Silling István: Téglagyáriék

2021. április 09., 08:26
Vorzsák Gyula: Keleti szél (31 × 42 cm)

Jolika, a városi cukrászda takaros gazdaasszonya gyakran zsörtölődött a lassan mesteri ügyességű legény, Ferdinand Müller miatt, aki már teljesen otthon érezte magát a gazdag iparosházban a Bajai út elején, és ebből eredően csúnyán gúnyolta a faluból a műhelybe került inasokat. Pedig a legény sorsa is igen sanyarú volt, hiszen csak pár évvel ezelőtt hozatta ki Jolika férje, Kunbajai Gellért cukrászmester úr Ferdinandot a Gádorban létesített sváb lágerből.

Ferdinand Müller az édesanyjával, született Wilhelmina Mayerral került a lágerbe a szomszédos Duna-parti városból, ahol a Hauptstrasse második, emeletesre épített házában, hortenziabokrokkal, rózsafákkal díszített előkertben nevelkedett, és szülei jól menő téglagyárának boldog várományosa volt. Családi házuk homlokzatán fényes, kék liliomok díszlettek a kacskaringós indák végein, ahogyan azt Franzi bácsi megálmodta a század elején. A kapubálványok alját falloszra emlékeztető fekete öntöttvas kerékvetők védték – akár még a rosszat akaró szemektől is –, s a gazdagon faragott kapun ott állt a csipkésre díszített réztábla két nyelven: Levelek. Briefen. A kapu felső tábláján rátétként cikornyás KM betűk fonódtak egybe díszkeretben, mintegy címert formázva a belépő előtt. Az ilyen díszeket a tervező építésznek el kellett hagynia egy másik épületnek, a szintén nála megrendelt új városházának a terveiről, mert a járási főszolgabíró és a polgármester költséges pazarlásnak tartotta a cikornyát, és a gazdag sváb adófizetők sem kívánták a hivalkodást a városi hatalom komolyságát hirdető épületen, még ha a terv a jó nevű építőművész ajándéka volt is a szülővárosnak. A hosszú, függőleges díszeket, a felszálló napmotívumokat, az ablakokat övező domború szegélyeket s azok alatt a néhány sötétkék majolika virágkompozíciót még elnézték neki, de csak a szépen megtervezett toronyért, amellyel szinte fölébe nőtt a városháza a közeli öreg evangélikus templomnak, ahova a város legrégibb, becsületükben és jó hírükben megmaradt családjai jártak istentiszteletre. De a helyi elöljáróság tagjai sorra csak az újabban felkapaszkodott, gyarapodásnak indult korábbi kézművesek vagy az ő fiaik voltak, akik mind a kisebb, az alsóvárosi katolikus templomban hallgatták a szentmisét, lévén mindannyian római vallásúak.

