Száraz Dénes: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára

2021. június 14., 08:49
Orosz István: Perspektíva

A Megy a gőzös Kanizsára kezdetű dalocska Koródy Csobánczi Péter A legény bolondja című népszínművének egyik betétdala, melynek szerzője ismeretlen. A darab bemutatója 1880. április 10-én volt a budapesti Népszínházban. A mára már népdallá lett változatot 1916 augusztusában Kodály Zoltán gyűjtötte Kassán a 34. honvéd gyalogezred katonáitól.

A gőzmozdony már sokkal gyorsabb és erősebb jármű volt, mint régebben a ló vontatta mozdony, a hozzá kapcsolt szerelvény is hosszabbnak, kényelmesebbnek bizonyult, mint a lóvasút. Mindig akkor bocsátotta ki magából – hangosan sípolva – a gőzt, amikor le- és felszállás közben éppen elhaladtunk a mozdony mellett. Ilyenkor mindig erősebben szorítottam édesanyám kezét, megszaporáztuk lépteinket, hiszen félelmetes volt, ahogy a páraködben egyszeriben eltűntek az előttünk haladók…

Ma már nem kell a szerelvény mellett botorkálnunk, kényelmes és biztonságos vasúti peronvilágban élünk, gőz se előttünk, se mögöttünk. Feltornázni se kell magunkat a vagon meredek lépcsőin batyuinkkal, és leugrani sem kell bőröndjeinkkel a kezünkben. Nem volt egyik sem könnyű tornamutatvány! Ma a peronról csak úgy fl egmán fellépünk a vasúti kocsiba, és úticélunkhoz érve simán le is szállunk onnan. Ha csak nem az utolsó vagonok valamelyikébe szólít minket a helyjegyünk, amely egy hosszabb szerelvény esetében már kilóg a vasútállomás peronjáról. Ilyenkor elgondolkozunk: dobáljuk ki először a bőröndöket, és ugorjunk utánuk, vagy érjünk földet előbb mi, és majd visszanyúlunk értük? Általában a bőrönd mélyén meglapuló holmik törékenysége dönti el a kérdést.

Vonattal szállni még mindig nagyobb élvezet, mint Trabanttal. A „Száguldás, Porsche, szerelem” viszont már elgondolkodtató lehetőségnek tűnt a vasúttal szemben. Hiszen léteztek olyan vasúti sínszakaszok, amelyeken csak cammogott a vonat, és a földúton a sínnel párhuzamosan haladó kerékpárosnak kétszer is integethettünk: először amikor megelőzött minket, másodszor, amikor már visszafelé jött a szomszéd falu boltjából. Amikor vizsgákra vonatoztam Érsekújvárból egyetemista koromban, mindig számoltam magamban 1-től 5-ig, és azzal hitegettem magam, hogy azt a vizsgajegyet fogom kapni, amelyik számnál a vonat nekilódul. Mivel Budapestre jártam egyetemre, önbecsapásként az egyesen és a kettesen fejben gyorsan átsuhantam, a hármasnál lassítottam, az ötöst pedig elnyújtottam, mint a rétestésztát a nagymamám.

De a „pompás utakon édes szerelem” semmilyen kellemes érzést nem jelent annak, akit a mozdony füstje megcsapott! Talán, aki a vasúti közlekedéshez kötődik, az a múlthoz is?! Lehetséges, mivel fiatal egyetemista diákként főleg vonattal közlekedtünk. A kollégium udvarán parkolt ugyan néhány személygépkocsi, de azokból általában arab kollégisták szálltak ki. Nekünk maradt a Keleti, jobb esetben a Nyugati. A Nyugati pályaudvar azért volt a jobbik eset, mert onnan Rákospalotán keresztül hamarabb ért Szobra a vonat, mint a Keletiből Kőbányán át lassan végig kacskaringózva Budapest összes külvárosán. Ajjaj, Fekete vonat a Külvárosi éjben! József Attila és Poór Péter közös utazása – a nóta a régi marad…

Akkor még kötelezően negyven percet álltak a vonatok a párkányi határállomáson. Kint hosszúnyelű kalapácsokkal oda-vissza megkocogtatták a szerelvény kerekeit. Kíváncsi lettem volna, milyen hangot ad egy repedt vagy meglazult vagonkerék, de ilyet sohasem találtak. Bent jöttek az útlevelesek és vámosok, két magyar, két csehszlovák – négy ellenőrzés. A vámcédulákon az is gyanús volt, ha nem volt bejegyzés. Ha sok volt, ugyanúgy az is. Én legtöbbször a „drogériai apróságok” meghatározást írtam be…

