Száraz Dénes: Sors(f)ordító dátumok

„A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” (A. Camus)

1956, 1968 és 1989 – abban a szerencsés vagy szerencsétlen korban vagyok, hogy mindhárom forradalmat átélhettem: a véresen elnyomottat, az emberarcút és a bársonyost is, főleg szemlélődve, illetve ´89-ben már tevékenyebben! ´56-ban egyévesen még csak a bölcsőmben ráztam a csörgőmet tiltakozva a Magyarországra bevonuló szovjet csapatok ellen, de ´68-ban már biciklin követtük a városhatárba a főtérről kivonuló magyar harckocsikat, miközben tiltakozásul keményen odacsöngettünk nekik a biciklicsöngőkkel, hogy ne menjenek, maradjanak, mivel érdeklődve fel akartunk mászni a páncéltetőikre. ´89-ben, felnőttfejjel már a kulcsrázás következett a tereken, úgy fejeztük ki elégedetlenségünket a hatalommal szemben.

Bárhogyan is közelítjük meg a dolgokat, ezek igazi forradalmak voltak! Különösen a magyarországi ötvenhatos volt egy valódi, nemzeti forradalom, csak a nagyvilág sunyi módon szemet hunyt a szovjet bevonulás és a forradalom leverése fölött. A másik kettő Csehszlovákiában ennél kicsit csendesebb volt, elsősorban a ´89-es volt bársonyos. Az emberarcú ´68-asnak voltak áldozatai, akkor is lőttek a nagyvárosokban. 1968 augusztusában, azon a furcsa napon szüleim a háborús beidegződés és ´56 közelsége miatt beállítottak az egyik élelmiszerüzlet előtt kígyózó sorba, kezembe adtak egy cetlit, amelyre felírták a túléléshez szükséges vásárolni való élelmiszert: lisztet, zsírt, sót, tojást, kenyeret, cukrot, rizst, konzerveket stb. Ők máshol álltak sorban, bátyám is, taktikusan szétosztódtunk. A város házfalait az éjszaka folyamán ellepték a szabadságot, valamint Dubčekot és Svobodát éltető feliratok, az utcákat és tereket pedig a magyar tankok és harckocsik. A Varsói Szerződésből hozzánk ők voltak a legközelebb. Szüleim annyira azért nem örültek ennek, mint ahogy 1938-ban örülhettek annak a korábbi bevonulásnak. Ezt ők mondták is, meg azt is, hogy a forradalom felerősíti a szlovák nacionalista erők hangját. Igazuk volt, 1989 után aztán én is megtapasztaltam a saját bőrömön. Arra is emlékszem, hogy panelházunk előtt váratlanul megállt egy magyar tank, kiugrott belőle egy katonatiszt, és felkiáltott a másodikra Novákékhoz, hogy rokonlátogatás! Nem lesz baj, ha megnézlek benneteket egy pillanatra? És leparkolt a tankjával két személygépkocsi közé. Az erkélyről majd´ leesve lestem a történéseket – családlátogatás tankkal, ilyen még nem volt mifelénk! Később kiderült, hogy egy rokon katonatiszt volt, 1947-ben kitelepített család sarja. Most pedig harckocsin jött vissza, kicsit körülnézni a szülővárosába… A csinos Novák szomszédlányokkal (Kati, Nóri, Ági) pillanatok alatt ott lógtunk a harckocsi tetején, egyebek között éreztük a páncél melegét is. Aztán néha kiloptam a szüleim által erre az időre elzárt biciklimet is, és a tiltás ellenére unokabátyámmal megkerestük a határba kivonuló magyar csapatokat. Kérdezősködtek is a magyar kiskatonák, hogy merre vannak. Sokan közülük nem tudták, útlevél és vámnyilatkozat nélkül jöttek át a határon. A vámosoknak esélyük se volt átellenőrizni a tankokat. Mondtuk, Csehszlovákiában. Csehben? De akkor honnan a fenéből tudtok ti magyarul!? Kérdezték tőlünk a szocialista internacionalizmus agymosottjai.

A bársonyos ´89-esben az előző kettő tragikuma miatt nem volt előre sejthető a végkifejlet, lesznek-e vajon újra áldozatok, megtorlások, mint ´56-ban vagy ´68-ban, illetve azt követően. De addigra már a nagy szovjet világbirodalom is lecsendesedett, a peresztrojka megtette hatását, és a csehszlovák politikai hatalom is érezte a veszett fejsze nyelét. Sokkal inkább azzal foglalatoskodott, miként tudja majd átmenteni politikai hatalmát gazdaságivá a privatizáció során. Ezért volt vér nélküli és bársonyos a rendszerváltás, hangos inkább csak a kulcscsörgetés volt a városok terein.

Bár ötvenötös vagyok, az ötvenhatos őszi magyarországi történelmi események hivatalos magyarázatát csak a hetvenes évek végén kezdtem el fenntartásokkal kezelni, hogy talán mégsem úgy volt, ahogy azt belénk sulykolták. Nálunk inkább nem mondtak róla semmit az iskolában, Magyarországon pedig ellenforradalomnak tanították, és a Szilvási meg Berkesi regényeken szocializálódó gyerekfej ezt el is hitte.

