Balla Ákos Zwara: Vajdasági táj III.
„Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával. Legutóbb hasonlót egy egyetemet végzett barátomtól hallottam, aki azt mondta, hogy Szabadkán van egy kis tanult réteg, ez az elit, a többi meg mind paraszt. Sokat gondolkodtam ezen, és kutattam e témát. Ami igaz, az igaz, amikor Nagyapámékhoz villamoson Vucsidolba mentem, mintha falura mentem volna, földszintes házak, a széles utca mindenféle útburkolat nélküli, a földes úton nyáron a por térdig ért, mi lovakat játszottunk, és rugdostuk a port, mint a kocsit húzó lovak, természetesen ezt a játékot igen nagyon élveztük. Amikor egy szabadkai városrészről, Vucsidolról mesélek – az is érdekes, hogy mikor és miért jött létre ez a városrész –, akkor valójában az egész városról, Szabadkáról is beszélek, arról, hogyan és miért keletkezett itt, ahol most van. Fiatalabb koromban mindig azon gondolkodtam, mivel nincs nagy folyó a közelben, miért nem a Palicsi-tó partján keletkezett szülővárosom. A folyókról jut eszembe egy régebbi eset, amikor a városvezetőségnek, amit akkor magisztrátusnak nevezek, felrótták, hogy nem hajózható folyó mellett fekszik, ezért nem kaphat nagyobb szabadságjogokat, „szabad királyi város” rangot, ami a jobbágykorban, a 18. században történt, miután elődeink elűzték a törököket.
A Habsburg-monarchiához tartozó Magyar Királyságban a 18. század végén Bács-Bodrog nemesi vármegye volt a királyság „legvárosiasabb” megyéje, ugyanis három szabad királyi várost foglalt magában: Újvidéket, Zombort és Szabadkát. Ezek a városok a belgrádi béke 1739-es aláírása után keletkeztek, amikor a Habsburg-császárság és a Török Birodalom „örök” határának a Duna–Száva folyókat határozták meg, de mint minden, ez sem tartott „örökké”, csak 1920-ig. A katonai határőrvidék részleges felszámolása után Újvidék és Zombor korán elnyerték, valójában kivásárolták a legmagasabb feudális kori településrangot, Újvidék 1748-ban három nevet is kapott: latin Neo-plantae, magyar Uj videgh és német Ney-satz, legalábbis így írják a latin nyelvű kiváltságlevélben. Szemlátomást a többnyelvűség már akkor is létezett, amit később kiegészítettek még a Neo-plantae tükörfordításával, a Novi Sad névvel. Amikor a kilencvenes években tartományi képviselő voltam Újvidéken, és egy bizottság tagjaként arról kellett meggyőzni az uralkodó párt tagjait, hogy az Újvidék elnevezést nem a „horthysták” találták ki, hanem történelmi, akkor találkoztam a történelem totális nemismerésével. Végül nehezen, de elfogadták, hogy a hivatalosan Novi Szád magyarul Újvidék legyen. Zombor Zombor néven 1749-ben fizette ki a „szabadságát”, egyben ez a város már előbbről Bács-Bodrog nemesi vármegye székhelyéül is szolgált, és Apatin kikötőjével együtt a németek betelepítésének a központja. Szabadka Sent Maria néven 1743-ban kamarai mezővárosi rangot kapott, valójában megvásárolta (23 901 forintért, hatévi részletre, 6 százalékos évi kamattal), ugyanis a királynő a földesúri jogok egy részét (ezt váltságdíjnak nevezték akkoriban) eladta a városnak, amihez hatalmas földbirtokot is kapott. Szabadka állandó vitákat folytatott a nemesi vármegyével, elsősorban az áruszállítások, az „előfogatok” miatt, mert ezt nekik kellett végezniük a vármegye számára, egyfajta jobbágyi kötelezettségként a földutakon. Ezért a város területén felépítettek és betelepítettek két falut, Bajmokot és Csantavért, melyekhez szántóföldek, legelők és szőlők tartoztak, és ezeket vármegyei, tehát földesúri fennhatóság alá helyezték, kivették a városi területekből, és ők szállítottak. Az elbitangolt marhák (akkoriban „arany jószágok” is) miatt a vármegye és a város között perre került a sor, amelyben a vármegye képviselői sértegették a szabadkai magisztrátus képviselőit, Szabadkát olyan városnak nevezték, amelynek a magisztrátusában parasztok (nem nemesek vagy polgárok) ülnek, a város képviselőivel „mint egy legutolsó falu lakóival” viselkedtek. Ez az újdonsült