Másolat Michelangelo Léda és a hattyú című festményéről (olaj, vászon, 105 × 141 cm, 1530 után) – Forrás: Wikipédia
Ki ne tudná, hogy a hattyú lírai remekműveket ihletett, ki ne tudná, hogy a zene, a képzőművészet és az értekező próza megannyi alkotása próbálta megfejteni azt, amit egyszerűen csak a hattyú metafizikus üzenetének nevezhetünk? Írhattam volna azt is, hogy a hattyú szemantikájának – rögtön Victor Hugo sorából kiindulva: a hattyúk megértik a jeleket, amit a költő eredetileg inkább szójátéknak szánt, les cygnes comprennent les signes. Az európai nyelvekben egyébként, például a franciában a megérteni (comprendre) igében jobban tetten érhető a megragadni, a greifen, angreifen, begreifen mozzanat, azaz az elsajátítás, a megragadás mint jelentés; az integrálás, az a valami, amit valaki mintegy megfogott és magával vitt, elvitt. Mindezt az elvitel, a megfogtam, megszereztem és magammal vittem értelmében. Amit megfogtam, elfogtam, felfogtam, megértettem, azt magammal viszem. Mindeme jelentések felfejtése (és a szomszédos jelentéseké) nagyon messzire vinne. Elégedjünk meg annyival, hogy kis szabadsággal Hugo sora így is elfogadható volna magyarul: A jelek a hattyúk sajátjai. Méginkább: A jel a hattyúé.
Így állván tehát a hattyúval mint motívummal, s hogy valahogy bele ne vesszek a tengernyi, legalábbis könyvtárnyi hattyús idézetbe, hivatkozásba, szövegpéldába, most csak és kizárólag néhány olyan magyarul írt hattyús verset említek meg, amelyekhez valamilyen személyes emlék köt.
Horváth Imre nagyszüleim nemzedékének volt nem túl jelentős költője. Általában csak A sárga ház című versét emlegetik, s néhány nagyváradi hívét leszámítva nem találkoztam még senkivel, akiről az derült volna ki, hogy Horváth Imrét olvas.
Én azonban véletlenül rátaláltam egy hattyús négysorosára. Amikor legközelebb találkoztam Horváth Imrével (éppen Váradon történt), a költő a felesége társaságában kávézott egy cukrászda teraszán. Váltottunk néhány szót, talán Bajor Andornak küldött üdvözletet általam, meg a helybeli irodalmi körről, az Ady körről (s az ellene történt hatósági fellépésről) beszélgettünk.
Megemlítettem neki, hogy olvastam ezt a bizonyos hattyús versét. Valamikor a világháborút megelőzően írhatta, tehát beszélgetésünk időpontjánál három-négy évtizeddel korábban. Megpróbáltam emlékezetből felidézni az első sorát, hogy világos legyen, melyik versére gondolok.
És ekkor valószínűtlen dolog történt. A költő felesége, aki addig szótlanul, magába roskadva, saját gondolataiba merülve ült mellettünk a távollevő arckifejezésével, és semmilyen módon nem adta jelét annak, hogy hallja, amiről beszélünk, most hirtelen megszólalt, és átvéve tőlem a szót, hibátlanul elmondta mind a négy sort. Lehet, hogy sok Horváth Imre-verset ismert kívülről – mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy valami kettejük számára döntő történetbe, egy kétszemélyes hajdani sorsnarratívába kerültem bele. Ezt a képzetet drámaivá fokozta egy ellentét. Ezt az ellentétet a költő egykori múzsájának, hattyújának fantáziaalakja, és a roskatag varjúra emlékeztető vénasszony károgó hangon előadott szavalata képezte. Torokszorító volt.
Horváth Imre: Ahogy a hattyú
Ahogy a hattyú hasít a tavon,
úgy húz át tiszta, mély életemen.
A fejed mindig fönt hordjad nagyon –
és még az árnyad is fehér legyen!
Most, ahogy előkerestem ezt a négysorost, megtaláltam az évszámot is alatta: 1939.
Különös évszám ez, ami a magyarul született hattyús verseket illeti.
Abban az esztendőben ugyanis Hamvas Béla is írt egy verset a hattyúról.
