Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk, szörföztünk a folyón, de vajon okosabbak lettünk, megtudtunk valamit? Tudjuk például, hogy mi a folyó?
A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot túrja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton-folyvást.
Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet.
Netán ez mind?
A föld, a víz és a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is? És a mondókák? „Duna pontya, Tisza kecsegéje, Ipoly csukája legjobb böjt, ha szerémi borban főtt.” „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára!” A csíkok és a csíkbogarak? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé is, a delta örök csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel távolabb bámulja füstös képét a sömlyék, a süppedékes láp zsombékok közt fel-felcsillanó vizében? A delta ortodoxnál is ortodoxabb népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd onnan tovább, ide a deltába? A hívő, akinek hitetlen unokája nem a Donhoz vagy a Krímbe igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe vándorol ki? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi-érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? És a jürük törökök nomád népe, akik délről vándoroltak a deltához évről évre? És az apacsok? (A folyami halászoknak a szó nem indiánt és nem is városi vagányt jelent, hanem az öregháló rúdját.) Meg a betyárok, a hajdani hajóvontató legények? A mesék és babonák? A Tisza, Maros, Dráva és Száva nevű kutyák? (Valaha az a hiedelem járta, hogy ha folyókról nevezik el a kutyákat, azok bírják majd az isteni folyamok erényeit: fáradhatatlanok, éberek, bátrak és elszántak lesznek, de barátságosak.) Ez mind-mind a folyó? Ez mind a Duna? A part mentében vágtató szkíta és avar lovasok illanó képe? A túlpartra suhanó hun, magyar vagy mongol nyilak sötét villanása? A langy, sekély vízben négykézláb üzekedők szertetöredezett árnya?
Részlet a szerző Duna (Mítoszok Dunája – a Duna mítosza) A vízen föl és alá című esszéjéből
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?