A Megy a gőzös Kanizsára kezdetű dalocska Koródy Csobánczi Péter A legény bolondja című népszínművének egyik betétdala, melynek szerzője ismeretlen. A darab bemutatója 1880. április 10-én volt a budapesti Népszínházban. A mára már népdallá lett változatot 1916 augusztusában Kodály Zoltán gyűjtötte Kassán a 34. honvéd gyalogezred katonáitól.
A gőzmozdony már sokkal gyorsabb és erősebb jármű volt, mint régebben a ló vontatta mozdony, a hozzá kapcsolt szerelvény is hosszabbnak, kényelmesebbnek bizonyult, mint a lóvasút. Mindig akkor bocsátotta ki magából – hangosan sípolva – a gőzt, amikor le- és felszállás közben éppen elhaladtunk a mozdony mellett. Ilyenkor mindig erősebben szorítottam édesanyám kezét, megszaporáztuk lépteinket, hiszen félelmetes volt, ahogy a páraködben egyszeriben eltűntek az előttünk haladók…
Ma már nem kell a szerelvény mellett botorkálnunk, kényelmes és biztonságos vasúti peronvilágban élünk, gőz se előttünk, se mögöttünk. Feltornázni se kell magunkat a vagon meredek lépcsőin batyuinkkal, és leugrani sem kell bőröndjeinkkel a kezünkben. Nem volt egyik sem könnyű tornamutatvány! Ma a peronról csak úgy fl egmán fellépünk a vasúti kocsiba, és úticélunkhoz érve simán le is szállunk onnan. Ha csak nem az utolsó vagonok valamelyikébe szólít minket a helyjegyünk, amely egy hosszabb szerelvény esetében már kilóg a vasútállomás peronjáról. Ilyenkor elgondolkozunk: dobáljuk ki először a bőröndöket, és ugorjunk utánuk, vagy érjünk földet előbb mi, és majd visszanyúlunk értük? Általában a bőrönd mélyén meglapuló holmik törékenysége dönti el a kérdést.
Vonattal szállni még mindig nagyobb élvezet, mint Trabanttal. A „Száguldás, Porsche, szerelem” viszont már elgondolkodtató lehetőségnek tűnt a vasúttal szemben. Hiszen léteztek olyan vasúti sínszakaszok, amelyeken csak cammogott a vonat, és a földúton a sínnel párhuzamosan haladó kerékpárosnak kétszer is integethettünk: először amikor megelőzött minket, másodszor, amikor már visszafelé jött a szomszéd falu boltjából. Amikor vizsgákra vonatoztam Érsekújvárból egyetemista koromban, mindig számoltam magamban 1-től 5-ig, és azzal hitegettem magam, hogy azt a vizsgajegyet fogom kapni, amelyik számnál a vonat nekilódul. Mivel Budapestre jártam egyetemre, önbecsapásként az egyesen és a kettesen fejben gyorsan átsuhantam, a hármasnál lassítottam, az ötöst pedig elnyújtottam, mint a rétestésztát a nagymamám.
De a „pompás utakon édes szerelem” semmilyen kellemes érzést nem jelent annak, akit a mozdony füstje megcsapott! Talán, aki a vasúti közlekedéshez kötődik, az a múlthoz is?! Lehetséges, mivel fiatal egyetemista diákként főleg vonattal közlekedtünk. A kollégium udvarán parkolt ugyan néhány személygépkocsi, de azokból általában arab kollégisták szálltak ki. Nekünk maradt a Keleti, jobb esetben a Nyugati. A Nyugati pályaudvar azért volt a jobbik eset, mert onnan Rákospalotán keresztül hamarabb ért Szobra a vonat, mint a Keletiből Kőbányán át lassan végig kacskaringózva Budapest összes külvárosán. Ajjaj, Fekete vonat a Külvárosi éjben! József Attila és Poór Péter közös utazása – a nóta a régi marad…
Akkor még kötelezően negyven percet álltak a vonatok a párkányi határállomáson. Kint hosszúnyelű kalapácsokkal oda-vissza megkocogtatták a szerelvény kerekeit. Kíváncsi lettem volna, milyen hangot ad egy repedt vagy meglazult vagonkerék, de ilyet sohasem találtak. Bent jöttek az útlevelesek és vámosok, két magyar, két csehszlovák – négy ellenőrzés. A vámcédulákon az is gyanús volt, ha nem volt bejegyzés. Ha sok volt, ugyanúgy az is. Én legtöbbször a „drogériai apróságok” meghatározást írtam be…
