, állattenyésztők tették várossá, urbánus településsé. Nekik mindegy volt, hogy milyen közvilágítás van a Kossuth utcában, vagy állítanak-e szobrot a megyeháza vagy a városháza előtti téren, netán mit játszanak a színházban, de még az is, hogy van-e színház a városban, vagy múzeum, kaszinó. Újság sem kellett nekik, könyvtár is alig. Nem volt identitásgondjuk a zomboriság, a városiasság. Kint éltek a Mlakában, a Prnjavorban, a Nemanovcinak gúnyolt negyedben, a Felsővárosnak becézett Szőlőskertekben, avagy beszivárogtak a szélső utcákba a környező falvakból a könnyebb megélhetés, több megrendelés reményében, de csak a kiszolgáló lakosság számát szaporították, és nem a polgárságét. Bármelyik más településen is ugyanúgy megéltek volna, ha munkájuk akad. Stebler Izidornak nem velük volt foglalatossága, inkább a lakása közelében álló Vadászkürt Szálló báltermével, a Pokol vendéglővel és a szemközti színházzal, mellette az Elefánt Szálló éttermével, ahol ebédelni szokott, a Szentháromság térre vezető Trefort utca emeletes polgárházaiban lakókkal s az annak sarkán álló nevezetes főgimnázium tanáraival, valamint az ezzel párhuzamos, az ugyancsak a Szentháromság térre vezető, Városy Gyula zombori származású kalocsai érsekről elnevezett utcácska polgáraival.
A városban működő öntevékeny társulatok egyike az egész megye történetére kiterjedő kutatásokat figyelte előszeretettel, leginkább az archeológiai és numizmatikai felfedezésekért rajongva. Ez éppen kedvére való volt, hiszen szülővárosában is akadtak néhányan, amatőr korkutatók, akik hasonló régészeti ásatásokat végeztek, többször próbáltak őskori vagy ókori leleteket találni, ami ugyan ritkán, de néha sikerült is. Római és középkori pénzekből kisebb gyűjteménye is lett Stebler Izidornak, amit magával is vitt Zomborba. Új ismerőseivel szerkesztette a Történelmi Társulat Évkönyvének füzeteit, gyűjtötte a régészeti anyagot egy leendő városi múzeum megalapításához. A Zomborhoz tartozó szállásokat járták, Gradinát, Saponyát, Bukócot, a szántásokon imitt-amott felbukkanó leleteket mentették. Felhívásokat tettek közzé a városban megjelenő, de megyei közérdekű Bácska lapban, hogy aki ilyen régészeti leletre bukkan, az szíveskedjék átadni a társulat titkárának. Stebler Izidor értékes éremgyűjteménye így szaporodott már ezer fölé.
Stebler Izidor sikeres jogi karriert épített fel Zomborban, pedig alig múlt harmincéves. Vagyona is szépen gyarapodott, s még a környékbeliek is felkeresték, ha a paragrafusok világában nem tudtak eligazodni. Ismert jogtanácsos lett, jól keresett, s vagyonát még gyarapította az apja halála után Kéményesen örökölt jussa. Mindebből futotta a városban a hajdani török dizdár lakásának helyén álló, régi, rozzant ház megvételére, annak lebontására és egy sokszobás, hatablakos, szárazbejáratú, biedermeier stílusú polgárház építésére a belvárosi Basa utcában, amelynek belső sarkán a Hauszmann Alajos tervezte főgimnázium állt, a körútra nyíló sarkán pedig Gergurov Milán városi főmérnök új családi háza. Kényelmes úri lak lett a Stebler-ház, a személyzet számára is elegendő lakórésszel a ház folytatásában. Az utcai részt monarchiasárgára festették, az ablakokat övező keretdíszeket fehérre. Csak éppen a városban meghonosodott ostorfákból nem ültettek ebben a szűk utcában. Mondhatni, Stebler Izidornak mindene megvolt a nyugodt polgári élethez. S még a passzióját sem hanyagolta el, olyannyira, hogy a budapesti Numizmatikai Közlönyben szívesen közölték a Dél-Alföld numizmatikai emlékei című beszámolóját.
