„Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával. Legutóbb hasonlót egy egyetemet végzett barátomtól hallottam, aki azt mondta, hogy Szabadkán van egy kis tanult réteg, ez az elit, a többi meg mind paraszt. Sokat gondolkodtam ezen, és kutattam e témát. Ami igaz, az igaz, amikor Nagyapámékhoz villamoson Vucsidolba mentem, mintha falura mentem volna, földszintes házak, a széles utca mindenféle útburkolat nélküli, a földes úton nyáron a por térdig ért, mi lovakat játszottunk, és rugdostuk a port, mint a kocsit húzó lovak, természetesen ezt a játékot igen nagyon élveztük. Amikor egy szabadkai városrészről, Vucsidolról mesélek – az is érdekes, hogy mikor és miért jött létre ez a városrész –, akkor valójában az egész városról, Szabadkáról is beszélek, arról, hogyan és miért keletkezett itt, ahol most van. Fiatalabb koromban mindig azon gondolkodtam, mivel nincs nagy folyó a közelben, miért nem a Palicsi-tó partján keletkezett szülővárosom. A folyókról jut eszembe egy régebbi eset, amikor a városvezetőségnek, amit akkor magisztrátusnak nevezek, felrótták, hogy nem hajózható folyó mellett fekszik, ezért nem kaphat nagyobb szabadságjogokat, „szabad királyi város” rangot, ami a jobbágykorban, a 18. században történt, miután elődeink elűzték a törököket.
A Habsburg-monarchiához tartozó Magyar Királyságban a 18. század végén Bács-Bodrog nemesi vármegye volt a királyság „legvárosiasabb” megyéje, ugyanis három szabad királyi várost foglalt magában: Újvidéket, Zombort és Szabadkát. Ezek a városok a belgrádi béke 1739-es aláírása után keletkeztek, amikor a Habsburg-császárság és a Török Birodalom „örök” határának a Duna–Száva folyókat határozták meg, de mint minden, ez sem tartott „örökké”, csak 1920-ig. A katonai határőrvidék részleges felszámolása után Újvidék és Zombor korán elnyerték, valójában kivásárolták a legmagasabb feudális kori településrangot, Újvidék 1748-ban három nevet is kapott: latin Neo-plantae, magyar Uj videgh és német Ney-satz, legalábbis így írják a latin nyelvű kiváltságlevélben. Szemlátomást a többnyelvűség már akkor is létezett, amit később kiegészítettek még a Neo-plantae tükörfordításával, a Novi Sad névvel. Amikor a kilencvenes években tartományi képviselő voltam Újvidéken, és egy bizottság tagjaként arról kellett meggyőzni az uralkodó párt tagjait, hogy az Újvidék elnevezést nem a „horthysták” találták ki, hanem történelmi, akkor találkoztam a történelem totális nemismerésével. Végül nehezen, de elfogadták, hogy a hivatalosan Novi Szád magyarul Újvidék legyen. Zombor Zombor néven 1749-ben fizette ki a „szabadságát”, egyben ez a város már előbbről Bács-Bodrog nemesi vármegye székhelyéül is szolgált, és Apatin kikötőjével együtt a németek betelepítésének a központja. Szabadka Sent Maria néven 1743-ban kamarai mezővárosi rangot kapott, valójában megvásárolta (23 901 forintért, hatévi részletre, 6 százalékos évi kamattal), ugyanis a királynő a földesúri jogok egy részét (ezt váltságdíjnak nevezték akkoriban) eladta a városnak, amihez hatalmas földbirtokot is kapott. Szabadka állandó vitákat folytatott a nemesi vármegyével, elsősorban az áruszállítások, az „előfogatok” miatt, mert ezt nekik kellett végezniük a vármegye számára, egyfajta jobbágyi kötelezettségként a földutakon. Ezért a város területén felépítettek és betelepítettek két falut, Bajmokot és Csantavért, melyekhez szántóföldek, legelők és szőlők tartoztak, és ezeket vármegyei, tehát földesúri fennhatóság alá helyezték, kivették a városi területekből, és ők szállítottak. Az elbitangolt marhák (akkoriban „arany jószágok” is) miatt a vármegye és a város között perre került a sor, amelyben a vármegye képviselői sértegették a szabadkai magisztrátus képviselőit, Szabadkát olyan városnak nevezték, amelynek a magisztrátusában parasztok (nem nemesek vagy polgárok) ülnek, a város képviselőivel „mint egy legutolsó falu lakóival” viselkedtek. Ez az újdonsült katonákból lett polgároknál „kiverte a biztosítékot”, megsértette az önérzetüket. Először 1764-ben fordultak királynőjükhöz, Mária Teréziához, hogy adományozza a városnak a „szabad királyi város” címet, vagy ahogy akkoriban mondták, a „végső