Budapesti egyetemista éveim alatt a hetvenes évek vége felé volt egy olyan év, amikor a nemzetközi vonatszerelvények negyven percnél többet álltak a csehszlovák–magyar határon. Történt ugyanis, hogy az egyik országban, már nem emlékszem, melyikben, átálltak a nyári időszámításra, a másikban viszont nem. Nem tudom, hogyan fordulhatott elő, hiszen a szocialista táborban vezényszóra mindent egyszerre kellett csinálni. Mint ahogy az Európai Unióban is, ahol az utasítások végrehajtásában csak néhány napos eltérés lehet az országok között. Aztán úgy indítják Brüsszelből a kötelezettségszegési eljárást, mint a forgalmista lapátjával a vonatot. Abban a menetrendcsúsztatós évben a reggeli Amicus gyorsvonat, a Balt-Orient, a Hungária, a Metropol, a Pannónia meg a többi Prágából jövet pihent egy jó nagyot a párkányi határállomáson. De nemcsak a kötelező negyven percre álltak le, hanem hozzátették az időeltolódásból származó egy órát is. Akkoriban még a peronon is csapoltak sört félliteres papírpoharakba! Néha a peronon álldogáló magyar útlevelest kértük meg, hogy vegyen nekünk egy korsóval, miután adtunk rá két koronát. A morcos szlovákokat nem mertük megszólítani… Tehát egy óra negyven percet várakoztunk a határon, plusz a menetidő, visszafele ugyanennyit. Igazi kirándulás volt a százhúsz kilométeres, majdnem négyórás út! Most pedig azért főhet a fejünk, hogy a brüsszeliek előreláthatólag elveszik tőlünk még az időátállásokat is. Ezt az egyetlen közös, össznépi, egységfrontos nagy tavaszi és őszi játékunkat. Pedig ebben megvan a politikai összhang, még a Felvidéken is: március végén szó nélkül előre, október végén pedig vissza, semmi apelláta, hogy így meg úgy! De miért ne lehetne például egy Kárpát-medencei összmagyar, nemzeti időszámítás?
Valamikor a két világháború között az érsekújvári vasútállomáson cigányzenekar fogadta a nemzetközi gyorsokat! Az utasok kihajoltak, megtapsolták a zenészeket. Ma már nincs itt magyar muzsikaszó, de hosszú évek után örömmel konstatáltuk, hogy a járási székhely állomásépületén immár ott díszeleg az Érsekújvár felirat a Nové Zámky-val együtt.
A pályaudvarra belépve viszont már nem olyan kedvező az összhang! A nemzetközi gyorsvonatokat az államnyelv mellett angolul konferálják be, pedig sokkal több a magyarul beszélő, érkező, induló, átutazó utas, mint például a brit vagy amerikai. Az állomáson belül pedig hiába keressük a magyar feliratokat. Sem az információs táblán, sem a peronon, sem a váróteremben, de még a restiben se találhatunk olyat. Budapesti barátaim az érkezésükkor viccelődve rendelnek a restiben „jedno pivo és jedna kupicova borovicskát”. A hangosbeszélő tájékoztatója a régióbelieket nem becsüli meg egyformán, mivel a belföldi személyvonatok érkezésének, indulásának jelentése is csak szlovák nyelven történik. Nem tudunk magyarul kérni vonatjegyeket sem, a kommunikáció csak államnyelven folyik a kiszolgáló személyzettel. Elégedjünk meg tehát a vasútállomás külső homlokzatán lévő Érsekújvár felirattal? Kétségkívül szívet melengető érzés, de a felsorolt többi „apróság” már nem számít?
A külcsín és belbecs, a formalitás és tartalom pedig egymással szöges ellentétben…
Jó lesz most megint elutazni mindenhova! Megenyhült a lég, vidul a határ, elmúlik a határzár és vele együtt a szájzár! Szinte hallani a légben, ahogy egyszerre lélegeznek fel a felvidéki magyarok, mert újra magukhoz ölelhetik a túloldalon élő szeretteiket! Felszállhatnak a vonatokra, ahol nem jön már a határállomásokon a karhatalmi erő tesztet és munkáltatói igazolást kérni, mint egykoron útlevelet és vámcédulát. Esetleg csak a kalauz akarhat tőlünk jegyet! Netán covid-útlevelet… Bár döcögve, de „ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad…”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.