Szalai Attila: Baráti tűz – Konfliktusok a lengyel–magyar kapcsolatokban

A XV. századi lengyel krónikaíró, Jan Długosz „lengyel–magyar krónikájában” elsőként szólt tudatosan a két nép barátságáról, s fogalmazta meg az e történelmi tényből eredő erkölcsi-politikai parancsokat. Leírása szerint 1000-ben két küldöttség jelentkezett II. Szilveszter pápánál királyi koronáért: lengyel és magyar. A szentatya a magyar nemzet képviselőjének adta át a királyi jelvényt, de az elébe járulóknak intelmül meghagyta, hogy a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük is a másik rontására törne, szerencsétlenséget zúdít magára. A történelmi tények önmagukért beszélnek. Európa egyik leghosszabb, ezer esztendőn át, a trianoni diktátumig fennálló, több mint ötszáz kilométeres közös határa mentén kivételesen kevés fegyveres konfliktus keletkezett. Alighanem a legkevesebb egész kontinensünkön szomszédos államok között. Két kezünk ujjain meg tudjuk számolni szinte mindegyiket. Ahhoz pedig, hogy a legjelentősebbeket elősoroljuk, egy kezünk ujjai is elegendőek. Nem véletlen azonban, hogy ritkán szólunk róluk, mint ahogyan a baráti, családi veszekedésekről sem szívesen beszél az ember. Ráadásul – bármily hihetetlen – közös jellemzőjük, hogy mindannyiszor beteljesedett a pápai jóslat: a viszály nem hozott jót egyik félnek sem. Idézzünk fel néhányat bizonyságképpen!

Az első esemény, amit érdemes kiemelnünk, a XV. század elején történt, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete volt – tízezrek estek el benne –, az 1410. július 15-én lezajlott grünwaldi (tannenbergi néven is ismert) csata. Az összecsapás a német keresztes lovagrend, valamint az egyesült lengyel–litván hadak között zajlott le, és az utóbbiak győzelmével zárult. Magyarország akkori uralkodója, Luxemburgi Zsigmond magyar király és német császár német lovagokat és katonákat küldött Ulrich von Jungingen nagymesternek, Magyarországról pedig a még Róbert Károly magyar király testőrségeként életre hívott Szent György Lovagrendet irányította hozzá.

A Német Lovagrend és a Lengyel Királyság közötti háború az úgynevezett első toruńi békével lezárult, és Zsigmond kényes helyzetbe került: mint a vesztes szövetségese hadisarc megfizetésére köteleztetett. Zsigmond erős pénzszűkében volt, s mivel a Velencével folytatott harcához is anyagiak kellettek, tárgyalóasztalhoz kényszerült Jagelló Ulászlóval. Hosszú egyeztetések után 1402. november 8-án „eddigi jogaik biztosításával” a magyar uralkodó elzálogosított tizenhárom szepesi várost a lengyel királyságnak. Tekintve, hogy a városok értéke és az adóikból származó jövedelem messze meghaladta a hadisarc nagyságát, Zsigmond a lengyel királytól a zálog fejében még 185 ezer aranyforintot vett fel. Az egyezség értelmében az elzálogosított városok a lengyel trónhoz tartoznak mindaddig, amíg a magyar uralkodó azokat aranyban vagy ezüstben meg nem váltja. A visszaváltás azonban soha nem történt meg, Lengyelország 1773-as első felosztásakor Mária Terézia királynő egyszerűen rátette a kezét a területekre.