Budapesti egyetemista éveim alatt a hetvenes évek vége felé volt egy olyan év, amikor a nemzetközi vonatszerelvények negyven percnél többet álltak a csehszlovák–magyar határon. Történt ugyanis, hogy az egyik országban, már nem emlékszem, melyikben, átálltak a nyári időszámításra, a másikban viszont nem. Nem tudom, hogyan fordulhatott elő, hiszen a szocialista táborban vezényszóra mindent egyszerre kellett csinálni. Mint ahogy az Európai Unióban is, ahol az utasítások végrehajtásában csak néhány napos eltérés lehet az országok között. Aztán úgy indítják Brüsszelből a kötelezettségszegési eljárást, mint a forgalmista lapátjával a vonatot. Abban a menetrendcsúsztatós évben a reggeli Amicus gyorsvonat, a Balt-Orient, a Hungária, a Metropol, a Pannónia meg a többi Prágából jövet pihent egy jó nagyot a párkányi határállomáson. De nemcsak a kötelező negyven percre álltak le, hanem hozzátették az időeltolódásból származó egy órát is. Akkoriban még a peronon is csapoltak sört félliteres papírpoharakba! Néha a peronon álldogáló magyar útlevelest kértük meg, hogy vegyen nekünk egy korsóval, miután adtunk rá két koronát. A morcos szlovákokat nem mertük megszólítani… Tehát egy óra negyven percet várakoztunk a határon, plusz a menetidő, visszafele ugyanennyit. Igazi kirándulás volt a százhúsz kilométeres, majdnem négyórás út! Most pedig azért főhet a fejünk, hogy a brüsszeliek előreláthatólag elveszik tőlünk még az időátállásokat is. Ezt az egyetlen közös, össznépi, egységfrontos nagy tavaszi és őszi játékunkat. Pedig ebben megvan a politikai összhang, még a Felvidéken is: március végén szó nélkül előre, október végén pedig vissza, semmi apelláta, hogy így meg úgy! De miért ne lehetne például egy Kárpát-medencei összmagyar, nemzeti időszámítás?

Valamikor a két világháború között az érsekújvári vasútállomáson cigányzenekar fogadta a nemzetközi gyorsokat! Az utasok kihajoltak, megtapsolták a zenészeket. Ma már nincs itt magyar muzsikaszó, de hosszú évek után örömmel konstatáltuk, hogy a járási székhely állomásépületén immár ott díszeleg az Érsekújvár felirat a Nové Zámky-val együtt.

A pályaudvarra belépve viszont már nem olyan kedvező az összhang! A nemzetközi gyorsvonatokat az államnyelv mellett angolul konferálják be, pedig sokkal több a magyarul beszélő, érkező, induló, átutazó utas, mint például a brit vagy amerikai. Az állomáson belül pedig hiába keressük a magyar feliratokat. Sem az információs táblán, sem a peronon, sem a váróteremben, de még a restiben se találhatunk olyat. Budapesti barátaim az érkezésükkor viccelődve rendelnek a restiben „jedno pivo és jedna kupicova borovicskát”. A hangosbeszélő tájékoztatója a régióbelieket nem becsüli meg egyformán, mivel a belföldi személyvonatok érkezésének, indulásának jelentése is csak szlovák nyelven történik. Nem tudunk magyarul kérni vonatjegyeket sem, a kommunikáció csak államnyelven folyik a kiszolgáló személyzettel. Elégedjünk meg tehát a vasútállomás külső homlokzatán lévő Érsekújvár felirattal? Kétségkívül szívet melengető érzés, de a felsorolt többi „apróság” már nem számít?

A külcsín és belbecs, a formalitás és tartalom pedig egymással szöges ellentétben…

Jó lesz most megint elutazni mindenhova! Megenyhült a lég, vidul a határ, elmúlik a határzár és vele együtt a szájzár! Szinte hallani a légben, ahogy egyszerre lélegeznek fel a felvidéki magyarok, mert újra magukhoz ölelhetik a túloldalon élő szeretteiket! Felszállhatnak a vonatokra, ahol nem jön már a határállomásokon a karhatalmi erő tesztet és munkáltatói igazolást kérni, mint egykoron útlevelet és vámcédulát. Esetleg csak a kalauz akarhat tőlünk jegyet! Netán covid-útlevelet… Bár döcögve, de „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad…”

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)