Szilágyi Zsófia Emma: Zárkába zárták a színésznőt

2021. október 22., 06:49
Karády zárkája, Bartha Boróka előadása - Fotó: Kiss Zoltán

Beszámoló

 

Béres László színdarabját, a Karády zárkáját ezúttal az Aranytíz Kultúrházban, október 19-én, 19 órától láthatta a közönség.

Darvasi László Karády Katalin három hónapon át tartó fogságáról írt zenés monodrámát, amelynek szövegéből rendezett színpadi előadást Béres László. Az október 19-ei előadáson a Karádyt alakító színésznőt, Bartha Borókát ezúttal Horváth Zoltán helyett Szép András kísérte zongorán.

Száztíz éve született és három évtizede halt meg Karády Katalin, a magyar ,,femme fatale”. Magánéletét megannyi legenda övezi, miközben a nyilvánosság előtt szexszimbólummá vált: a férfiakat megigézte sajátos, mély tónusú hangjával, a nők pedig mind úgy akartak öltözködni, mint ő. Az, hogy rejtélyes alakja mellett nem lehetett elmenni, megannyi nehézséget is okozott a színésznő életében: az egyház bírálta erotikus kisugárzása miatt, a második világháború idején a német bevonulást követően a rendszer teljesen ellehetetlenítette. Életrajzi eseményeinek drámaisága filmbe illő: gyerekkorában részeges édesapja bántalmazásával, majd felnőtt nőként a börtönnel kellett szembe néznie, ugyanis 1944. április 18-án kémkedés vádjával tartóztatta le a Gestapo, majd elhurcolták és három hónapon át tartották fogva, ahol válogatott kínzásokkal gyötörték.

A Karády zárkájában a titokzatos dívát megidéző Bartha Borókát, a Gestapo 525-ös számú cellájában találjuk, amely egy zsinórokra felfüggesztett, régi, klasszikus mikrofonfejekből elkerített kicsi ketrec. Márton Erika díszlete egyszerű, költséghatékony és beszédes egyszerre: egyrészt utal a zárka ürességére, másrészt pedig nem is lehetne találóbb börtön egy híres énekesnő, színésznő számára.

,,Egyszer odajött hozzám, / Sopronban vagy Kolozsvárott / egy aranyos kis veréb – valami Veronika? / már régóta keringett körülöttem, / nyitogatta a csőrét, becsukta, / végül rákezdte, / művésznő, művésznő, / a jó Istenre kérem, árulja el, / hogyan kell titokzatosnak lenni! / Rajtam minden látszik, / ha csak a lelkemmel sóhajtok, látszik, / amit gondolok, amit érzek, amit szeretnék, / az mind látszik, / látszik, látszik, / művésznő, drága művésznő, / én egy nyitott könyv vagyok, / szépen kérem, tessék nekem elárulni, / hogyan kell titokzatosnak lenni, / hogyan kell izgatónak lenni, / rejtélyesnek, bestiának, jégkirálynőnek, / szivárványnak…”

Karády zárkája, Bartha Boróka előadása - Fotó: Kiss Zoltán

Ráadásul a Bartha által megidézett Karády egyik fő alappillére a szerepléstől, a hírnévtől gúzsba kötött színésznő, akinek épp ez a béklyó jelent egyszerre súlyos terhet és menedékhelyet a valóság borzalmaitól.

„Tehát. / Úgy fogtam föl ezt, / úgy fogom föl, / az jár a fejemben, / hogy csakis úgy bírhatom ki ezt az egészet, / ha egy következő, vagyis aktuális szerepnek tekintem. / Katalin, mondtam magamnak, / ez egy föllépés.”

Bartha Boróka annak ellenére, hogy színpadi megjelenése: a fehér prém bunda, a fekete, hullámos frizura, gesztikulálása, elképesztően izgalmas, vonzó kisugárzása és a mély, érzéki orgánuma is Karády alakját eleveníti meg, mégsem utánozza őt színpadon. Sőt, teljes mértékben eltávolodik Karády sugárzó karakterétől: elkenődött sminkben, bundájától és parókájától megszabadulva, minden átélés nélkül túljátszva produkálja magát, majd összetörve ücsörög a színpad közepére helyezett apró kördobogón és egyre csak vall és vall nekünk embertelen sorsáról. Egy minden ízében megszégyenített, megnyomorított színésznőt látunk a színpadon, egy szál fekete fehérneműben és egy bőszabású nadrágban, egyfajta árnyék, amely közelében sincs már a szenzációs dívának.

„Beszakadt az összes körmöm, ujjaim véreznek / testemen véraláfutások, / kék foltok, sárgák, élő, lélegző sebek, / lüktetés vagyok / egy égő, fájó lüktetés. / Hogy a szenvedés mutatna meg a világnak? / Nem.”