Jogi tanácsokért fordultak hozzá sokan, bár önálló irodát nem vezetett. Özvegy Bugarszki Lázárné Weiler Ilonka asszony is ilyen céllal kereste fel. A hölgy arcának felső részét kis kalapjához tűzött finom fekete tüllcsipke takarta, kézfején fekete selyemcérnából horgolt csipke. Ruhája könnyű nyári selyemből készült, szintén fekete, nagyon apró, sötétkék virágmintákkal, karján fekete antilopbőr táska, lábán fekete, bokáig érő fűzős cipő. Látszott, hogy gyászol. Beszélgetésükből kiderült, hogy a nemrég elhunyt férjét gyászolja, a város leggazdagabb családjainak egyik sarját, akit a tüdővész vitt el, pedig még alig töltötte be a negyvenet. Az elhunytat a város nagyobbik ortodox temetőjének Mária mennybevitele kápolnája kriptájába temették, ahogy az a virilistáknak és jótevőknek dukált. Gyermekük, sajnos, nem született, így a gazdag vagyon öröklése körül hangos viták támadtak az özvegy és az elhunytnak a szülei és testvérei között. Ennek megoldása miatt látogatta meg az özvegy Stebler Izidort, a jó hírű jogi tanácsadót, hátha tudna segíteni baján. A törvények biztos ismerőjének nem volt idegen az ilyen csetepaté, és jól tudta, hogy a jog világában semmi sem lehetetlen, ezért kellő felvilágosítással szolgálta az özvegyet. Weiler Ilonka elpanaszolta, hogy házassága valójában érdekből történt, ugyanis az ő apja csak föld nélküli tanító volt a városi iskolában a Kistemplom utcában, szerény házuk a Gazdasági Egylet székháza előtti utca elején rövid, vizenyős talajú kerttel. Az utca közepén az egyik oldal nem is volt beépítve, olyan nagy volt a szintkülönbség a két oldal között. Weiler Mihály szülővárosában végezte a szerb tanítóképzőt, ugyanis egyaránt bírta az itt használatos nyelveket, s nem kellett Bajára mennie az ottani képezdébe. A szépséges Ilonka, aki a négyosztályú polgári leányiskolába járt, későbe hajló délutánonként a barátnőivel néha betért a Belvárosba sétálni vagy egy fagylaltra, s ritkán a Lányi cukrászatban meginni egy csésze forró csokoládét. Ott látta meg a város dúsgazdag famíliájának alacsony, pocakos és jócskán kopaszodó, már nem a húszas éveiben járó fia, Bugarszki Lázár. A szempár találkozása után Ilonka elkapta tekintetét, de a férfi már kevésbé. A csokoládé elfogyasztása után a lányok hazafelé vették az útjukat, Lázár úrfi pedig a lányok nyomába eredt, amiben a lányok számára nem volt semmi szokatlan, hiszen Bugarszkiéknak két hatalmas házuk is volt a Bajai út elején. Lázár úrfi azonban nem tért be egyik házukba sem, hanem andalogva követte tovább a lányokat, s megleste, Ilonka melyik utcába fordult be. Innen már nem volt nehéz dolga a szomszéd sarkon lakó szerb bábaasszonytól megtudni, hogy a magas és fehér csipkés napernyővel sétáló kék szemű hölgy kicsoda, hol lakik és kinek a lánya. Puhatolózásai után közölte szüleivel az esetleges lányfogás lehetőségét, akik fiuk szándékát örömmel támogatták, s hamar küldték is az egyik idős, de minden hájjal megkent rokonukat finom édességdobozzal a Weiler-házba körülnézni, szemrevételezni a család helyzetét. Az öreg szipirtyó mintegy véletlenül el is szólta magát a Bugarszki úrfi érdeklődéséről. Ezután lett feszültség Weileréknél, ugyanis a szülők örömmel fogadták a hírt, míg Ilonka még halogatta volna a férjhez menést. Ő szívesebben sétált a Bajai út végén álló Szemző Gyula-féle magándíszkert, a vasútállomás előtti tágas városliget, a városi sporttelep és a kaszárnya felé is, ahol a snájdig tüzérhonvédek laktanyája környékén fess bakák múlatták az időt vasárnap délutánonként, a sétálgató kisasszonyokat dicsérő szólamokkal illetve. Ez pedig kellemes érzéseket váltott ki