Mint egy ötcsillagos rémálomban, a boltíves, pinceszerű terembe három fekete köpenyes, csuklyás alak vonult be és foglalt helyet az emelvényen álló asztalnál.
– Szóval nem tagadja, hogy tanár? – szólalt meg a középen ülő, hórihorgas fazon.
– Már hogy tagadnám! – húztam ki magam önérzetesen. – Papírom van róla. Diplomám. De ezt maguk, tanügyi inspektorok is jól tudják.
– Mi nem inspektorok, hanem inkvizítorok vagyunk – emelte föl a kezét figyelmeztetően a hórihorgas. A falakon égő fáklyák imbolygó fényében megvillantak hosszú, karomszerű körmei.
– Ugye, viccelnek? – néztem a sárgán foszforeszkáló, ragadozó szemekbe. – Az inkvizíciót már rég felváltotta a tanügyi inspekció.
– Ha nem tudná, időtálló intézmény vagyunk – förmedt rám a hórihorgas jobbján ülő, tömzsi alak. – Minket még a korszerű tanügyi ellenőrzésekkel sem lehet lekörözni!
Mintha csak végszóra, a vaspántos ajtó nyikorogva kitárult. Egy kopasz, tagbaszakadt férfi nagy halom dossziét cipelt be. Az irattartókat a bizottság tagjai elé tette az asztalra, majd alázatosan hajlongva kifarolt a teremből.
– Ezek itt mind a maga ellen összegyűjtött bizonyítékok, melyek a napnál is világosabban demonstrálják tanárként elkövetett, súlyos vétkeit – károgta a hórihorgas balján lúdtollát markolászó, cingár alak.
– Már megbocsássanak, de mit kekeckednek velem?! – emeltem fel a hangom. – Én, kérem, szeretek tanítani.
– Tehát beismeri? – kiáltott fel a hórihorgas diadalmasan.
– Hogy a hivatásomnak élek? – hüledeztem. – Ha tudni akarják, éppen ezért lettem tanár, és nem tanfelügyelő vagy tanügyminiszter.
– Írja, domine kolléga, a jegyzőkönyvbe – parancsolt cingár társára a hórihorgas. – A vádlott mindennemű kényszer alkalmazása nélkül, önként és kapásból bevallotta, sőt nem átallotta dicsekedve hangoztatni förtelmes bűnét.
– Igenis, szeretek tanítani – vesztettem el a türelmem. – Számomra a tanítás játék, szórakozás, szellemi kaland. Én, kérem, a katedra Indiana Jones-a vagyok.
– Lassabban, ha lehet – nézett fel a jegyzőkönyvből a cingár alak. – A főnök maximalista, nem veszi jó néven, ha a vádlott beismerő vallomásából kihagyok valamit.
– A hivatásom örömteli gyakorlásáért nem letolás, hanem elismerés járna – néztem farkasszemet a jegyzőkönyvíróval, majd didaktikusan szótagolva megismételtem hosszú évtizedek óta hangoztatott tanári krédómat.
– Miféle perverz elhajlása ez a pedagógusi pályának?! – hördült föl a hórihorgas. – Hogy jön ahhoz a nemzet napszámosa, hogy élvezze a tanítást?! A tanárnak kutya kötelessége véres verejtéket hullajtva robotolni az iskolában. Egy normális pedagógus arról ismerszik meg, hogy állandóan siránkozik a kicsike fizetése, a társadalmi lenézettsége, a rábízott kölykök lustasága és pofátlansága miatt. Ki hallott már arról, hogy tanárnak lenni jó?! – üvöltötte magából kikelve. – Ez főbenjáró bűn, nyílt támadás a hagyományok, a rend és biztonság ellen!
– Így igaz – bólogattak buzgón a társai. – Példát kell statuálni ezzel a nyavalyással, nehogy már követője akadjon!
– Van itt még más is – mutatott a hórihorgas szónoki mozdulattal az előtte tornyosuló dossziékra. – Ezekben többszáz diák vallomását gyűjtöttük össze, akik eskü alatt, egybehangzóan állítják, hogy maga az óráin tanári státuszával visszaélve, rendszeresen kigúnyolta őket. Ironikus megjegyzéseket tett a külsejükre, a munkamoráljukra, a szellemi kapacitásukra. Védtelen áldozatai több tucat füzetet írtak tele sértegető „aranymondásaival”. A szüleikkel is hasonló módon bánt. Tettesek gyülekezetének nevezte, a szülői értekezleteken a sárga földig lehordta őket.
S ha mégsem rémálmodom? – borzongtam meg. Ha valamiféle, józan ésszel felfoghatatlan módon tényleg az inkvizíció markába kerültem? Meg akartam csípni magam, hogy meggyőződhessem valós helyzetemről, de a két kezem csuklótól az ujjaim begyéig össze volt kötözve. Miközben a kötéllel vacakoltam, a hórihorgas alak egy vékonyka dossziét emelt a magasba.
– Ez itt a kollegáiról írt humoreszkjeinek a gyűjteménye – harsogta sztentori hangon. – Sajnos már mind megjelentek nyomtatásban. Sunyi módon megváltoztatta ugyan az iskola és a kollegái nevét, mégis egy az egyben rájuk lehet ismerni. Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy máglyára vessük.
Ezt is végszónak szánhatták, mert az ajtó újból kinyílt. Két marcona alak rohant be, megragadtak és kivonszoltak. A lépcső aljában sikerült kiszabadulnom fogvatartóim kezei közül. Minden erőmet összeszedve felfelé iramodtam. Néhány lépés után azonban megcsúsztam, orra buktam. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
– Tanár úr, nagyon megütötte magát? – segített talpra állni egy hórihorgas diák. – Ezeken a megkopott lépcsőfokokon nem tanácsos rohangálni. Különben is csak az előbb csengettek be – tette hozzá cinkosan vigyorogva. – Az osztály nagy része még kint van az udvaron.
*a Tanár vagyok, kérem ciklusból
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.