Egyszerre vagy grafikus, költő, író, előadóművész. Ennek kapcsán rögtön az jut eszembe, hogy aki ennyi mindenben otthon van, az otthon van-e valamiben igazán?
Messziről kezdem. Apukám színházi díszletfestő volt, nála inaskodtam kiskoromtól. Részben színházakban és festőtermekben nőttem föl. Előbb tudtam szakszerűen ecsetet mosni, mint helyesen írni, előbb láttam színházat színpadról, mint nézőtérről. Lubickoltam egy mesevilágban, amit csak utólag, felnőttként tanultam meg értékelni: mindenféle, fura ruhás, furán beszélő emberek fura tárgyakkal, nagy dumák, nagy gesztusok – ez volt a természetes. El lehet képzelni, mennyire ütötte meg az ingerküszöbömet egy iskolai tanító néni, amikor tíz-tizenpár évesen már Cserhalmit láttam Don Juant játszani, otthon meg Sinkovits mondott Karinthyt bakelitről. Valamit én is örököltem a rajzos tehetségből, úgyhogy apukám, pedagógiai célzattal, össze is hozott nekem egy rajzkiállítást az Arany János Gyermekszínházban (ma Újszínház). Tizenkét éves lehettem, és a János vitéz minden versszakához készítettem egy rajzot. Nem volt könnyű kihúznia belőlem, azt hiszem, a leghisztérikusabb „kolléga” voltam egész pályáján.
Végül aztán nem én lettem grafikus, hanem a testvérem. Bennem a kamaszkor derekán tudatosult, hogy olyat úgysem tudok, mint Dürer, Bosch vagy Dalí… hitványabbat meg minek?
Viszont a színházszeretet és az önfeledt ripacskodásra való hajlam mindig megmaradt, csak az évek során szépen kiderült, hogy miben válhatok mesterré és miben maradok meg inasnak, vagy megengedem, segédnek. Viszont azzal, hogy évekig díszletfestő inas lehettem és ezzel kerestem a zsebpénzemet, majd fiatal felnőttként is sokszor ez jelentette a megélhetésemet, egy olyan iskolát kaptam, ami keveseknek adatik meg a modernitás utáni világban. Ez ma egy ritka és kivételes dolog, hogy egy fiú az apja mesterségét gyakorolja, és jórészt azon keresztül ismeri meg a világot. Szóval a színházban otthon voltam elég korán, és ott ugyebár minden van.
Miért van szükséged ennyiféle kifejezésmódra? Mit ad az egyik, mit ad a másik művészeti ág? Esetleg mivel ad kevesebbet vagy épp többet az egyik, a másik?
Mert a szükség nagy úr… Próbálkoztam bábszínészettel is, annak ugye az az eredeti éthosza és mítosza, hogy mindent maga csinál az ember, bábot, díszletet, szöveget, zenét. Egy ember, egy produkció. Persze senki nem a semmiből csinál ennyi mindent, hanem van mögötte egy évszázados hagyomány, amit vagy a család, vagy egy mester ad át. Nekem a gyerekkort elhagyva, vagyis apukámon kívül nem igazán voltak mestereim, csak föl-fölvillanó figurák és impulzusok. Meg hősi halottaink. Láttam előadásokat, ellestem és lemásoltam, ami tetszett. De olyan dolgokban, mint a rockzenészség vagy a bábkészítés, csak a kontárkodásig jutottam, viszont kellett, meg néhányaknak viszonylag szórakoztató volt. Rappelni például kiválóan tudtam és tudok ma is, de a főállású rapperség kulturális kereteit igen szűkösnek éreztem. No meg a monotóniatűrésem a nullával egyenlő: írtam még gimis koromban egy szöveget, a Nem akarok szexuális életet élni címűt, átment vagy hat zenekaron, mindenki szerette. A Vulvakov, illetve a Lasar felvételei nyilvánosak ma is. Aztán egyszer jött a nagy, benső inkvizítor: húsz éve ismételgeted ugyanazt a hülyeséget, hagyd abba vagy mutass jobbat. Nem tudom, szegény Ian Gillannek milyen lehet ötven éve énekelni a Smoke on the Watert, de minden tiszteletem… Más megközelítés: rendeztem passiót is, még szegény Jézust is én jelenítettem meg benne. És tettem mindezt krisztusi