A rendező szinte teljesen üres térbe helyezte Barthát, ám a szegényes tér ellenére ő mégis gond nélkül, minden percben le tudta kötni a nézők figyelmét. Erős koncentrációjával, szuggesztív jelenlétével elképesztően hiteles alakítást nyújtott, amiért korábban Őze Lajos-díjat kapott. Egyetlen pillanatig sem csökkent az előadás intenzitása, ritmusa, amely annak is köszönhető, hogy a karakter egy pillanatra sem akarja feladni, bármilyen kilátástalan is a sorsa, meg akar menekülni tragikus helyzetéből.

,,Ez itt az 525-ös cella. / Furcsa életem vége. / És én mégis kijövök innen. / És úgy jövök, hogy rájuk hagyom / a legszebb szerepemet, megmentem magam, / és minden tekintetben, mert a lelkemet is megmentem. Azt mondta István, az én kémfőnököm, hogy nem mond nekem semmit, / semmi veszélyes, semmi kompromittáló, mert, ha … ha / elfognak és esetleg… esetleg megkérdeznek, akkor ne sodorjam / magamat bajba. / Megkérdeztek, ugye. / És mindegy volt, tudom-e, vagy nem, amit tudni akartak. / Mindegy volt. / De én nem voltam mindegy. / Én ezt két verés között, / vérző orral és földagadt arccal eldöntöttem, / nem vagyok mindegy, és nem kell semmi. / Csak eljátszom, hogy szabad lehessek, becsületes, / legyen a dal végén egy krémes.”

Az előadás karaktere hol az ismert Karády dalokat énekli Szép András zongorakíséretével, hol pedig töredékesen, vallomásosan beszél a Karádyval megesett, valóságos életrajzi eseményekről: agresszív, részeges apja miatt ért gyerekkori traumáiról vagy épp a fogvatartása alatt átélt és elszenvedett testi, lelki borzalmakról egyaránt: félig a nézőknek, félig magának eleveníti fel brutális emlékeit.

,,Apánk, Kanczler cipész cipőtalppal vert bennünket. / Dülöngélt haza, ordított, vérben forgott a szeme, / Kőbányán ilyen melódiák / imbolyogtak a sörgyári macskaköveken. / Hallod a járásáról, mennyire itta le magát. /…/ Egyszer eldugtam apámnak ezt az ünneplő cipőjét, / nem találta, üvöltözött, rosszabb lett, / szíjjal vert aznap bennünket, / jobban fáj a szíj, mint a cipőtalp. / A szíj aljas."

Az előadás fragmentáltságát nem csak a megtörtént események borzalmainak tolmácsolásának nehézsége adja, hanem az is, hogy a gondolataiba merült karaktert olykor-olyakor megzavarják a cellán kívülről érkező zajok: a tisztek járkálása, fütyörészése, kulcscsörgés és más foglyok ordítozása, lövések, kivégzések zajai. Mindegyik perc rémálom, állandó készenlét, mikor áll meg egy katona az ő cellája előtt.

,,Reggeli helyett kínzás. / Este is jönnek, vacsora után, ittak már. / Akkor a rosszabb, ha ittak, / azt is hallom a léptekből, / úgy döng a folyosó, ittak, sokat ittak, jaj nekem. / Az apám csak hadonászott / Ezek módszeresek, tépik a hajamat, / a fogam az első napokban kiesett… kiverték. / A hajamnál fogva lógattak ki az ablakon. /.../ Néztem a betonon azt a foltot, arra zuhanok, / ott török össze.”

A verbális kommunikáció mellett jelentős hangsúlyt kap, hogy Bartha egész testével jelen van a színpadon: egyik pillanatban még igazi, ragyogó csábítóként énekel el egy dalt, másszor pedig minden méltóságától megfosztott, egy kis édesség után áhítozó, egyszerű nővé változik (Tegnap este belöktek egy tányér híg sárgaborsót, / eszembe jutott a franciakrémes. / csak úgy megtalált ez az emlék, / krémes. / ... / Milyen jó lenne egy franciakrémes). De az előadás végére mégiscsak Bartha lesz az, aki belekapaszkodik a zsinórókból készített börtönrácsokba, majd azokat leszakítva szabaddá válik.

,,Tehát. / Amikor kijövök innen, / mert ebben egyre biztosabb vagyok, / akkor is lesz rajtam kalap, / hogyha nem lesz. / Úgy jövök ki, úgy jövök el tőlük, / ezektől, / hogy csak eljövök. / Sssssssss. / Ha odakint magamba szívom a szabad levegőt, / csak egy lélegzés lesz, / egyetlen nagy, szabad lélegzetvétel, / semmi több. / Úgy fogok meghajolni, / hogy nem hajolok meg. / Egy centit se. / Elindulok a bravózásban, / a tomboló virágesőben, / a szivárvány alatt, / lépek, / lépdelek, / szép kalapom meg kell fogni, / nem lát senki, / nem hall senki, / ki vagyok, / nem vagyok, / titok vagyok, / de tapsolni fog az egész világ. / Csak nekem tapsol. / Meghajlok. / Nem, nem a titok hajol meg.”

 

A Karády zárkájának a teljes szövege a BárkaOnlineon olvasható, az előadás adatlapja pedig itt tekinthető meg.