Ennek néhány sorát nekem a felesége (még egy feleség!), Kemény Kató néni olvasta fel 1971-ben, szövege nemrégiben többször is megjelent. (Akkor, 1971-ben, Saint-Säens A hattyú című darabjáról beszélgettünk Kató nénivel, meg arról, hogy ez a kis zenemű, illetve annak főmotívuma hogyan jelenik meg Móricz Zsigmond egy írásában. Ekkor kereste elő ezt a verset. Vagy talán ő is fejből idézte az első három sorát? Erre már bizonytalanul emlékszem.) Nyilvánvaló, hogy ez a vers kettejük – Hamvas és Hamvasné – magánéletének egy nagyon privát epizódjából keletkezett. Nem kétséges: olyan érzelmi háttérből született alkotás ez, olyan emóciók lenyomata, amelyeket csak ők ketten ismerhettek.
Én amúgy nem voltam biztos akkor abban – valamiféle gyanakvás volt ez bennem –, hogy a vers címzettje valóban Kató néni-e, vagy – anélkül, hogy ő tudna erről – esetleg valaki más. Nem tudom, miért volt ilyen érzésem – Kató néni nemes, ezüstből vert, lenyűgöző lénye Hamvasnál nagyobb költők ennél jelentősebb verseit is inspirálhatta volna. (Hadd idézzem fel itt azt, amit A Dunánál című, gonoszul, hatalmi dölyffel kinyírt folyóiratban egyszer megírtam: Kemény Katalin, József Attila és Radnóti Miklós közös folyóirattervét, amely szinte majdnem meg is jelent, már-már kinyomtatták, Mérték címmel.)
Most, hogy kézbe vettem a teljes Litai ciklust, utólag elszégyelltem magam akkori gyanakvásomért. A versfüzérbe oly szervesen illeszkedik ez a rész, hogy az kizár mindenféle sanda vagy nem sanda spekulációt. A verskezdet pedig egy olyan sort tartalmaz – „a hattyúra nem fér már több fehér” –, amely az egész könyvecske legszebb sora, s amelyhez foghatót nem sokat írtak abban az évben. És ami teljesen váratlan: a vers mintha Horváth Imre négysoros miniatűrjének folytatása lenne: folytatása, kibontása, megemelése, elmélyítése, felfokozása.
Íme Hamvas versének első sorai:
Van a tűznek szüksége borra?
Kell annak ópium, aki mindig álmodik?
Mert a hattyúra már nem fér több fehér.
Érdekes az is, hogy ennek a versnek a dikciója, a felütése mindenképpen visszaköszön egy saját későbbi szövegemben, amelyet körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam. Nincs köze a hattyúhoz. Hamvashoz annál inkább. Így kezdődik:
Sem a lét, sem a létra
„Bachnak nincs szüksége hallgatóra.” (Hamvas Béla)
„A méz nem érzi önmaga édességét.” (Weöres Sándor)
Bachnak nincs szüksége hallgatóra.
Az Időnek nem kell falióra.
Nincs szüksége Bachnak publikumra.
Vajon amikor ezt írtam, emlékeztem-e a negyven évvel korábban olvasott Hamvas-versre?
Tudat alatt biztosan. Pedig magamtól úgy gondoltam volna, hogy nem. Vagyis nem jutott volna eszembe Hamvas hattyús verse, ha azt kérdem magamtól: van-e ennek a „lét-létra” versemnek áthallásos köze bármihez, amit korábban olvastam, van-e lírai előzménye? Leszámítva persze a Hamvas-idézetet – amely azonban nem a Litaiból, nem a Kató néninek írt hattyús versből való.
De így működnek az emlékezet kis kelepcéi.
Egy másik hattyús vers néhány részletét én magam olvastam fel a barátaimnak többször is, annyira a hatása alá kerültem. Szécsi Margit írta, Szellem-testvéreink címmel. Íme néhány sor a versből, amely egyébként sem ezeket a sorokat megelőzően, sem a továbbiakban nem a hattyúról szól.
„Mi nem halunk meg – mondá – mi
szellemek vagyunk,
pirkadatunk se múló, nem véges
alkonyatunk.