szabadságot”, természetesen felajánlottak pénzt, 8–10 000 forintot és ingyen fuvarozást a királynő részére, tulajdonképp üzletet akartak kötni az uralkodónővel. Ez akkor nem sikerült, másodszor kilenc év után, 1775-ben komolyabban álltak az ügyhöz. A pozsonyi országgyűlésen 1778-ban a váltságdíj összegén felül, mivel a királynő háborúba keveredett Bajorországgal, mint ajándékot felajánlottak 100 felszerelt harci lovat és 5000 aranyat a hadjárat költségeinek fedezésére. Ezt ma másképp is nevezik. A királynő kegyesen elfogadta az „ajándékot”, és intézkedett, 1779. január 22-én a királyi kancellár kihirdette a település „szabad királyi város” státuszát Maria Theresiopolis, vagyis „Mária Terézia-város” néven. Ezért 266 666 forint és 40 krajcár váltságdíjpénzt fizettek, ismét hatévi részletre, 6 százalékos kamattal. Eszembe jut egy népdal: „nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap ragyog az égen”, ugyanis ma senki sem tudja, mennyi pénzt, adót és járulékot fizet a város (Vajdaság) a központi kasszába, és mennyit kap onnan vissza, kamatokról meg szó sincs.
Szabadka végső „felszabadításának” legnagyobb ellensége a Zomborban székelő nemesi vármegye volt. Kifogásait 11 pontban foglalta össze. Iványi István a várostörténetében ezt írja: „3. A szab. kir. városok kellékeiből Szent-Máriának semmije sincsen: nincs erdeje, nincs szőlőhegye (csak kerti szőlők vannak itt), nincs hajózható folyója; így tehát ipar és kereskedés sem fejlődhet itt, főleg a fával dolgozó iparágak az anyag hiányában épen nem élhetnek meg, »így e városban mint lélek nélküli testben csak parasztpolgárok élhetnek meg«.” További kifogások: „5. Már Zombor és Újvidék szab. kir. városokkal is mennyi baja és alkalmatlansága volt a vármegyének; azért azok számát szaporítani nem óhajtjuk. Annál kevésbé, mert a vármegyében már van két szab. kir. város; ha még több volna, egészen eloszlatná a vármegyét.” A királyi városok igenis hasznot hoztak magának az uralkodónak. Szabadkának tényleg nem volt hajózható folyója, de már az ókorban stratégiai előnyt élvezett, ugyanis az észak–déli és a nyugat–keleti fő kereskedőutak kereszteződésénél feküdt, és a kereskedőkaravánok számára egyfajta oázisként szolgált a homok és a lösztalaj találkozásánál, ahol számos kisebb-nagyobb tó és egy záporfolyó bőséges vizet, takarmányt adott a karavánok igás és málhás állatainak, és természetesen a megfáradt embereknek szállást és élelmet biztosított. A névtelen záporfolyó a Kelebiai-tóból eredt, kettészelte a várost, és a Palicsi-tóba ömlött, ettől volt a vize gyógyvíz. E rövid távon a folyó 24 méteres szintkülönbséget győzött le, és 300–500 méter széles folyóvölgyet vájt ki magának. A magisztrátus a Bácskai-nagycsatorna tervezőjétől és építőjétől, Kiss Józseftől 5000 aranyért egy Palics–Tisza-csatorna tervét megrendelte, de itt is a szintkülönbség és az időleges vízhiány jelentette a problémát, ugyanis a Tisza 23 méterrel mélyebben fekszik, mint a város és a tó. Az igazi kereskedelmi áttörést a vasút hozta meg, amely helyettesítette a folyót vagy a csatornát. Először a zombori, utána a szegedi vasútvonal készült el, így szabaddá vált az út egészen az Adriai-tengerig. A város lakóinak száma igencsak megnőtt, minden szabad városterületre (elvben körül volt kerítve) szükség mutatkozott, ezért csapolták le a „Gát-tavat”, helyét felparcellázták, így keletkezett a Vucsidol városrész. Most a vasút, mint egykoron a folyóvölgy, szeli ketté a várost, a folyóvölgy és a nyitott csatornák részben eltűntek, csak nagy zápor alkalmával tűnik fel ismét kevés időre a víz, hogy emlékeztessen bennünket: létezem, és itt vagyok a lábatok alatt!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Itt, a Helyőrség.ma oldalon olvastam egy szép novellát Ványai Fehér Józseftől, melynek címe: Tésztás szívű, kicsi fiúk. Nyelvileg furcsa ez a tésztás szívű szószerkezet, igyekeztem magyarázatot keresni rá. De előbb lássuk a novellából a pontos idézetet:
• Szúnyogh szülei levelet írtak fiuknak, amelynek tartalma nem maradhatott titokban, Piroska hangosan felolvasta szilencium kezdetén. A megszólítás máig fülemben cseng: „Te tésztás szívű, kicsi fiú!”