A jól gazdálkodó téglagyárat még Ferdinand anyai nagyapja, Konrad Mayer alapította, amikor a folyó elmosta a város nyugati részét, az első katolikus templommal együtt. Utána kissé távolabb kezdett építkezni a lakosság, s aki tehette, szilárd anyagból készítette házát, ezért is lett húsznál is több kisebb-nagyobb téglagyára a városkának. Csak a halászok maradtak a folyó partján vagy az oda vezető keskenyebb utcákban, munkahelyük közelében, a sárgára festett házaikban, amelyek oromzatán, mintegy cégérként, cementből készített halminta díszelgett. Napközben ott foltozták, szárították szélesre kiterített hálóikat az utca beépítetlen oldalán, a tavaszi magas vízállás után kiszáradt folyó és a dunai gát közötti szabad területen. Nyáron zsinegre húzott, tisztított fehérhalak és csukák száradtak garmadával ezen a partszakaszon, hogy a bőséges zsákmányt akár szárítva is, de hasznosítani lehessen, ha már a városkában vagy a környező falvakban nem kelt el a frissen kifogott hal, amelyet a halászfeleségek vittek kosárban a fejükön, s hangosan kiáltozták: Fisch, Weiben, Fisch! Meg a vízimolnárok malmai őröltek a Dunán, de a tulajdonosok a Zombori utcában igyekeztek magas házakat emelni, csúcsos oromzatokkal, közepükön napszimbólum vagy kisebb fülkében a ház védőszentjének szobra kapott helyet. Házaikat széles, sokoszlopos, hatszögletű téglával kirakott tornácokkal, vastag és magas kőkerítésekkel vették körül. A környék parasztgazdái őszidőben vagy télen, amíg be nem állt a jég a folyón, megrakott szekereken hozták a búzát a molnárokhoz egészen Sztapárról, Szentivánról s a gazdag tanyákról. Előfordult, hogy néha több napot is várniuk kellett, amíg sorra kerültek valamelyik malomban. Ennek örült igazából Keller úr, a Fő utca Dunára nyíló végén levő Fischer csárda tulajdonosa, hiszen olyankor naphosszat üldögéltek a gazdák az ivóban, és élelmet is kértek a vendéglőstől azok, akik nem számítottak a hosszabb várakozásra. Lovaikat kifogták a csárda hátsó udvarában ilyen alkalmakra épített színben, betakarták őket vastag lópokróccal, amelyet a hódsági kendergyárban készítettek a legjobban. Pedig nem kevés vízimalom volt a folyónak ezen a szakaszán, csak az ittenieket sokan kedvelték jó munkájukért s a finom nullás lisztért. És a malomtulajdonosok, egy-egy jó idény után, boldogan ünnepelték Nepomuki Szent János napját május 16-án, az őrlési idény végén. Igaz, nem akkora pompával, mint az északabbra levő másik dunai városban, Baján működő társaik, akik ilyenkor Jánoska eresztési körmenetet tartottak, s csónakokon úsztatták a Szent Péter és Pál apostolok templomában őrzött védőszent szobrát a város alatti Sugovica nevű Duna-ág vizén. Az itteniek szerényebben, csupán zöld koszorúval díszített deszkalapokra helyezett égő gyertyákat engedtek a folyó sodrásába az emléknap estéjén, amelyek aztán világító szentjánosbogárként ragyogtak a széles vízen, akár a csillagok a prágai szent holtteste felett a Moldvában. De az ünnep itt is a díszes, fekete selyembe öltözött lányok felvonulásával, zeneszóval és mértékletes italozással, sörözéssel fejeződött be.

Ferdinand anyai nagyapja, Konrad Mayer, a város déli határát és az azzal szomszédos, Szond felé hatalmas kiterjedésű Kandlia nevű irtványföldeket bérlő nagygazdálkodó fia volt, akit apja jó észjárása irányított a téglaégetés felé, miután fiát, akiről a zombori gimnáziumban elhitették, hogy igazán érdemes tanuló, azonnal hazahozta az első sikertelen joghallgatói iskolaév után a székesfővárosból. Munkásokat mindig talált a téglagyáros a város szegényei között, hiszen vagy az aszály vitte el a kendert meg a kukoricát s a velük való munkát, vagy pedig a sok eső tette tönkre a gazdag szőlőskerteket, ahol szintén sokan találhattak volna napszámot. Egyedül a gátak erősítése, gondozása igényelt jó munkáskezet, kubikostalicskát évről évre. De erre már jó ideje eljártak a távoli Temerin jó hírű szakemberei, na meg a bezdániak is jócskán. Tégla pedig kellett kereskedőnek, iparosnak, módos parasztembernek egyaránt. A helyi sörgyár is egyre terjeszkedett, nagy megrendelésekkel látva el Mayer úr üzemét.