Amit látsz: halhatatlan
szellemünkből való,
mert mi vagyunk a házunk és mi
vagyunk a ló,
a búzát is belőlünk teremtettük
mi meg,
mert az emberi sorsra késztet
a szeretet,
oly szeretet, hogy hiába festeném,
de hogy megértsd: családom van
nekem s öreg szülém,
s mikor a mécsvilágnál elülünk
hosszasan,
hattyú jő föl az éjből és dalol
hatalmasan.”
– Ó ember, amit mondasz, saját
vesztedre szól,
hajh, tudod-e: a hattyú csak
haldokolva dalol!
Ez legkedvesebb költeményeim egyike a magyar kortárs lírából.
Régóta foglalkoztat Békássy Ferenc alakja, egy angolul írott versét néhány éve le is fordítottam, nemrégen pedig Weiner Sennyey Tibor felkért, hogy egy másik Békássy-verset is fordítsak le magyarra. A Boat for Love, ez a vers angol címe. Így fordítottam vissza a verset arra a nyelvre, amelyről nem tudhatjuk, ott visszhangzott-e a költő fülében, hallásában, hallomásában, amikor megfogalmazta a költemény angol verzióját. Nem lehet szabadulni a kérdéstől: vajon ha magyarul írta volna meg, vajon ha a vers magyar változatát írja meg, az hogyan hangzott volna? Hiszen a vers testén a nyelvi köntös cserélhető ruhadarab (így van ez akkor is, ha számtalan verset épp maga az adott nyelv inspirál, a rímei, a ritmusai, belső játékai). Vajon milyen magyar ruhába öltöztette volna versét Békássy, aki angolul így fogalmazott:
Where the wastes stretch far away,
Blurred with rain, and blending,
Or to-morrow or to-day
Love shall have an ending.
There the swans dash through the wawe,
On the water swinging;
I shall make my scallop rave
With the tempest springing.
A hétstrófás költeménynek ezt a részét így öltöztettem át, az „értelmileg hű fordítás vs. dallamosság” dilemmát ezúttal az utóbbi javára döntve el magamban:
Ködhomályos sétatér,
Mintha puszta volna.
Szerelmünk ott véget ér,
Hol-nap avagy hol-ma.
Most a hattyúk úsznak el,
Át a téli éjben.
Tombol csipkés szél, ha kell,
Szökőkút a szélben.
Isten bocsássa meg, kissé úgy fordítottam ezt, mintha Békássy a kolozsvári Sétatéren és Sétatérről írta volna. Nem tudom, járt-e valaha Kolozsvárott. Remélem, szerény fordításkísérletemet nem fumigálta volna le nagyon Békássy (akinek lassan a díszítő jelzőjévé közhelyesedik az, hogy „Virginia Woolf és John Maynard Keynes szívbéli jó barátja”). Másvalaki nyilván máshogyan fordította volna le.
Dehát miért nem fordította le ő maga – vagy miért nem írta meg magyarul saját maga?
Ez álságos kérdés, nem is lett volna szabad leírnom.
Ide tartozik még egy személyes élményem egy elveszett versről. Hajdan, az 1970-es években közeli barátságba kerültem Tamás Gáspár Miklóssal. Egy közös barátunk, a könyvtáros Spielmann Mihály, aki Sebestyén Mihály néven ír, egyszer Marosvásárhelyen (mely város, mint Csokonai Vitéz Mihály ottani gondolataiból is tudjuk, égtájak és kultúrák különleges metszéspontja – erről a Bolyaiak sorsa is sokat elmond majd, főleg Jánosé – meg Tolnai Lajos művei és ottani küzdelmei), egy kéziratot húzott elő az aktatáskájából. Verskézirat volt, világoskék tintával írva, mintegy másfél oldal hosszú, és Tamás Gáspár Miklós volt a szerzője. Ez a vers a hattyúkról szólt. Misi azzal adta át nekem, hogy visszatérve Kolozsvárra majd mutassam meg TGM-nek mint el sem indult költői pályája dokumentumát.
