Apró korában, úgy 3-4 évesen, az ember még igyekszik lefülelni a felnőttek beszédét. Megragadnak nevek, jellegzetes kifejezések, szavak, egyegy pillanathoz kapcsolódó megjegyzések, illatok, családi csevejekből kihallott aranyköpések, anekdoták. S megragadnak a fülben, a lélekben ilyenolyan (korabeli) dalfoszlányok, dalszövegekből vett sorok is. Ezek a zöngemények azután felnőttkorunkban ott kísértenek a tudatalattinkban, zakatolnak a dobhártyában; velünk maradnak.
Nekem a Ringasd el magad volt az első opus, amelyért – igazolhatóan – rajongtam! S édesanyám újra és újra, mindmáig szívesen meséli el családi összejöveteleken, hogyan ropta kicsi fia a hetvenes években a Loksira (értsd: LGT). Az igazmese szerint, amint megszólalt a híres sláger a rádióban, én otthagyva legót, játékmackót, labdát, (hiper)aktív üzemmódra kapcsoltam. Becsuktam a szemem, énekelni kezdtem, s közben balra-jobbra, jobbra-balra ringtam, hogy azután a dal sodrásával együtt haladjak a „szent” önkívületi állapotig, a ringatózást váltó dervistáncig. A végére rendre megszédültem, nevetve a padlóra zuhantam. Ám a parkettán is kitartottam, s azt zengtem, hogy: „língasd el majad…” Így nemesedett hát nálunk népdallá, családi himnusszá Adamis Anna és Presser Gábor alkotása.
Ez nyilván csak egy aprócska sztori a Locomotiv GT-ről, a bandáról, amely képes volt a legzajosabb sikerei idején is megmaradni emberinek, játékosnak. Az LGT értéke, hogy nemcsak az eladhatóra hajtott, hanem a tartalmasan szórakoztatóra (főként Adamis Anna, majd Sztevanovity Dusán költészete jóvoltából). És igen, ezekben az önfeledt gyermeki pillanatokban a ritmus, az ütemek, a dob meg a basszus „takarásában” is volt fülem ahhoz, hogy elcsípjem a felnőttektől azt a nevet, akinek ez a számomra oly becses szöveg tulajdonítható. A-damis – mantráztam egykor a kisszobában. (Nyilván arra is ráéreztem, hogy ezért a tudásomért korabeli szerelmem, a gyöngyhajú óvó néni megdicsér majd az oviban. Ámbár – minő opportunizmus! – „A Bródy” nevét is gyorsan bevéstem memóriámba, hátha avval is szerzek néhány jó pontot…) Csak később tudtam meg Pesten (apám halk megjegyzéséből), hogy A.A. a felvidéki Gútán született. Azt is, hogy neki köszönhetjük a Gyöngyhajú lányt, a Képzelt riportot.
Kamaszkoromra azután úgyahogy ledőltek a falak meg a tabuk. A történelemkönyveket kiolvastam, a történelmi leckéket megértettem. Abban azonban biztos vagyok, azért, hogy ma én is verseket, dalszövegeket írok, nagyban felelős a friss Kossuth-díjas Adamis Anna.
Lám, dalszövegei nemcsak a saját generációjára hatottak! Néhány éve láttam vele egy televíziós riportot. (Az ilyesmi ritka kincs, mivel Adamis Anna ritkán nyilatkozik.) Áradt belőle az intelligencia és a nőiesség, de közben, ahogy a mondatokat formálta, a tartása, lényeglátása is megcsillant. Adamis a szülőföldjéről, a múltjáról pátosz nélkül, őszintén, mégis szépen beszélt.
Őt figyelve, bevillant a mára klasszikussá érett dal közismert sora: „Pihentesd a sebeket és ringasd el magad”. Majd nyomban egy másik adamisi tanítás röppent föl tudatalattimból: „Arra születtünk, hogy mindig merjünk, meg ne álljunk, / induljunk tovább, induljunk tovább.”
A Kossuth-díjhoz gratulálok, Anna!
U.I.: És köszönök mindent!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.
1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték.
Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?
Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.
A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.