Mint egy ötcsillagos rémálomban, a boltíves, pinceszerű terembe három fekete köpenyes, csuklyás alak vonult be és foglalt helyet az emelvényen álló asztalnál.
– Szóval nem tagadja, hogy tanár? – szólalt meg a középen ülő, hórihorgas fazon.
– Már hogy tagadnám! – húztam ki magam önérzetesen. – Papírom van róla. Diplomám. De ezt maguk, tanügyi inspektorok is jól tudják.
– Mi nem inspektorok, hanem inkvizítorok vagyunk – emelte föl a kezét figyelmeztetően a hórihorgas. A falakon égő fáklyák imbolygó fényében megvillantak hosszú, karomszerű körmei.
– Ugye, viccelnek? – néztem a sárgán foszforeszkáló, ragadozó szemekbe. – Az inkvizíciót már rég felváltotta a tanügyi inspekció.
– Ha nem tudná, időtálló intézmény vagyunk – förmedt rám a hórihorgas jobbján ülő, tömzsi alak. – Minket még a korszerű tanügyi ellenőrzésekkel sem lehet lekörözni!
Mintha csak végszóra, a vaspántos ajtó nyikorogva kitárult. Egy kopasz, tagbaszakadt férfi nagy halom dossziét cipelt be. Az irattartókat a bizottság tagjai elé tette az asztalra, majd alázatosan hajlongva kifarolt a teremből.
– Ezek itt mind a maga ellen összegyűjtött bizonyítékok, melyek a napnál is világosabban demonstrálják tanárként elkövetett, súlyos vétkeit – károgta a hórihorgas balján lúdtollát markolászó, cingár alak.
– Már megbocsássanak, de mit kekeckednek velem?! – emeltem fel a hangom. – Én, kérem, szeretek tanítani.
– Tehát beismeri? – kiáltott fel a hórihorgas diadalmasan.
– Hogy a hivatásomnak élek? – hüledeztem. – Ha tudni akarják, éppen ezért lettem tanár, és nem tanfelügyelő vagy tanügyminiszter.
– Írja, domine kolléga, a jegyzőkönyvbe – parancsolt cingár társára a hórihorgas. – A vádlott mindennemű kényszer alkalmazása nélkül, önként és kapásból bevallotta, sőt nem átallotta dicsekedve hangoztatni förtelmes bűnét.
– Igenis, szeretek tanítani – vesztettem el a türelmem. – Számomra a tanítás játék, szórakozás, szellemi kaland. Én, kérem, a katedra Indiana Jones-a vagyok.
– Lassabban, ha lehet – nézett fel a jegyzőkönyvből a cingár alak. – A főnök maximalista, nem veszi jó néven, ha a vádlott beismerő vallomásából kihagyok valamit.
– A hivatásom örömteli gyakorlásáért nem letolás, hanem elismerés járna – néztem farkasszemet a jegyzőkönyvíróval, majd didaktikusan szótagolva megismételtem hosszú évtizedek óta hangoztatott tanári krédómat.
– Miféle perverz elhajlása ez a pedagógusi pályának?! – hördült föl a hórihorgas. – Hogy jön ahhoz a nemzet napszámosa, hogy élvezze a tanítást?! A tanárnak kutya kötelessége véres verejtéket hullajtva robotolni az iskolában. Egy normális pedagógus arról ismerszik meg, hogy állandóan siránkozik a kicsike fizetése, a társadalmi lenézettsége, a rábízott kölykök lustasága és pofátlansága miatt. Ki hallott már arról, hogy tanárnak lenni jó?! – üvöltötte magából kikelve. – Ez főbenjáró bűn, nyílt támadás a hagyományok, a rend és biztonság ellen!
– Így igaz – bólogattak buzgón a társai. – Példát kell statuálni ezzel a nyavalyással, nehogy már követője akadjon!
– Van itt még más is – mutatott a hórihorgas szónoki mozdulattal az előtte tornyosuló dossziékra. – Ezekben többszáz diák vallomását gyűjtöttük össze, akik eskü alatt, egybehangzóan állítják, hogy maga az óráin tanári státuszával visszaélve, rendszeresen kigúnyolta őket. Ironikus megjegyzéseket tett a külsejükre, a munkamoráljukra, a szellemi kapacitásukra. Védtelen áldozatai több tucat füzetet írtak tele sértegető „aranymondásaival”. A szüleikkel is hasonló módon bánt. Tettesek gyülekezetének nevezte, a szülői értekezleteken a sárga földig lehordta őket.
S ha mégsem rémálmodom? – borzongtam meg. Ha valamiféle, józan ésszel felfoghatatlan módon tényleg az inkvizíció markába kerültem? Meg akartam csípni magam, hogy meggyőződhessem valós helyzetemről, de a két kezem csuklótól az ujjaim begyéig össze volt kötözve. Miközben a kötéllel vacakoltam, a hórihorgas alak egy vékonyka dossziét emelt a magasba.
– Ez itt a kollegáiról írt humoreszkjeinek a gyűjteménye – harsogta sztentori hangon. – Sajnos már mind megjelentek nyomtatásban. Sunyi módon megváltoztatta ugyan az iskola és a kollegái nevét, mégis egy az egyben rájuk lehet ismerni. Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy máglyára vessük.
Ezt is végszónak szánhatták, mert az ajtó újból kinyílt. Két marcona alak rohant be, megragadtak és kivonszoltak. A lépcső aljában sikerült kiszabadulnom fogvatartóim kezei közül. Minden erőmet összeszedve felfelé iramodtam. Néhány lépés után azonban megcsúsztam, orra buktam. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
– Tanár úr, nagyon megütötte magát? – segített talpra állni egy hórihorgas diák. – Ezeken a megkopott lépcsőfokokon nem tanácsos rohangálni. Különben is csak az előbb csengettek be – tette hozzá cinkosan vigyorogva. – Az osztály nagy része még kint van az udvaron.
*a Tanár vagyok, kérem ciklusból
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.