Varga Melinda legújabb verseskötetét fogom most a kezemben. Más mint a többi, de a szenvedély ugyanolyan erős. Versei a már megszokott, merészen erotikus lírai sorokkal átszőve hatnak az olvasóra. E sorok mögött azonban más is rejlik: tizenkét kagyló pontos leírása ez, amelyben a női test halhatatlansága, valamint a csillagjegyek által meghatározott sorsok kerülnek figyelmünk középpontjába. Most a Tizenkét kagylóról, a női identitástudatról, a csillagjegyek erejéről, valamint a mitologikus világról kérdeztük a költőt.
A Pesti Divatlap 1845. évi hatodik számában egy különös írás jelent meg Nyesy Demeter táblabíró néven. Az írói álnév alatt nagy valószínűséggel az éppen akkor Eperjesen tartózkodó Petőfi Sándor gyanítható, aki egy derék hazafias táblabíró álarcában, a titulushoz illő, kellőképpen cikornyás stílusában bírálta a nemzetietlenség különböző megnyilvánulásait.
Ugyanígy motoszkál bennem a kisördög, amikor azt látom kiírva: Itt csöngessen! Ilyenkor olyan csintalan ötletem támad, hogy be fogok csöngetni. Kijön a lakó, és megkérdezi, hogy kit keresek. Én bizony senkit, de ide volt írva, hogy „itt csöngessen”, tehát én csak végrehajtottam egy felszólítást.
Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek segítségével gondolatokat cserélünk, és információt adunk át egymásnak, egyszóval kommunikálunk.
Petőfi Sándor, aki korábban gyalogszerrel botorkált az országban, most, 1847-ben szekéren utazgat, tapasztalatait megírja egyik barátjának: „Irtóztatóan unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. Se hegy se róna: se ló se szamár, hanem valóságos öszvér-vidék, a mi a legkomiszabb.”
A 95 éve Sarkadon született és 86 éves korában Budapesten elhunyt Vígh Rózsát alig pár sorban említi a szlovákiai magyar irodalmi lexikon, amely kizárólag mint meseírót ismeri. Nem tud arról, hogy az évekig a gömöri Korláton élő, és a csoltói születésű orvos férje oldalán kultúrát „csináló” írónő számtalan bűnügyi és erotikus történetet hagyott az olvasóira (sőt kéziratban is nem egy várja, hogy végre megismerhessék), s Peterdi Pál a magyar Agatha Christie-nek nevezte.
1940-ben visszaköltözött Szegedről Kolozsvárra a Ferenc József Tudományegyetem, amely az 1944–45- ös tanév végéig működött. Ennek helyébe 1945. május 28-án a 407-es törvény elrendelte egy magyar tanítási nyelvű állami egyetem létrehozását Kolozsváron június 1-jei hatállyal, jogfolytonosság nélkül. Egy 1945. december 11-ei rendelet értelmében az intézmény a Bolyai Tudományegyetem nevet kapta. Ezen az egyetemen tanultam én is, és kifogtam annak 1959-es megszüntetését.
Mi teszi Csokonai Vitéz Mihály verstantöredékét különlegessé? A válasz egyszerű: a szerzője, akinek valóban a magyar irodalom elévülhetetlen klasszikusai közt a helye. De nemcsak szerzőjének kivételes költői tehetsége a fontos e verstan esetében, hanem az is, hogy egy olyan verstanról beszélünk, amit egy gyakorló költő írt.