Mi és mikor ingatta meg bennem az október 23-ról élő képet? 1977-ben, egy hétfői napon, mit sem sejtve bementem az ELTE Bölcsészkarára a szokásos aznapi óráimra, és megdöbbenésemre az egyetem hatalmas folyosóinak és az első emeleti nagy előadóteremnek a falait a CHARTA 77-tel szolidáris feliratok ékesítették. Akkor a bölcsészkar a Váci utcában volt. Még aznap este minden csehszlovák állampolgárságú bölcsészt berendeltek a csehszlovák nagykövetségre kihallgatásra, van-e közünk az eseményhez. Nem volt. Az útlevelem pecsétjeivel bizonyítani is tudtam, hogy a hétvégét otthon, Érsekújvárban töltöttem. De a szocialista tábor két országának, Magyarországnak és Csehszlovákiának az összezárása a szocialista rendszer védelmében, magamban, számos megválaszolatlan kérdést tettem fel. A népi demokrácia tényleg a legtökéletesebb a világon? A vasfüggöny mögött valóban minden olyan sötét és embertelen, mint állítják? Tényleg a kapitalizmus a demokrácia sírásója? Mit keres az országainkban még mindig az ´56-ban és ´68-ban beköltözött szovjet hadsereg? Miért nevetséges a korabeli Népszabadság egyik cikkének az a szalagcíme, hogy „Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonatiszteknek kiosztották az öröklakásokat?” Közben már láttam a kollégiumban sírni a nézeteik miatt hazatoloncolt vietnami és kelet-német egyetemistákat. Aztán az is erősítette az elbizonytalanodásomat, hogy egy szórakozóhelyen, ahol Bredár Évával, egy prágai magyar csoporttársammal (édesapja a Károly Egyetem magyar tanszékét vezette) múlattuk a szabadidőnket, mellénk telepedett egy idegen cseh elvtárs, és azt akarta kicsikarni tőlünk, hogy ismerjük el, Magyarországon mennyivel szabadabb és demokratikusabb a kádári rendszer, mint otthon a husáki, és tudja, mi úgysem fogunk már soha hazatérni. Állítólag azért ült az asztalunkhoz, mert ránk van írva, hogy mi csehszlovákok vagyunk, pedig magyarul beszéltünk. Egész más volt ránk írva...

Gyorsan megszabadultunk az új ismerősünktől, az ijedség miatt csak később kezdtünk el gondolkodni azon, hogy a rendszer „demokratizmusa” a besúgáson és a megfigyelésen alapszik. Eszembe jutott ´56, az ÁVÓ, a besúgni érdem életforma, akkor már tudtam, kik a BM-esek (besúgók) a kollégiumban. Velük foci után nem mentünk sörözni, vagyis ébredeztem, tisztult a köd.

És még egy eszmélésemet segítő eset: Janics Kálmánnak A hontalanság évei című könyve akkoriban jelent meg Münchenben. Nekem megvolt Illyés Gyula előszavával, eredeti barna színű keménykötésben a kollégiumi szobám könyvespolcán. Egy Gróf nevű folyosótársamnak kölcsön is adtam elolvasni, gondoltam, ilyen névvel nem lehet besúgó. A könyv fél évre eltűnt Grófostul, aztán egyszer visszakerült hozzám más úton, meggyötörve. Faggatóztak is a magyar elvtársak, hogy honnan van, minek van nálam. Magyarországi magyarok faggattak a felvidéki magyarok hontalanságát megíró könyvről, szerzőjéről!

Ekkor világosodott meg bennem teljesen, hogy a rendszer ugyanúgy működik mindkét országban, a legvidámabb barakk csak fikció, a gebines- és enyhén maszek világgal együtt, az ellenforradalom valójában igazi forradalom volt. Aztán amikor Pozsgay Imre is kimondta 1989-ben, megremegett a föld a kommunisták alatt, ugyanúgy, mint 1956. október 23-án. Csak most nem jöttek az oroszok besegíteni, fütyültek már ránk Gorbacsovék, sőt, nem sokkal később el is hagyták az országot.

Albert Camus francia író 1957-ben azt írta, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

De azt azért ma sem mondhatjuk Petőfi után szabadon, hogy Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai. Csak ezek a mostani forrongások álforradalmaknak, jólétforradalmaknak tűnnek. Van bennük ugyan tűz, de az eszmeiség, az igazi célok hiányoznak. A megbolydult világ keresi önmagát, pénzért szervezett népvándorlás válik meghatározó értékké Európa néhány országában, kiürülnek a keresztény templomok, mecseteket építenek. Ha vigyázó szemeinket Párizsra vetjük, csőcseléket látunk szemétbarikádokon. Amikor hadat üzennek a négercsóknak, Agatha Christie Tíz kicsi négerének és az Elfújta a szél film forgatókönyvének is, az nem forradalom, az csak groteszk megnyilvánulás, röhejes ökölrázás, képmutatás. Sokszínű zászlóbontással ott vannak újra a barikádokon a fiatalok! Múzeumba a nemzeti lobogóval! Hamis értékeket zászlóra tűző álforradalmak, álforradalmárok!

Hála Istennek a nemzet már szabad és demokratikus, de sokan úgy gondolják, hogy a „harcot” folytatni kell új köntösbe öltöztetett, különleges, egyéni szabadságjogokért. Szavazásés gyülekezési jog helyett ököljogokért, kirakatzúzási, középület-foglalási és rombolási jogokért. Hangoskodó ellenforradalmat provokálók és a megtévesztettek „hada”! A nemzetet zárójelbe akarják száműzni, egységes európai uniformisba öltöztetni, a nemzetfelettiséget pedig zászlóra tűzni. A határok nélküli Európa szép gondolat ugyan, de a nemzetek nélküli már kevésbé tűnik annak. Onnan már nem lenne visszaút még egy új ötvenhattal sem!

Vajon mit mondana a mai történésekre Albert Camus?

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)