A jó hírű s jómódú vállalkozó így a hatalmas doroszlói erdészet igazgatósága főnökének lányával és a szomszédos város polgármesterének húgával, Csihás Ernesztinával köthetett házasságot, nagy csalódást okozva a Duna-parti városka eladósorba került lányainak. Ugyanis még a sörháztulajdonos Friedrich Amann is szívesen adta volna Mayerhez vörös copfos Lisijét, aki már több brudersheimi bált végigtáncolt farsang idején a Wagner-féle vendéglő nagytermében. Csak a legrégebbi famíliák, amelyek az első telepesek leszármazottai voltak, s megmaradtak régi tartásukban és evangélikus hitükben a piactér környékén épült régies, de jól gondozott családi házaikban, örökzöld sövényekkel övezett udvari filagóriáikban, nem gondoltak a szondi nagybirtokról érkezett Mayer fiúra. Pedig ő épp innen akart feleséget, az egyik Schmauss lányt sarkallta, aki ugyan az ő földije volt, de a lány édesapja megyei főispán lett, így inkább a megyeszékhely fiatal evangélikus lelkészét, Kozma Sándort választották hitveséül. Konrad akkor kérte meg a zempléni származású nemes, Csihás Elemér lányát. Ezt nem is bocsátotta meg neki saját városa soha. S e neheztelés eredményeként Mayer nagyságos úr lánya, Wilhelmina csak az egyik helyi szikvízüzem gazdájának, a jóképű Gustav Müller legényvezérnek lett a felesége. De a Mayer téglagyárat Wilhelmina Müller egymaga örökölte. Férje, a nagy gazdagságba csöppent szerencsés szerelmes csakhamar el is adta a szikvíztöltőt és a szódásüvegeket egyik rokonának, hogy ő átvegye néhai apósa tetemes vagyonának kezelését a Szondi úton. Még keresztet is állíttatott az utca sarkára, fehér márványtáblája Zu Ehre Gottes… Isten dicsőségét hirdetve az ő nagyobb betűkkel vésett nevét juttatta mindenki eszébe. Talpraesett, tettre kész ember volt, s hogy igazolja helyét a városi polgárok között, szép, emeletes házat építtetett a Fő utca elején, ahol egy fakereskedés lerakatának telkét vásárolta meg házhelyül. Nemcsak nagyot, de szépet is akart a vagyonhoz jutott Müller, s amikor feleségének rokona, az ismert szabadkai építész hazalátogatott, vele beszélte meg tervét. Franzi bácsi pedig az új nemzeti stílben tervezte meg a Müllerék házát, amelynek impozáns méretei a Mittelgasse sarkán álló kereskedőházzal vetekedtek. A Mittelgasse utca csinos házában lakó zsidó kereskedő ezzel ugyan nem sokat törődött, mert fia, az európai hírűvé lett zeneszerző, pályájának csúcsán, elmebajjal küszködve, kivándorolt Amerikába, s apjának így már úgysem volt kire hagynia a kisebb palotának is beillő házát.

Gustav Müllert önigazolási kényszere a háború elején önként vitte a német hadseregbe, és onnan nem tért vissza soha. Felesége egyedül maradt az ifjú Ferdinanddal. Kettejüket mint a kollektív bűnösséggel vádolt bácskai németség tagjait hurcolta el a béke első esztendejében az új, magát demokratikusnak hirdető hatalom a gádori lágerbe. Onnan környékbeli munkára ki lehetett kérni, a kérelmező személyes felelősségére, néhány embert. A kikért embereket legalább nem kellett kosztolnia a tábornak. A zombori Kunbajai cukrászmester ismerte a Müller családot, még a régi világból, amikor eladta a kerényi határban felesége földbirtokát és tanyáját, s a városi ház építéséhez náluk vásárolta a téglát. Most szüksége volt egy férfikézre a háznál és a műhelyben, hát kikérte a fiút az újból Gákovónak nevezett falu lágeréből. Így menekült meg Nándor, a volt Ferdinand Müller, a szondi nagybirtokos Konrad Mayer unokája, az állandó éhínség s talán a halál elől, a kiürített és gyűjtőtáborrá alakított bácskai sváb faluból. Édesanyja, a városi elegáns polgárasszony azonban ottmaradt. Elvitte a tífusz. Nándor sohasem kereste a sírját. Nem is volt tanácsos, nem is engedélyezték volna.

Zomborban a legény hamar megtanulta a fagylalt és a piskóták készítésének fortélyait, de a szülei által úri fiúnak nevelt fiatalember nemigen szívelte a falusi inasokat. Fölényes viselkedése miatt mérgelődött vele annyit Jolika, a cukrászné.

Utóirat

Ferdinand Müller hajdani zombori cukrászmester 85 éves korában, a 2000-es évek elején látogatott Németországból először haza, a Duna partjára meg az egykori gádori lágerbe, de szülőházát eredeti állapotában nem lelte meg, csupán az emeletre vezető lépcsősor grádicsának oldaldíszei maradtak meg a hajdan ízléses polgárházból. A nagy kiterjedésű szondi határban azonban még láthatta Mayer nagyapja egykori kúriáját.

Édesapját, az önkéntes Gustav Müller hadnagyot posztumusz kitüntette a német állam hősies helytállásáért.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)