a hölgyekből, néha meg is álltak csevegni, talán kacérkodni is a szép beszédű egyenruhásokkal. Weiler Ilonka szülei azonban a kecsegtetőbb pazar parti mellől nem voltak hajlandók elállni. Ezt egykettőre megtudta a harminckét éves Lázár úrfi családja, s már meg is invitálták Weileréket egy fogadásra. Akkor történt Weiler Ilonka első személyes találkozása Bugarszki Lázárral, akkor kérte meg őt édesapjától Bugarszki úr, s szinte már férjhez is adták a gazdag házba, csak éppen a hirdetéseket kellett kivárni. Az esküvőt természetesen a város központjában levő pravoszláv Szent György-templomban tartották, három pappal, a hagyományos esküvői koronákkal az ifjú pár fején. Bugarszki Lázárnak azonban reverzálist kellett adnia arról, hogy ha lány gyerekei születnek, azok katolikus vallásúak lesznek, ha pedig fiúk, ők a szerb pravoszláv vallást fogják magukénak tudni. Gyakori szokás volt ez az írásos megegyezés vegyes házasságok esetén a születendő gyermekek vallásáról. Így lett Weiler Ilonka Jelena Bugarski zombori szépasszony tizennyolc éves korában. Szüleit és két kisebbik húgát mentette meg a szegénységtől, önmagát pedig a boldog szerelemtől. A házasságuk eleinte nyugodtan telt, ugyanis Ilonka igyekezett férjének eleget tenni, és anyósa akarata szerint viselkedni, az elvárásaiknak megfelelni. A házasság első éveiben elkerülte őket a gyermekáldás, később pedig a férjét megtámadta a tüdőgümőkór, s hiába jártak jó levegőjű hegyi fürdőkbe, tengerparti, de nem túl meleg, lágy szellőjű felkapott szanatóriumokba, Lázár egyre gyengébb lett. A városban még nem épültek ki a Mosztonga folyó szennyes vizét lecsapoló csatornák, s bűzlött a város rossz levegője. Bugarszki Lázáron nem tudtak segíteni sem orvosok, sem a sztapári vajákosok, de még a doroszlói Szűz Mária beteggyógyító kegyhely sem. Nyolcévnyi házasság után a férje visszaadta lelkét teremtőjének. Ennyi volt Weiler Ilonka eddigi élettörténete, amit Stebler Izidor türelmesen végighallgatott, s pár tanács kíséretében nyugalomra intette a fiatal özvegyet.
A tanácsokért Stebler Izidor most nem fogadott el pénzt. Együttérzésből-e, netán a kellemes látványért, amikor a tüllfátyol alól előbukkanó sötétkék szempárt meglátta, s pislantás nélkül ámult el a varázslatos szépség gyönyörén? Mindenesetre felajánlotta, ha további gondjai akadnának, bátran forduljon hozzá.
Leleményesek voltak a zombori ügyvédek, akiket Bugarszkiék alkalmaztak, meg a törvény is úgy rendelkezett, hogy a gyermektelen házasságban megözvegyülő fél a házasságba hozott vagyonát magáénak tarthatja, illetve az elhunyt fél ingatlan vagyonát annak szülei, testvérei öröklik, hacsak elhunyt házastársa végrendeletileg másként nem rendelkezett. Bugarszki Lázárnak sem volt hivatalos végrendelete, és a saját vagyona is kevés volt, hiszen szülei még nem osztották szét gyerekeik között a vagyont, csupán évi apanázst kaptak. Így az özvegynek pusztán férje Bugarszki nagymamájától, Vukicsevits Szimonidától kapott szőlőföldjére maradt igénye, az is a Duna másik partján, a vörösmarti hegyoldalon. Vukicsevits nagymama ugyanis minden unokájának végrendeletileg adományozott néhány hold földet a város környékén. Bugarszki Lázárnak csak egy hold jutott, ugyanis az szőlővel volt beültetve, s azonnali haszonnal járt minden évben. Ezt a szőlőt is meg akarta tartani a család, de hiába, ezt már Stebler Izidor hozzáértő szakértelme szerezte meg az özvegynek, valamint tisztességes végkielégítést az apósától, s a Bajai úti házban való maradás lehetőségét a gyászidő leteltéig. Ez utóbbiakat Stebler Izidor tanácsolta neki, jól indokolva meg az özvegy jogait.