korban, a Czibulka János Kőhegyi Menedékház előtti réten. Ha egy ilyen ajándékot kap az ember, abból nem csinál futószalagot. Nem élhetek vissza Krisztus képével. Keresztelő Jánosnak talán még elmennék. Megint más: csináltam anno Takáts Eszterrel egy gyereklemezt, az Első puszit, abban is szöveget írtam, meséltem, rappeltem, báboztam. Lement több, mint száz előadás, nagyjából ebből éltem. Amikor már megéltem az írásból, és nem is volt őszinte a színpadon a mosolyom, mondhattam, hogy elég volt, és átadtam egy profi színésznek, Bellus Attilának a szerepet. Azóta is fut a produkció, és egyre jobb. Áldott helyzet: nem kellett hidat égetni és nem vesztett rajta senki. És mindjárt a kenyérkereset kérdésénél vagyunk: alkalmazotti munkára ugye alkatilag képtelen voltam és vagyok. Ha nem a képzeletemmel és a kreativitásommal dolgozom, abba fizikailag is belebetegszem, szóval hivatalba járni nem bírtam soha, pedig hősiesen küzdöttem, lettem is majdnem Waldorf-pedagógus, meg kocsmáros, meg minden kutyafüle. Volt, hogy dunai kavicsokra festettem mesefigurákat, és azokat árultam az utcán: hány fejet kérsz a sárkányra, kishaver? Írtam jó pár drámát is, mert nyertem ösztöndíjakat drámapályázatokon, bohémkodtam, művészkedtem, aztán, ha elfogyott a pénz, megint vendéglátóztam, vagy csináltam valami mást a következő ösztöndíjig, hogy legyen gyerektartásra- meg albérletrevaló. Ezek többnyire a fiókban maradtak, amit annyira nem is bánok, így legalább úgy vannak, ahogy elképzeltem őket. Engem a Jóisten megáldott-megvert valami mérhetetlen szabadságvággyal, meg képzelőerővel. Ha teszem azt, színpadon akarom megjeleníteni a világegyetem születését, pusztulását, majd újjászületését, majd megváltását, meg ami még ezzel jár, annak van egy költségvetése és technikai feltételei. Bemegyünk a színházba, fölkapcsoljuk a villanyt, és már elköltöttünk egy csomó pénzt, pedig nem történt semmi. Ha írsz, bármit megtehetsz! Mozgathatsz bármennyi szereplőt, ugrálhatsz térben és időben, nincsenek korlátok, nincsenek határok, csak a saját fantáziád. Írónak lenni a legnagyobb szabadság, no meg ott az örökkévalóság csalfa ígérete... Nem adnám semmiért.
Nemrég jelent meg második elbeszélésköteted, a Történelmi esemény utáni tabletta, amely ugyan prózai mű, mégis találhatók benne versek. Ez azért van, mert úgy érzed, bizonyos dolgoknak a vers áll jobban, míg másoknak a próza?
Úgy alakult, hogy mindig írtam mindent, prózát, verset, dalszöveget, drámát, ami a csövön kifért. Egyszer még operalibrettót is írtam, na, ott annyi szabály van, mint egy adóbevallásnál. És nemrég láttam, hogy az elmúlt 20-30 évben összejött annyi vers, hogy kiadhatnék akár egy verseskötetet is. De ki a csudának kell ma verseskötet? Annyi kollégának van verseskötete, ráadásul olyanoknak, akik igazi költők, mert tudják például a verstant, amit én nem tudok, úgyhogy költőnek is kontár vagyok legföljebb. Viszont arra tökéletesek a verseim, hogy a szereplőim szájába adjam őket. Színesítik a történetet. Szöveges illusztrációk. Időnként valaki versre vagy dalra fakad, ez természetes. Ráadásul több versem elég szomorkás, vagy legalábbis komor, és történetbe ágyazva ezeket a hangulatokat mindig föl lehet oldani. Ha verseskötetet csinálok, amiben egymás után jön a permanens nyomasztás, azzal mire megyek? Majd csettintget az olvasó, hogy hú, ez nyomasztóbb, mint a Petri? Más utat választottam.
Szükség van-e egyáltalán a műfaji besorolásokra? Mert ha azt vesszük, valójában nem lesz senki előrébb azzal, hogy most épp líra- vagy prózakötetet olvas.