katonákból lett polgároknál „kiverte a biztosítékot”, megsértette az önérzetüket. Először 1764-ben fordultak királynőjükhöz, Mária Teréziához, hogy adományozza a városnak a „szabad királyi város” címet, vagy ahogy akkoriban mondták, a „végső szabadságot”, természetesen felajánlottak pénzt, 8–10 000 forintot és ingyen fuvarozást a királynő részére, tulajdonképp üzletet akartak kötni az uralkodónővel. Ez akkor nem sikerült, másodszor kilenc év után, 1775-ben komolyabban álltak az ügyhöz. A pozsonyi országgyűlésen 1778-ban a váltságdíj összegén felül, mivel a királynő háborúba keveredett Bajorországgal, mint ajándékot felajánlottak 100 felszerelt harci lovat és 5000 aranyat a hadjárat költségeinek fedezésére. Ezt ma másképp is nevezik. A királynő kegyesen elfogadta az „ajándékot”, és intézkedett, 1779. január 22-én a királyi kancellár kihirdette a település „szabad királyi város” státuszát Maria Theresiopolis, vagyis „Mária Terézia-város” néven. Ezért 266 666 forint és 40 krajcár váltságdíjpénzt fizettek, ismét hatévi részletre, 6 százalékos kamattal. Eszembe jut egy népdal: „nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap ragyog az égen”, ugyanis ma senki sem tudja, mennyi pénzt, adót és járulékot fizet a város (Vajdaság) a központi kasszába, és mennyit kap onnan vissza, kamatokról meg szó sincs.
Szabadka végső „felszabadításának” legnagyobb ellensége a Zomborban székelő nemesi vármegye volt. Kifogásait 11 pontban foglalta össze. Iványi István a várostörténetében ezt írja: „3. A szab. kir. városok kellékeiből Szent-Máriának semmije sincsen: nincs erdeje, nincs szőlőhegye (csak kerti szőlők vannak itt), nincs hajózható folyója; így tehát ipar és kereskedés sem fejlődhet itt, főleg a fával dolgozó iparágak az anyag hiányában épen nem élhetnek meg, »így e városban mint lélek nélküli testben csak parasztpolgárok élhetnek meg«.” További kifogások: „5. Már Zombor és Újvidék szab. kir. városokkal is mennyi baja és alkalmatlansága volt a vármegyének; azért azok számát szaporítani nem óhajtjuk. Annál kevésbé, mert a vármegyében már van két szab. kir. város; ha még több volna, egészen eloszlatná a vármegyét.” A királyi városok igenis hasznot hoztak magának az uralkodónak. Szabadkának tényleg nem volt hajózható folyója, de már az ókorban stratégiai előnyt élvezett, ugyanis az észak–déli és a nyugat–keleti fő kereskedőutak kereszteződésénél feküdt, és a kereskedőkaravánok számára egyfajta oázisként szolgált a homok és a lösztalaj találkozásánál, ahol számos kisebb-nagyobb tó és egy záporfolyó bőséges vizet, takarmányt adott a karavánok igás és málhás állatainak, és természetesen a megfáradt embereknek szállást és élelmet biztosított. A névtelen záporfolyó a Kelebiai-tóból eredt, kettészelte a várost, és a Palicsi-tóba ömlött, ettől volt a vize gyógyvíz. E rövid távon a folyó 24 méteres szintkülönbséget győzött le, és 300–500 méter széles folyóvölgyet vájt ki magának. A magisztrátus a Bácskai-nagycsatorna tervezőjétől és építőjétől, Kiss Józseftől 5000 aranyért egy Palics–Tisza-csatorna tervét megrendelte, de itt is a szintkülönbség és az időleges vízhiány jelentette a problémát, ugyanis a Tisza 23 méterrel mélyebben fekszik, mint a város és a tó. Az igazi kereskedelmi áttörést a vasút hozta meg, amely helyettesítette a folyót vagy a csatornát. Először a zombori, utána a szegedi vasútvonal készült el, így szabaddá vált az út egészen az Adriai-tengerig. A város lakóinak száma igencsak megnőtt, minden szabad városterületre (elvben körül volt kerítve) szükség mutatkozott, ezért csapolták le a „Gát-tavat”, helyét felparcellázták, így keletkezett a Vucsidol városrész. Most a vasút, mint egykoron a folyóvölgy, szeli ketté a várost, a folyóvölgy és a nyitott csatornák részben eltűntek, csak nagy zápor alkalmával tűnik fel ismét kevés időre a víz, hogy emlékeztessen bennünket: létezem, és itt vagyok a lábatok alatt!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