Nézzünk egy ugyancsak XV. századi eseményt! Akkoriban egész Szilézia s így Boroszló (Wrocław) is a Cseh Királysághoz tartozott. Ez idő tájt a prágai trónon Podjebrád György ült, akit a husziták támogatása miatt II. Pál pápa kizárt a keresztény királyok sorából, s helyébe Hunyadi Mátyást emeltette a prágai trónra. A magyar uralkodónak azonban nem sikerült hatalma alá vonnia az egész cseh királyságot, de Morvaország, Szilézia és Luzsica meghódolt neki, Boroszló pedig az elsők között ismerte el fennhatóságát, a városi tanács már 1469. május 31-én meghajolt előtte. Podjebrád halála után hívei Jagelló Kázmér fiát, Ulászlót hívták meg. Mátyás, meg akarván akadályozni a cseh és lengyel hadak egyesülését, útjukat elvágva Boroszlóba sietett. Hosszabb időre elegendő hadi ellátmánnyal és élelemmel felszerelkezve bevette magát a város falai közé, míg könnyűlovasságát kívül hagyta, hogy nyugtalanítsa a hamarosan megérkező ostromlókat, zavarja azok ellátási vonalait. 1474 őszén keletről a lengyel, nyugatról pedig a cseh hadak karéja vette körül a várost. Múltak a hetek, s az ostromló seregeknek rohamosan romlott az ellátása, utánpótlása – Mátyás könnyűlovassága hatékonyan tette a dolgát odakint. Hamarosan bekövetkezett az, amit a mai napig egyedi esetként tanítanak a katonai akadémiákon: az ostromló kért békét az ostromlottól. Megegyezés született, melynek értelmében a magyar uralkodó megtarthatta Boroszlót. A sziléziai város és a régió harmincegy évre a Magyar Királyság részévé vált. Mátyás egykori jelenlétére emlékeztet a városháza dísztermének falán egy régi címer, amelynek egyik negyedében a mai napig ott láthatjuk a Hunyadiak fekete hollóját, csőrében az aranygyűrűvel.

A következő tanulságos eseményre a harmincéves háború idején került sor, amikor a kálvinista Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nyíltan fellépett a Habsburgok ellen. Amikor 1618-ban a csehek egyszerűen kidobták a prágai királyi vár, a Hradzsin ablakán az osztrák császár követeit, aligha voltak tisztában vele, hogy ezzel hatalmas, vallási hátterű, térségünk társadalmait és nemzeteit megkínzó háborúnak vetették el a magját. A katolikus és a protestáns tábor egymásnak esett. III. (Waza) Zsigmond lengyel király a katolikus Habsburgok mellett tette le a garast. Bethlen azonban 1619-ben szövetséget kötött a csehekkel, és fegyveresen lépett fel II. Ferdinánd német császár és magyar királlyal szemben. Hamar elfoglalta Észak-Magyarországot, s az év novemberében már Bécset ostromolta. A katolikus Habsburg-párti lengyel uralkodó, a császárváros helyzetén könnyítendő, udvarnoka, Adam Lipski vezényletével egy ezerfős végvári könnyűlovas csapatot küldött Bethlen hátába, a Felföld északkeleti részébe, ahol a Habsburgok híve, Homonnay Drugeth György gróf csatlakozott hozzájuk. A lengyel „vad mezők” féktelen lovasai, a „lisowczykok” Homonnától Kassáig s le Sárospatakig végigperzselték az országrészt, lekaszabolva Bethlen és az erdélyi Rákóczi György (a későbbi fejedelem) seregeinek java részét.

A lengyelek győzelmei és zsákmányoló garázdálkodásai Észak-Magyarországon váratlan fordulatot hoztak a történelemben. Ha nem kerül sor e hadak végül is nem túl jelentős kalandjára, vélhetően a harmincéves háború is másképpen alakul, s talán el sem kezdődött volna. Bethlen Gábor ugyanis a hírre, hogy hátba támadták, felhagyott Bécs ostromával, és visszavonult Pozsonyba. Zsigmond előtt csak megkésve vált világossá, hogy a saját kárára cselekedett, amikor megmentette a Habsburgok birodalmát. Beavatkozásának híre felpaprikázta a szultáni udvart, és alig egy évvel a homonnai kaland után jelentős oszmán sereg indult büntető hadjáratra a lengyel királyság ellen. A Cecoránál (ma Tutora, Románia) vívott döntő ütközetben a Stanisław Żółkiewski vezette lengyel sereg megalázó vereséget szenvedett, s maga a lengyel katonapolitika egyik megteremtője, a kancellár és nagyhetman is hősi halált halt.

Vajon ahogyan Julian Ursyn Niemcewicz, a XVII. századi lengyel politikus-történész aposztrofálta, az „első bécsi felmentés” (a másodikat 1683-ban vitte véghez Sobieski János lengyel király, amikor a császárvárost ostromló Kara Musztafa seregeit tönkreverte) kifizetődött Lengyelországnak? Hosszabb távon aligha. A segítség fejében odaígért Sziléziát a lengyel királyság nem kapta meg. Helyette megkapta egy jelentéktelen csehországi csetepaté folyományaképp a harmincéves háborút. S amikor Európa már ebben szerzett sebeit nyalogatta, a lengyel koronára rázúdult a svéd „özönvíz”, a Moszkvával vívott háború, a kozák felkelések pusztítása. És a svédek mellett egy erdélyi támadás, amely a magyarok számára is tragikus következményekkel járt.