A gyászév letelte előtt Weiler Ilonka köszönetet mondott Stebler Izidornak, akivel az örökösödési idő alatt néhányszor találkoztak. Egyszer egy sétát is tettek a szerb körút Korzónak nevezett részén. Ez éppen elégnek bizonyult, hogy olyan hír kapjon szárnyra, mely szerint Stebler Izidor járásbíró az özvegy Bugarszkinénak csapja a szelet, pedig más polgárlányok is szívesen vették volna a bíró közeledését. Csakhogy Stebler járásbíró úr már a maga éveiben másként látta a zombori lányok hajlandóságát. Mindig is megfontolta tetteit, s nem döntött elhamarkodottan. Mint ahogy az özvegy Bugarszkiné esetében sem, aki szép is volt, nem is volt hajadon, nagyon kelendő sem volt szerény vagyonkájával, tehát épp megfelelt egy jól kereső, harmincas bíró mellé feleségnek, a szép új ház asszonyának. Özvegy Bugarszki Lázárnéból így lett a gyászév letelte utáni héten Stebler Izidorné a belvárosi Basa utcában. A bíró úrral nyaranta és ősszel gyakorta jártak Vörösmartra, ahol egy helyi vincellér gondozta a szőlőt, s minden évben néhány hordó finom baranyai borral, lágy ízű sillerrel és jóféle rizlinggel látta el a városi ház asztalát, ami igencsak növelte a vendégek előtt a vendégelő gazda jó hírnevét. A maradékkal, vagyis a borfölösleggel maga a vincellér gazdálkodott, vásárlója pedig szépen akadt a zombori gazdagabb családok ellátói között. Bizony, Stebler úr nem vált igazi kéményesi sörivóvá soha, hanem csak a nemesebb hegyháti bort kedvelte. Szőlőjükben kisebb házikó is állt, amelyben néhány napot eltölthettek akár kettesben, akár a bíró úr egyedül is. Olyankor, főleg esők után járta végig a sorokat, vizslató szemét az eső mosta földre szegezve, hogy megtalálja az ókori római úton vagy a Mátyás király korabeli háton az elveszejtett régi arany vagy ezüst pénzérméket. Fürkésző tekintete nem is járt kevés sikerrel. Szép gyűjteménye jócskán gyarapodott mindaddig, amíg ereje engedte az ilyesféle tevékenykedést.
Stebler Izidornak és feleségének nem született gyermeke. A világháború alatt pedig a bíró úr már idős volt katonai szolgálatra. Így tovább szolgált a bíróságon, s az új hatalom is megtartotta régi állásában, pusztán a szerb hűségesküt kellett letennie. Hosszú élete során hírneves numizmatikussá érett, nemzetközi hírnévre tett szert, vásárolt, cserélt és eladott, hogy a második világháborút túlélve a városi múzeumnak adományozza tízezernél is több régi pénzérméből álló gyűjteményét, az ezret is meghaladó könyvtárát, értékes régészeti és néprajzi gyűjteményét. Feleségével beletörődtek a változásba, csendes életet éltek a Basa utcai ház hátsó traktusában, amennyit meghagyott nekik az új, népfelszabadító hatalom a konfiszkálás után, és csak az utcára nyíló szárazbejárat kapuja felett maradt meg az építtető tulajdonos átmeszelt monogramja: S. I. Donációjáról tudnak a múzeumban, de emléke mélyen elsüllyedt, ahogyan a hőn szeretett ókori pénzeiből is süllyednek még a föld színe alatt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