Így is tettem. A szerző komor arccal átfutotta tinédzserkori alkotását, „hát igen”, mondta, „erről ennyit”, és széttépte a kéziratot, zsebébe rejtve a papírdarabokat. Leesett az állam. A vers egyáltalán nem volt rossz. Valamelyest talán neoberzsenyisnek nevezhetném. (Ez most kijelölő, nem pedig minősítő jelző.) Ha visszagondolok rá, hangulata alapján – az eset közel fél évszázada történt –, Vörösmartyt is, és az akkoriban Weöres Sándor által újrafelfedezett Ungvárnémeti Tóth Lászlót is említeném. Kerényi Károly vélelmezhető spirituális hatására talán már nem is kell hivatkoznom – szóval, egy igazi hellenisztikus szellemiségű költemény volt, amit nyilvánvalóan Baudelaire ismeretében írtak. És egyáltalán nem volt sem klasszicizáló, sem semmilyen értelemben modoros. Azt hiszem, ha Szerb Antal írt volna verseket, ilyenek lehettek volna. (Utána kell néznem, írt-e verseket.) De lehet, hogy Szerb Antal csak Kerényiről jutott most eszembe, akit oly emlékezetesen örökít meg az Utas és holdvilág.
Ezek az impressziófoszlányok persze csak arra jók, hogy valamilyen stiláris térben elhelyezzem ezt a ma már írott formában nem létező hattyús verset, amelyet csak néhány ember olvashatott. A filológus utókor kedvéért idézem fel, ha ugyan lesz az utókornak ideje ilyesmivel foglalkozni. De az biztos, hogy TGM-nek ez a verse (nem is tudok másikról) azok közé a magyar hattyúversek közé tartozik, amelyekhez valamilyen személyes emlék köt.
És hát ez volt ennek a rövid dolgozatnak a célja, ezeket számba venni.
*
Bollobás Enikő egy angol nyelvű tanulmányában (Poetry of Visual Enactment) a konkrét vers performativitásáról írja a tárgyversekkel kapcsolatban, hogy a költő valami azelőtt nem létezőt hoz létre általuk. Kevés „konkrét verset” írtam, de ettől függetlenül (meg attól függetlenül, hogy a költészetnek általában is mennyi fiktív alakzatot, jelentést és üzenetet köszönhetünk), elgondolkodtam azon: vajon a költeményeinkben megjelenő hattyú mint olyan, nem-e valamilyen azelőtt nem létező dolog, illetve madár? Vagyis: nem született-e meg a költők tollán egy teljesen új élőlény, olyan tulajdonságokkal felruházott új species, amely kívülről hasonlít ugyan a hattyúhoz, sőt épp olyan, mint ezek a madarak, de valójában – nemcsak rendszertanilag, ornitológiailag, hanem ontológiailag – egy másik fajhoz, talán egy másik valósághoz tartozik, amely úgy hasonlít a miénkhez (sőt úgy azonos vele), hogy valójában különbözik tőle. Vagyis különbözik önmagától. De ez megintcsak messzire visz. Maradjunk annyiban: a költők hattyúi egy soha nem volt, de talán még ki nem veszett fajjal gazdagították a költői madártant, amely az ókorig nyúlik vissza.
Bollobásnál (és a performativitásnál) tartva: nem lehetett kétséges, hogy egy költő egyszer hattyú alakú képverset fog írni. Ennek meg kellett történnie, elkerülhetetlenül. Talán többek is megpróbálkoztak vele. Én John Hollander versét fordítottam le, a Poetry című folyóirat egyik 1966-os számából. De most nem tudom itt idézni, copyright és hasonló bürokratikus okok, engedélyek stb. miatt. Ez a jogászi pepecselés mára a szellemi értékcsere egyik legfőbb akadályává lett. Ha a nyelvi nehézségeket sikerül valakinek legyőznie, áthidalnia, jönnek ám a jogászok a keresztkérdéssel: Anyja neve?
*
Most, hogy ezt írást befejeztem, és az első sorát újraolvastam, hirtelen úgy éreztem: ezzel a sorral akár egy vers is kezdődhetne: Ki ne tudná, hogy a hattyú…
És még az megtörténhet, hogy egyszer papírra vetek egy újabb hattyús verset (korábban már írtam ilyet, az a címe, hogy A sirmionei hattyú, meg volt korábban egy Swanmask, azaz Hattyúálarc című versciklusom), és az a vers éppen ezzel a sorral fog kezdődni:
Ki ne tudná, hogy a hattyú...
Nem mintha nem szólna elegendő számú vers ezekről a titokzatos fehér (olykor fekete) madarakról.
*
A hattyú szerintem egy vélemény. Rövidebben:
A hattyú: vélemény.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. április 28-i számában.)