Nem bizony. Minden definíció az Istentől és teremtéstől elidegenedett ember művégtagja. Gyártjuk a protkókat veszettül, ez most a korszellem, kínos, de magam is így teszek. A kérdés messzire vezet, most vétkesen próbálok tömöríteni: a bűnbeesésként emlegetett esemény óta a szellem száll alá az anyagba. Ádám apánk egyszerűen elnevezi az állatokat, anélkül, hogy fölboncolná őket. Az Úr elé vezet egy teremtményt, ő csípőből, ihletetten sorolja: kecske, oroszlán, púpos kabóca. Egyébként ez a világon az első írói-költői tevékenység (mármint emberi részről), ráadásul számla nélkül. Ki mer ma nevet adni bárminek is, mielőtt körbefotózná, ízekre szedné és újra megpróbálná összerakni? Minden, ami szellemi megismerés, benső képalkotás, inspirált eszmélés, az körbe van bástyázva száz büntető törvénykönyvnyi lábjegyzettel. Semmi nem magától értetődő. Azt mondom: adjon Isten, és meg kell magyaráznom, hogy mire gondolok, milyen álláspontból gondolom. Nemrég erre egyszerűen fogadj Isten volt a felelet, és mindketten tudtuk, mire gondolunk közben. Emberek házat, telket vesznek, és meg se nézik, mi nő magától adott területen: neki a markolóval, rotakapával meg gyomirtóval, fákat ki, mert nehogy már ne tudjon megfordulni a munkagép, aztán ráonanizál egy angol gyepet, amit naponta kétszer automatán locsol ivóvízzel. Ez például napjainkban a gondozott kert társadalmilag közmegegyezéses definíciója. De több mester szerint most érünk vagy értünk ennek az alászállásnak a legaljára, és utána lesz megint egy fölfelé ívelés. És akkor majd nem definíciókat és használati utasításokat fogunk olvasgatni, hanem ránézünk bármire vagy bárkire, vagy rá se nézünk, csak megérezzük, milyen rezgéseket bocsát ki, és eldöntjük, jó-e nekünk találkozni az adott impulzussal. Akinek ez most túl elvont és ezóspiri, azok hagyatkozzanak csak a józan paraszti eszükre: kinyitok egy könyvet bárhol, elolvasok egyetlen mondatot. Tetszik vagy nem tetszik? Miért igen, miért nem? Ehhez nem kell se szellemi látónak, se egyetemi professzornak lenni. Viszont aki sokat kérdez, sokat is tanul, és pusztán az önmagához való őszinteséggel el tud indulni egy megismerési úton. Hogy okosabb lesz-e vagy még jobban meghülyül, és mindez mire lesz jó neki, megint más kérdés. Meg az is, hogy az ember gyakran szívesebben volna hülyébb, de elégedettebb és boldogabb. Vagy okosabb, de mondjuk egy másik létsíkon. Ám ez már tényleg túl messzire vezet...
A második köteteddel kapcsolatban a következőket fogalmaztad meg: Akinek a Boldog halottak napját! tetszett, ebben sem fog csalódni, sőt: ez még vadabb, még groteszkebb, még, még, még... minden látható és láthatatlan lényt eloldoztam a valóságrétegek totális fölfejtésében. Ráadásul versek is vannak benne. Miért kellett ennek a ,,vadságnak” a szabadjára engedéséhez egy másik kötet?
Röviden: azóta eltelt pár év, és többet tudok. Hosszabban: igazából nincsenek köteteim. Az impulzusok folyamatosak, a gondolatok folyamatosak. Amit tudok, megfogalmazok belőle (a lét egy bizonyos szintjén annyit is érek). Ha lehet, ebből könyv lesz. Amiből nem, abból ágyás, vagy polc, vagy kerti budi, vagy mosoly, ölelés, beszélgetés.
Különbözött valamiben a két könyv írásának alkotófolyamata?
A fentieket tekintve nem. Lehetne egy kötet is. Vagy három. Bármelyik történet bármikor folytatható, Petőfi és Jókai vérfarkasos kalandjaiból sorozat is lehetne, ahogy Vaszilij és Tomek kalandjaiból is. Bármi bármikor összekapcsolódhat bármivel. Vagy leválhat. Némelyik történetnek több évtizedes múltja van. Úgy látszik, most akart megfogalmazódni. Egy konkrét dolgot mondtam ki a Boldog halottak után, amiben ugye elég szépen elszabadítottam a démonokat: hogy a második kötetben több figyelmet fordítok az égi hierarchiára. Úgyhogy vérfarkas most nincs, de van például Buksi, a multiszférikus őrangyal, meg Bimbó, a trónuszengetői őrangyal. És Hamvas Béla is megjelenik, mert pofán kell vágnia Robespierre-t egy cseresznyefával. Aztán tíz év múlva mindenki találkozik mindenkivel, az lesz a Történelmi esemény utáni boldog halottak napja. De addig még kell csinálni egy csomó mindent, például készül a Göcseji bestiárium, amihez a párom, Varga Virág rajzolja és festi a göcseji vándortócsát, a kustánszegi kanhattyút meg a többi, kedves bestiát (mindegyiknek van valami komoly kultúr- vagy hittörténeti jelentősége, szóval nem tréfadolog), és a nagyszerű Pannon Tükörben már el is indult ebből egy sorozat.
Van olyan pillanat az életedben, amikor nem alkotó vagy, csak egyszerűen Juhász Kristóf? Mit csinálsz, amikor nem írsz, nem a színházzal foglalkozol?
Igyekszem nem őrületbe kergetni azokat, akiket szeretek... (ebben különböznek a szeretteim az olvasóimtól – elnézést a rossz viccért). Egyébként meg szorgosan kontárkodva tanulom mindazt, ami egyelőre kevésbé megy, mint az írás: családapaság, parasztkodás, asztalosság, növényismeret. Hegeszteni is megtanulnék valamikor, ha már lassan olcsóbb a svédacél a fánál. És legyen még egy kis bölcselkedés a végén: csomó dolog van, amit nem elég – vagy nem is lehet – megírni, hanem meg kell csinálni. Vagy épp ki kell várni. És több dolog van, amit irodalmilag két mondatban el tudok intézni, az életben meg évtizedekig tart. Valójában alkotónak lenni egyszerűbb, mint egyszerűen emberként lenni. Amikor taps nincs, de amúgy látszik minden mozdulat. Egyszerűen lenni most a legnagyobb kihívás.