És már ott is vagyunk a következő elátkozott konfliktusnál. Nevezetesen II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (akinek apja Bethlen oldalán harcolt Homonnánál) 1657. január 18-án seregeivel megindult Lengyelország ellen, hogy megszerezze annak trónját. Tárgyalásokba bocsátkozott a zaporozsjei kozákság hetmanjával, Bohdan Hmelnyickijjel, és érintkezésbe lépett a Lengyelország meghódítására igyekvő svédekkel. Hosszas tárgyalások után 1656. szeptember 7-én a kozákokkal, december 6-án pedig a svédekkel köttetett meg a szövetség Lengyelország felosztására, aminek következtében Erdély is belépett az északi háborúba. A svéd király, X. Károly Gusztáv csupán területi igényeket támasztott Lengyelországgal szemben, a koronát pedig átengedni ígérte az erdélyi fejedelemnek.

A hadjárat kapcsán a fejedelem egyébként óriási hibát követett el azzal, hogy a porta engedélye és jóváhagyása nélkül kezdte meg azt. Terve ráadásul nem vált be: az együttműködés a kozákokkal és a svédekkel közel sem alakult zökkenőmentesen. X. Károly cserben hagyta, visszafordult, mert időközben a dánok rátámadtak. A Rákóczi mellett maradt kozák és román csapatok elégedetlenkedtek, s hamarosan megtagadták a harcot. Az egyedül maradt erdélyi fejedelem megalázó békére kényszerült a lengyel királlyal. Seregének irányítását Kemény Jánosra bízta, ő pedig kevesedmagával hazatért Erdélybe. A visszavonuló, kimerült, ellátási nehézségekkel küzdő csapatokat lengyel kísérete egyenesen a tatárok karjaiba vezette, és kisebb-nagyobb összecsapások után a sereg kénytelen volt megadni magát.

A tatár fogságba került erdélyi had katonái, soraikban számos főrendi vezetővel, várták, hogy a honiak kiváltsák őket. Érthető, hogy a hazatérő fejedelmet otthon nem fogadták jó szívvel. S ezzel még messze nem volt vége Rákóczi felelőtlensége következményeinek. Sztambul büntető hadjáratokat indított Erdély ellen, és a másodikban maga Rákóczi György is elesett.

Az itt elősorolt eseményekből látható, milyen következményekkel járt, ha a két jó barát bajuszt akasztott. Szerencsére nem túl gyakran történt ilyesmi. Több mint ezer év távlatából is visszhangzik a pápai intés, melyet nem lehet elégszer ismételni: a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük a másik rontására törne, magára is szerencsétlenséget zúdít.

Ezek, az e dolgozat elején szereplő sorok olvashatók a Szent Hedvig Magyar–Lengyel Kulturális Közalapítvány alapító okiratának tervezetében. A kezdeményezésre 1998 augusztusában került sor Orbán Viktor magyar és Jerzy Buzek lengyel miniszterelnök találkozóján. Sajnos hosszú éveken át húzódott a megvalósítása, mígnem az értékes ötlet hamvába holt. Ám szerencsére főnixként újjáéledt. 2016 decemberében, a Wacław Felczak születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett krakkói emlékülésen Orbán Viktor bejelentette: aktuális miniszterelnöki szintű egyeztetést követően a Jagelló Egyetem történészprofesszoráról elnevezett társintézmények alakulnak meg, Magyarországon Felczak Alapítvány, Lengyelországban Felczak Intézet néven. Ezúttal a cselekvés sem késlekedett – 2018-ban mindkét intézmény megkezdte érdemi működését. Orbán a bejelentéskor elhangzott indoklásában elmondta, hogy új, felívelő történelmi időszak kezdődik Közép-Európában, és a fiataloknak kell megtalálniuk a választ arra a kérdésre, hogy miként kell szolgálni és építeni a magyar–lengyel barátságot ebben az új korszakban, melyre idén március 15-i ünnepi beszédében is utalt.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 23-i számában)